antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnapelőtt múlt 39 éve, hogy elhunyt Mollináry Gizella (Gebauer Gusztávné), költő, író.
Mollináry Gizella
Ágyfődnél
A párna négyszögre aprított fehér mezején alszol. Izmos karod félköríve fejed felett, arcodra a semmit rájegyelte már az álom. Csak egy ifjú elszánt gladiátor ajka tünik ilyen véglegesen összezártnak, mint a Tied. Az ágyad felett elvonul a beáradó enyhe lég s a menyezetnek lenge fodra mint lepkeszárny egy darabig még véle száll s ha megpihen: árnyéka a lepedő gyolcsában búvik el, mely redőivel csak bokád főlébe ér. Így kiszolgáltatva a szemnek alszol és nem haragszol, hogy egy asszony rablott kincsként örül Néked.
Tegnapelőtt múlt 62 éve, hogy elhunyt Paul Claudel francia költő, író, drámaíró, diplomata.
Paul Claudel
A KELET MEGISMERÉSE
Prózaversek Fordította: Lackfi János
A KÓKUSZPÁLMA
(Le Cocotier)
Mifelénk minden fa úgy álldogál, akár egy ember, csak éppen mozdulatlan, gyökereit a földbe mélyeszti, karját kitárja. Itt a szent fügefa nem egymagában szökken a magasba: szálak függnek róla, melyekkel újra a földmély felé törekszik, mint valami önmagát sokasító templom. De én most csak a kókuszpálmáról akarok beszélni. Ágai nincsenek, törzse legtetejéből csokornyi levél búvik elő. A pálma a győzelem jelképe, légiesen terebélyesedik ki odafenn, a csúcson, sudáran terjed szét a fényben, s ott libeg, önnön szabadságának terhétől roskadozva. Forró napokon, hosszúra nyúló délidőn a kókuszpálma egyfajta boldog önkívületben tárja, terpeszti leveleit, s ott, ahol ezek szétválnak, elkülönülnek, gyermekkoponyákként ülnek meg a nagy, zöld kókuszdió-fejek. A kókuszpálma ezzel a mozdulattal mutatja meg szívét. Mert míg teljes mélységében kitárul, az alsó levelek ernyedten lecsüngnek, a középsők teljes erejükből kifeszülnek a szélrózsa minden irányába, a legfelsők pedig felemelkednek, s lassan jelt adnak, mint egy olyan ember karjai, aki nem tud mit kezdeni a kezével, vagy éppen jelzi, hogy megadta magát. A törzs fája korántsem merev és rugalmatlan: összetapadt gyűrűk alkotják, karcsú és sudár, mint egy fűszál, engedelmes szolgája a föld szeszélyes álmainak, hol a nap iránt nyújtózkodik, hol pedig a sáros vizű, sebes folyamok vagy éppen a tenger és az ég fölé hajolva dönti meg tömött koronáját. Éjszaka pedig, amint visszafele jöttem arrafelé, hol a homokpartot csapkodja rémisztő tajtékjával a hatalmas testű, fülsiketítő, oroszlánfejű Indiai Óceán, melyet a délnyugati monszun maga előtt taszigál, szóval amint e hajó- és állatcsontvázakhoz hasonlatos pálmákkal teleszórt fövenyen baktattam, a kiürült vadon áttetsző mennyezete alatt úgy láttam, balfelől hatalmas pókok kapaszkodnak fel harántirányban az alkonyati égboltra. A Vénusz, akár valamely legtisztább sugarai hűsében ázó Hold, nagy fény-nyalábokat vetett a vízre. S az egyik kókuszpálma a tenger és a csillag felé ágaskodott, mint egy szerelemtől epedő, eleven lény, mint aki szívét az égi láng felé emeli. Sosem feledem ezt az éjszakát: utamban hátrafordulva visszanéztem. Hosszú hajszálak borzolódtak, s az erdő nyúlánk oszlopsorán keresztül láttam az eget, ahol a tengert taposó vihar heggyé tornyosult, s a föld felett az Óceán sápatag, vékonyka sávját. Sosem feledlek, Ceylon, emlékezni fogok rád, lombjaidra, gyümölcseidre, és gyengéd tekintetű lakosaidra, akik mezítlenül lépdelnek mangóhús-színű ösvényeiden, és ama hosszúszárú, rózsaszín virágra, melyet egyik hordárom térdemre fektetett, amikor könnyes szemmel, fájdalomtól összegörnyedve, cimetfalevelet rágcsálva fetrengtem esős égboltod alatt!
Nagy gyökerek csemetéje! Te meghódulni szokatlan - Most noha árva - magyar! Követ is olvadni tanító Homlokod úgy született ráncát terjeszd ki: csak addig, Míg nemes érdemidet mutató táblára tekintesz. Elbúsult bajnok! E százba sem engedi, ládd-e, A Virtus, melyet magad is Regulussal imádol, Felséges híred feledékeny sírba borulni. A tél s a sok idő porrámorzsolva lerontja, Amit azonkivül is lefelé sodor a maga terhe. Elromol a föld is; de az a fejedelmi királyné, Parnassus tetején sugárít az égigeresztő, Kápolnába kiül, nem avulhat el, amiket épít: Virtus ez, aki nevét igazán szolgálja tevéled. Romlandó tetemét mikor a maga férge megőrli, Akkor is él, s annak az idők éhsége sem árthat; Sőt azok is hírét tartoznak égig emelni. A sok régi vitéz, a sok fejedelmi vezérek, Kiknek vég nélkül hírek példánkra lehetnek: De mi szükségünk tűkört külföldbe keresnünk? A fátum minket Márs sík mezejére teremtett, Róllunk várhatnak hímet, kik a hírnek örűlünk. Attillát a réz az ezüstbe s aranyba bezárta; Hellye nem esmeretes: de nevét rettegve imádják Még ma is az olaszok, spanyolok s több mások is íjjedt Szívek epedve dobog - ha mikor neve ötlik eszekbe. A Hunyadinknak hollója után mátyási oroszlány, Zrínyi, Kinizsi, Kemény, nagy Báthory hangra inárul A Mahomet fajzatja rogyik: mi örülve csudáljuk. Mások is, akiknek neveket szívünkbe neveljük, Élnek ezek most is, élnek s nem múlnak el addig, Míg valahol gyereket selypes gagyogásra tanítnak. Mostani nagy neved is terjed, magyar, ég fele, máris A Mahomet maradéka fiát íjjeszti neveddel, Féli vitézi karod, melyet győzésre teremtett, Aki magyar szíved mejjed közepébe betette. Édesanyád, ki fiát a bajvívásra tanítá, Magzatjának örűl s egetérő oszlopot épít Virtusod oltárán; melynek tetejébe borostyánt Híred örömmel akaszt örökös díszére hazánknak. Látod hát nevedet, magyar! oly márványba bevágták, Melyet mindaddig bé nem mohosíthat az óság, Míg ropogások közt az egek kék boltja be nem dűl. Most hát, most magyarim! ha hazánk örömére születtünk, Rajta! ne sajnáljuk, ha magyar vérünket elébe Ontani kívánná, mint szívességre jutalmát. Rajta kivált te huszár! mérges Bellóna remekje. Jól ha vitézkedtél, búzdúljon fel meg az a szív, Mely a hazádért vér s méltó mejjedbe dobogni. Rajta tehát! nosza rajta huszár! téged pedig oszlop, Ág, ki borostyánból nyölt fel, karikája öleljen, S villogjon gyönggyel ragyogó koronánk tetejedbe. - Mink ugyan, a császár regementje vitézi, köszönjük, Hogy romlást nevető örökös tábládra bevéstél. Édesanyánk: kérünk, ezután is bajnokokat szülj, Kiknek számokkal kívánt örömödre lehessünk.
Az élet pezsdülni kész hálája áld minden februári tájakat; hol kerteknek köde könnyezel, hol az ösztövér tél szerte szalad, s csak a cibáló hidege vissza- sietve áthalad, ám kicsiny helyeket dérbe mártva még átlehel, hogy eddig alélt ágyékod már nyitva van, s üdvözlőn éltető naperőt vígsággal befogadsz, éhezvén a termékeny, reménylő tavaszt, és vetni híva híveid buzgólkodók hada kel, hogy ráteríted az aratásuk laktató reményeit, és pompázni engeded virágágyaid.
Volt egyszer egy hitem az Emberben, de felnőtt koromra itt hagyott cserben. Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak, hófehér könnyeim az arcomra fagytak. Ráébredtem: a gyermekkornak vége, s meghalt a mesék varázsos szépsége.
Volt egyszer egy magányos ifjúságom, barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam, nőttem, mint avar alatt a gomba, csendesen bebújva saját magányomba. Így teltek s múltak a jeltelen évek, voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...
Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem. Lebegtem s lubickoltam önfeledten. Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek. Csakis én tehettem róla: meglehet. Fájdalommá vált szerelmemnek fészke, szakítás, magány, önvád lett a vége...
Volt egyszer egy boldog házasságom, egy gyermekem - a többit már nem várom - Felnőtté vált s immár saját életét éli, szülei aggódását, köszöni, nem kéri. Jó gyerek lett, támaszunk a korban, megöregedtünk, s szívünk alig dobban.
Volt egyszer sok-sok múló évem, a holnapot talán még békén megélem. Ráébredtem: felnőttkoromnak vége, rég elkopott mesém varázsos szépsége. Talán szép volt, talán kerek, mint a hold: Egyszer volt...
196 éve, ezen a napon hunyt el John Keats angol költő.
John Keats
Szonett Mrs. Reynolds macskájához
Ki túl vagy, macska! klimaxod korán, hány egér s patkány sírja lett vitéz bendőd? - S hány jó ízt loptál? Idenézz bágyadt-zöld fénnyel s hegyezd szaporán
bársony füled - de ne görbítsd reám elrejtett karmod - és zendítsd merész miákolásod - mondd, mint dúlt a vész a hal-, patkány-, egér- és tyúk-csatán?
Kecses talpad ne nyald, ne nézz merőn a földre - asztmás vagy bár s farkadon rút csonk - s a cselédlányok rémítőn
és gyakran csaptak kis híján agyon, lágy még a bundád, mint ifjan, midőn bajt vívtál üvegcserepes falon.
Sokszor úgy van, hogy nevén szólítod A bút, mely beléd karolt s megy veled, S szólasz: Betegség, Nyomor, Szerelem. S szólasz: Mindannyit régről ismerem:
A bánatodat megkereszteled. Tudod: a tövis minek tövise, Tudod: hol termett, melyik rózsa mellett, Tudod, hogy a gyönyörnek ára van És azt is tudod, hogy fizetni kellett.
De néha jő egy névtelen lovag S válladra teszi vaskesztyűs kezét, Jő arcát eltakarva egy barát: Mint Anonymus áll a bú eléd.
Szívedbe ír egy komor krónikát, Lobogó, izzó, vérző sorokat, Míg Ő, a Jegyző, homályban marad. Nem tudod, honnan jő, hová megyen. Ha megérinted, menten összefoly, Alakja köd, derengő sejtelem.
Szép napot kívánok Mindenkinek Alfréd és Mirtill napján!:-)
Ma Alfréda, Antigon, Balambér, Fáta, Hasszán, Kardos, Lázár, Lázó, Ottó, Péter, Pető, Polikárp, Romána, Romina, Szemere és Szirén napja is van!:-)
Piszok Alfréd
Piszkos Fred (vagy ahogy Fülig Jimmy emlegeti: Piszok Alfréd) Rejő Jenő egyik komikus regényalakja, több könyvében is szerepel. Ötven év körüli, hosszú, piszkos, kávészínű, gondozatlan szakálla van, és fekete szegélyű saskarmai. Bőre cserzett és ráncos, szeme apró, ravasz csillogású. Az arcán néhány gömbölyű, nagy szemölcs, jellegzetes, karvalyszerű orr, legörbülő, széles száj. Kócos, szürkésfehér hajszálai a homlokára csüngenek. Fürdésre csak életveszélyes fenyegetéssel lehetett rákényszeríteni, napbarnított arca mint nagy misztériumot őrizte az utolsó mosdás időpontját. Karakterének komikuma abból adódik, hogy nevével összhangban piszkos, elhanyagolt, tengerész módra szűkszavú és mogorva, ám éles eszének és kiterjedt ismeretségi körének köszönhetően meglepően sok szituációt képes a kedve szerint elrendezni. Egyik állandó partnere, ugyanakkor ellenlábasa Fülig Jimmy, aki egyszer így jellemezte: „Neki van a világon a legtöbb esze. Fukar, kegyetlen, mogorva, és semmitől sem riad vissza, ha pénzről van szó. Mindenkit becsap, mindenből hasznot húz, senkivel sem barátkozik, egyedül járja a világot, és mint a neve is mutatja, teljesen piszkos”. És „… csak három dolog érdekli: a pénz és más semmi meg a velemszembeni kitólás.” Egyénisége ugyanakkor nem nélkülözi a titokzatos líraiságot sem: „letűnt fiatalsága idejéből, úgy mondják, ásatag, úri szomorúságok rejtélyes, dermedt kövületei pihentek.”
("Nyolc-tíz készenléti lakás; az kéne először. A régi cselédházak még átalakítva sem... oda nem kapok embert..." "Hát nem, emberi lakások azok már..." A jegyzőkönyv; a gazdaság irodáján. A padló olajos; Sztálin és Rákosi. "Meg vedd be talán a gépszínt, az alacsony és magas gépszínt. Így szabad ég alatt szétesz a rozsda mindent. És a magtárat, az elbontott helyébe. A kiskastély erre a célra nem megoldás, még átmenetileg sem." "Nézd, nem rajtam múlik." "Tudom. Akkor is. Csak pusztul minden. Hátha...")
- ...bejár. Budapestig a személyvonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.
Ázott bundaszag.
Ablakot nyitna, megmorogják.
Kimegy, lehúzza a kalauzülés mellett. A levegőben vörös szikrák, a kémény fölött, a kanyarban, rőttes a köd. Elunja az állingálást, az arcába vágó hideget, a kilincstelenül lengő klozettajtóból a csípős ammóniákbűzt. Fellöki az ablakot, bemegy, leül. A sarokban rongycsomó: alvó öregasszony. Pufajkás férfi. Kiskatona. Fiatal lány, kezében könyv, nem olvas, szája sarkában mosoly, felsóhajt, leteszi a könyvet, behunyja a szemét, mosolya kialszik.
(A telefon: épp mikor indult volna. Már aláírták a jegyzőkönyvet: kint vár rá a kocsi. A telefon: nem neki szólt - miért kellett hallania? - Itt Krisztina... - Igen, az; a főagronómus. - Mondom, hogy én... - Hogy? Most?! Ilyenkor? Sárba? - De hiszen jelentettem, hogy el... - Az utolsó holdig mindent elvetettem... tudod jól, hogy el. - Nem, egy üres négyszögölem sincs, nem hogy százötven holdam... - Akkor mondja meg a miniszter az okosainak, hogy fogják meg az ország négy csücskét, és húzzák! Ha azt hiszik, hogy gumilepedő. - Búzacsata! A búza nem ellenség, azzal nem csatázni kell, hanem jól előkészített földbe, és idejében, érted, idejében el kell... - Jó, tudom, hogy te is tudod, ne haragudj... - Mi? Nem, az nincs. Honnan a fenéből? Azt mondtátok, központi készletből. Szálas sem, már a szalmazsákokból a szalmát föletettem. Nem hogy szemestakarmányom... - Tudod jól, hogy hetek óta hívlak, írok, könyörgök. - Hogy nemcsak én nem? Az engem nem érdekel. Talán olvassam fel a teheneknek a Szabadnépet? "Egy öntudatos tehén akkor is több tejet ad, ha... - Hogy a paraszt? Persze hogy nem. Miből szolgáltasson? A madárganyéval trágyázott pipacsföldjéről? - Hát azt már nem. A vetőmagot azt nem. Ha kapok, akkor sem. Hogy becsukjanak?" ...Egy lapos pillantás a szeme sarkából. Érti; odamegy az ablakhoz; kinéz; tüntetően nem hallgat oda. De nem lehet nem hallania. - "Öregem, az nem vigasztal, hogy együtt... - No jó, tegyük fel, hogy jelentem. És ha számon kérik? - Aha... aha... értem, hogy tavaszra kifagy... dátum nélkül, a két jelentést együtt. - És te garantálod, hogy tavaszra megkapom a kiszántási engedélyt? - Jó, tegyük fel. És ha tavaszra te már nem vagy ott? Ha egészen másutt vagy? - Hogy én? Hát ebben aztán én sem. - Igazad van: foglalkozási ártalom. - Jó, holnap beküldöm. Mind a kettőt. Holnapután továbbjelentheted. Csak egyet: ne írjatok ki a dicsőségtáblára. Nagyon kérlek. - Hogy az isten akárhova tegyen, legalább ne köszönd meg. - Jó, jó, mondom, hogy meglesz... jó, mondom." Aztán letette, ő visszafordult, mintha nem hallott volna semmit. Aztán az a mosoly, az az épp-csak-hogy, ferde mosoly. "Öregem, én úgyis letagadom." És a csönd, kettőjük között. Aztán: "Öregem, már megbocsáss, én nem tudhatom, ki vagy." Aztán: "...hogy az ember másnak hazudik, mert haszna van belőle, azt csak-csak... de hogy magunknak, mikor abból az égvilágon senkinek semmi... nem, öregem, ez nekem magas. Jelentéstechnika, az kell ide, nem agrotechnika" ...És megint a ferde mosoly: "Följelenthetsz. De értsd meg: én meg akarok maradni. A jószágnak meg muszáj." Aztán megint a csönd. "Ebből, öregem, nem tudsz kiszállni." Kiszállni! Kézfogás. "Ha tudod, próbáld meg kiverni az önitatót is. No, isten áldjon, a hatnegyvenötöst még simán eléred. Te... még valamit" ... Megint a ferde mosoly. "Honnan ismered te olyan jól ezt a majort?" "Itt csapott át... frászt: itt csörgedezett át... fölöttem a front." "Elibe mentél vagy előle?" "Elibe." "Kifizetődött?" "Élek." A ferde mosoly. "Meddig?" Egy kézmozdulat: "Amíg még van feletetni való vetőmag." Jelentéstechnika?
- A kölyök igen jó barátságban volt vele. Tudja, sokat tanult az öregtől; azt mondják, még a végén is nagyon látni akarta.
- Isten legyen irgalmas lelkének - mondta nagynéném ájtatosan.
Cotter apó egy darabig rajtam pihentette a szemét. Éreztem, hogy apró, mozgékony madárszeme valamit fürkész bennem, de azért sem szereztem meg neki azt az örömet, hogy tányéromról föltekintsek. Visszatért pipájához, és végül nagyot köpött a rostélyra.
- Nem örülnék, ha az én gyerekeim nagyon összemelegednének egy ilyen emberrel.
- Hogy érti ezt, Cotter úr? - kérdezte nagynéném.
- Úgy értem - mondta Cotter apó -, hogy ez nem tesz jót a gyereknek. Az én elvem az: fiatal gyerkőc rohangáljon és játsszon hasonló korú fiatal gyerkőcökkel, ne pedig... Igazam van, Jack?
- Nekem is ez az elképzelésem - bólogatott a nagybátyám. - Tanulja meg, hogy az élet küzdelem! Mindig ezt hajtom ennek a rózsakeresztesnek: verekedj! Kérem, amikor én siheder voltam, minden áldott reggel hideg vízben fürödtem, télen-nyáron. Meg is látszik rajtam, még a mai napig is! A művelődés nagyon szép, nagyon komoly dolog... Talán egy falatot Mr. Cotternek abból az ürücombból - szólt oda nagynénémnek.
- Nem, köszönöm, nem kérek - mondta Cotter apó.
Nagynéném levette a tálat az ételszekrényről, és az asztalra tette.
- De miért gondolja, hogy nem tesz jót a gyereknek, Mr. Cotter? - kérdezte.
- Nem tesz jót - hangzott a válasz -, mert a gyermekagy nagyon fogékony. Ha a gyermekek olyasmit látnak... tudja... feltétlenül hatással van...
Teletömtem a számat zabkásával, mert attól féltem, kitör belőlem a düh. Unalmas, vén, vörös orrú hülye!
Nagyon későn aludtam el. Habár dühös voltam Cotter apóra, amiért gyereknek címzett, mégis törtem a fejem, hogy befejezetlen mondataiból némi értelmet hámozzak ki. Szobám sötétjében megjelent előttem a paralítikus ember elkínzott, szürke arca. Fejemre húztam a takarót, és karácsonyra próbáltam gondolni. De a szürke arc újra megjelent. Mormogott valamit; s én megértettem, hogy vallani akar. Úgy éreztem, a lelkem borzongva süllyed alá egy kellemes és bűnös világba; és ott újra megtaláltam az arcot: rám várt. Mormogó hangján gyónni kezdett, és én csodálkoztam, miért mosolyog folyton, és ajka miért oly nedves a nyáltól. De aztán eszembe jutott, hogy paralízisben halt meg, s éreztem, én is gyengén mosolygok, jeléül annak, hogy feloldozom a simónia bűne alól.
Jó vitéz Tót Mihál hamar felkészüle Ötezör hajdúval, mind jókkal, erede, Becskereke felé el-aláerede, 60 Szent Mátyás estin és napján mind aláméne.
Nagy hertelen éjjel meg vissza-feltére, Az nádason, rétön mind el-felcsellege, Nagy Szegedön alól Tisza mellé ére, Becskereket megszállanák, az terek vélé.
65 Ott éjjel szombaton hamar hírt adának, Pártosok Szegedben mind készen valának, Hétszáz halász Tiszán mind alászállának, Négyszáz vitéz hajdút az parton meghagyának.
Derék seregöt ők ott mind általhányának, 70 Az négyszáz hajdúval Tiszán felszállának, Kerítésen belől várasban szállának, Várasbéliekkel kapura rohanának.
Derék nagy kapuját várasnak felnyiták, Az ötezör hajdúk mind bérohanának, 75 Nagy sivalkodással várast mind elbamlák, Szántalan tereket hajnalban levágának.
Éjjel az terekek mind nyugosznak vala, Senkitől félelmök őnékik nem vala, Ugyan egy imegbe nyakasztatnak vala, 80 Héder bék az várban ingében szaladt vala.
Ím egy vitéz fia ott fogságban esék, Egy beslia-aga ám ott levágaték, Sok áros főtörök akkort megöleték, Oly nagy veszedelem tereken ott esék.
S mikor jött lázas ifjusága, Sok bús és édes érzelem, Sok vágy s reménység szomjusága, Elcsapták Monsieurt hirtelen. Hősünk szabad. Ez drága napja, Haját divat szerint nyiratja És felvesz egy dandys ruhát. S örül, világ, hogy végre lát. Tud franciául udvarolni, Sőt írni is jól megtanult. Könnyű lábbal táncol mazurt, S fesztelen tud meghajolni. Kell több? S jóhíre terjedez: Értelmes, kedves ifju ez.
5
Így-úgy csak tágul szemhatárunk, Fel-felszed egyet-mást az ész, Tanultsággal csillogni nálunk, Istennek hála, nem nehéz. Sokan - szigorúak s kimértek - Anyeginunkról így itéltek: Tanult fickó, csakhogy pedáns, Egyébiránt nem érte gáncs, Mert hozzászólni társaságban Minden tárgyhoz könnyen tudott, S szakértő képpel hallgatott Komoly, nagy gondolat-tusákban; Epigrammban szikrát csiholt S gyakran fakasztott nő-mosolyt.
6
A latin most nincsen divatban, S mégis - tagadni nem lehet - Egy kis készsége van szavakban S egy-egy felírást érteget. Juvenalisról is beszélne, Búcsúzva Valét ír levélbe, Az Aeneisből is citál - Két sort - de pár hibát csinál; Fel-felturkálni mégsem áhit Időrendes porréteget, Dohos világtörténetet, De múlt idők anekdotáit Ismerte jól, mind egy sorig, Romulustól az újkorig.
Előttem mormol a patak, s szájhasítékba húzódik a fagy. Máshogy nem is mondhatom, mert mi az, ha nem arc? miért hely, hol a szakadás már végbement? S a rőzsegát csendjét torz nevetésem felkavarja. És éjt morzsol a felhőszakadás. S emberként én, a második alak vörös szemhéjakon szalad, fut hullámok habjaira fenyők alatt, aztán füzesbe szökve, hasonmásokkal keveredik össze, hogy végleg el nem veszhetnék soha.
VI
Kopogj, cuppogj. Rágd a korhadt hidat. Hadd szívják szakadékfalak a temető keresztjének szinét. Fű- szálakra, apró hegyeikre több kékséget a mocsár már úgyse köt. Tapodd a szérűt, tombolj a még sűrű lombok között. Törj a mélybe, gyökérbe, és nyűdd a földet; s mint bennem, ébressz fel ott minden halottat s minden fantomot. Hadd fussanak a tarlón egyenest jött holtak a tér kihalt falvaihoz, futó napoknak intve: kalapos madárijesztők.
VII
A dombok, az üres égboltozat s a csupán erdőbe vivő utak között az élet, akarattalan, ámulattal nézi a nyüzsgő formák sorát. S a gyökerek befonják csizmám. És ott, a faluban, már egyetlen tűz se lobog. Én a senkiföldjén bandukolok, s a Nemléttől követelem a jussom. Kezemből szél tépi a meleget, fölém csobban a vízzel telt üreg, sár sodor ösvényszalagot az úton.
Lea nyomorultnak érezte magát, de Ráhel sem volt boldogabb. Így könyörgött Jákobnak: „Adj nekem gyermekeket, különben meghalok!” (1Mózes 30:1). Ráhelnek ott volt Jákob szerelme, de ő anyaságra vágyott. Leának ott voltak a gyermekei, de ő szerelemre vágyott. Mindketten arra vágytak, ami a másiké volt, és egyikük sem volt boldog. Mindketten szerették Jákobot, és nagyon szerettek volna gyermekeket szülni neki. Mindketten irigykedtek a másikra. Milyen szomorú helyzetben volt ez a család!
Lesznek Ráhelnek is gyermekei?
Akkoriban a meddőséget csapásnak tekintették. Isten ígéretet tett Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy az ő családjukból fog származni ’a mag’, amely által áldást nyer minden család (1Mózes 26:4, 28:14 ). De Ráhelnek nem született gyermeke. Jákob úgy érvelt, hogy egyedül Isten tud Ráhelnek fiakat adni, hogy így Ráhelnek szerepe lehessen ennek az áldásnak a megvalósulásában. Ráhel azonban türelmetlen volt. „Itt van a rabszolgám, Bilha – mondta. – Hálj vele, hogy a térdemen szülhessen, és így nekem, igen, nekem gyermekeim lehessenek általa” (1Mózes 30:2,3).
Ma talán nehéz megértenünk Ráhel viselkedését. De a Közel-Keleten talált ókori házassági szerződésekből kiderül, hogy akkoriban elfogadott szokás volt, hogy egy meddő feleség odaadja a férjének az egyik szolgálólányát, hogy örökös születhessen (1Mózes 16:1-3). Bizonyos esetekben a szolgálólány gyermekeit úgy tekintették, mintha a feleség gyermekei lennének.
Amikor Bilha fiút szült, Ráhel örömében felkiáltott: „Isten a bírám volt, meghallotta szavam, és fiút adott nekem.” A gyermeket Dánnak nevezte el, mely név jelentése: ’bíró’. Nyomorúságos helyzetét ő is feltárta Istennek imában. Amikor Bilhának megszületett a második fia, Naftali, melynek jelentése ’küzdelmeim’, Ráhel ezt mondta: „Hevesen küzdöttem nővéremmel, és győztem is!” Ez a két név a két vetélytárs közötti viszályra utal (1Mózes 30:5-8).
Mire végzett a víz kimerésével, s felitatásával, Dőry úr már a deszkamólón állt, a kezével a szemét ernyőzve befelé bámult. Ambrus sietve feltörölgette a kajütöt, aztán a kormányállást, majd araszolgatva végigkúszott a hajó fedélzetén, lemosta az oldalát, s a deck vászonborítását is. Ahogy az öböl felé pillantott, látta, hogy Nyuszt és Dőry úr a kikötőn állnak és széles taglejtésekkel vitatkoznak valamin. Ha lehunyta a szemét, fehér bajszú nagyapját látta maga előtt és kicsi, összetöpörödött nagyanyját. Haza kívánkozott. Néhány pillanatra az apja is eszébe jutott, akit tízéves korában látott utoljára, aztán elnyelte a háború, s az anyja is, aki 1945 végén Pestre került, és ritkán látogatott haza. A gyenesi hegyoldal nagylombú diófái alatt a nádfedeles présházak között a nagyapja alakja, fehér bajsza volt az egyetlen megnyugtató pont.
Amikor végzett a Kék Angyal tisztogatásával, felállt és kérdően a part felé nézett. Dőry úr intett, hogy hozza ki a hajót. Kinyitotta a lakatot, s a Kék Angyal orrába ült a merevítő alá, és lassú, óvatos manőverezéssel kievezett a deszkamóló mellé.
Nyuszt és Dőry úr a deszkamóló szélén álltak, nézték, hogyan köt ki a hajóval.
– Ha nem akad el a nagyvitorla behúzókötele, soha nem borul fel ez a hajó. Hatos szélben, nem borul fel egy 15-ös jolle – mondta Nyuszt.
– De ez felborult.
– Senki sem emlékszik rá, közben volt egy háború.
– A Kék Angyal versenyen borult.
– Adjon neki egy másik nevet – javasolta Nyuszt.
– Talán így is megveszik… Hallotta, hogy nyomoznak Szász Maya ügyében?
– Tegnap mondta itt valaki, hogy Szász úr feljelentést tett.
– Úgy tudom, Szász úr már egy hete bent járt a rendőrségen. Gyilkosságra gyanakodnak.
– Nem tételezem fel Neviczky úrról.
– Már keresik Neviczkyt, de nem találják. Azt mondják, hogy csak színleg állt be a kommunisták közé. Az arannyal sem tudott egészen elszámolni, amit Somogyban összeszedett.
– Miféle arannyal?
– Neviczky egy bizottsággal járta Somogyot, aranytárgyakat szedegettek össze, hogy az új forintnak fedezete legyen.
Nyuszt értetlenül megingatta a fejét:
– Minden lehetséges… Én csak annyit tudok, hogy szerette Szász Mayát, és itt az öböl körül, vagy a vízen találkozgattak. Miért fojtotta volna vízbe Szász Mayát?
– Gyanús alak volt, mindig hivatkozott valakire, de például Petschauer sem ismerte. De ez az egész, amivel most előálltak, baromság. Imádta Szász Mayát.
Ambrus eligazgatta a hajó szerelvényeit, aztán a mólóra lépett. Várt egy kicsit. Nyuszt és Dőry úr a hajót nézték és hümmögtek. Bement a műhelybe, felemelte a halaskosarat és a biciklihez cipelte.
amelyben bemutatnak bennünket Micimackónak és a méheknek, mellékesen a könyv is elkezdődik
- Vo-Vo-Vóbert! - kiabált a felhő kissé náthás hangon.
- Mi baj?
- Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, miről van szó. Ezek nem igazi méhek.
- Nem?
- Nem igazi méhek, tehát nyilván nem is készítenek igazi mézet. Ez világos, ugye?
- Ha úgy gondolod!...
- Ez a megmásíthatatlan véleményem. Így hát legjobb, ha leszállok.
- De hogyan? - kérdezted te.
Micimackó nem felelt. Mit is felelhetett volna? Ha elereszti a madzagot, akkor: "Bumm!" Erre még csak gondolni sem volt jó. Hosszasan tűnődött, és végre így szólt:
- Kedves Róbert Gida, bele kell puskáznod a léggömbbe. Nálad a fegyver?
- Hogyne - mondtad te -, de akkor kilyukasztom a léggömböt.
- Viszont - jegyezte meg Micimackó - ha eleresztem, oda lukadunk ki, hogy én lukadok ki.
Így szólván megértettétek egymást, te nagy gonddal célba vetted a léggömböt, és tüzeltél.
- Bú! - mondta Mackó.
- Csak nem hibáztam el? - kérdezted.
- Engem nem - jegyezte meg Mackó -, csak a léggömböt.
- Sajnálom - csóváltad a fejed, még egyszer célba vetted a léggömböt, és ezúttal el is találtad. Fütyülve áradt ki a levegő, és Micimackó lassan leereszkedett. De a karjai úgy megdermedtek a madzagba való kapaszkodástól, hogy még egy hét után is felfelé tartotta őket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni.
Fordította: Révay József A verseket Jékely Zoltán fordította
MÁSODIK NOVELLA
A zsidó Ábrahám, Giannotto di Civigni ösztönzésére, elmegy a római udvarba: mikor pedig ottan látja a papok gonoszságát, visszatér Párizsba és megkeresztelkedik
Pamfilo novellája nagyon tetszett a hölgyeknek, és nemegyszer megkacagtatta őket; feszülten figyeltek rá, és miután befejeződött, a Királynő kiadta a parancsot, hogy Neifile, ki mellette ült, gondoskodjék a megkezdett szórakozás folytatásáról, és mondjon ő is novellát. Neifile, kinek éppúgy díszére vált szende bájossága, mint szépsége, vidáman azt felelte, hogy szívesen, és ekképpen fogott hozzá:
- Pamfilo novellájában megmutatta, hogy Isten az ő kegyességében nem a mi hibáinkra néz, ha olyasvalamiből erednek, amit mi nem ismerhetünk meg: nekem pedig szándékom novellámmal bizonyítani nektek, hogy ugyane kegyesség csalhatatlan bizonyossággal megmutatkozik akkor is, mikor türelmesen elnézi azoknak a bűneit, kik ahelyett, hogy bizonyosságot tennének róla, szavaikkal és cselekedeteikkel az ellenkezőt művelik; hogy azt, amit hiszünk, annál nagyobb lelki szilárdsággal követhessük.
Bájos hölgyeim, mint hallomásból tudom, élt Párizsban egy nagykereskedő, derék ember, kit Giannotto di Civigninek neveztek, s ki tisztességgel és becsülettel nagy posztókereskedést folytatott, és benső barátságban volt egy Ábrahám nevezetű dúsgazdag zsidóval, aki ugyancsak kereskedő volt, és tetőtől talpig tisztességes és becsületes ember. Mikor Giannotto az ő becsületességét és tisztességét látta, fölöttébb nagy fájdalom nyilallott szívébe, hogy ez a derék és bölcs és jó ember kárhozatra jut, mivelhogy nincs az igaz hiten. Annak okáért kezdte barátságosan kérlelni, hogy hagyná ott a zsidó hit tévedéseit, és térne meg a keresztény igazságra, mely, miként láthatja, szent és jóságos és szüntelenül virágzik és gyarapodik; míg ellenben nyilván megismerheti, hogy az övé sorvadoz és a végét járja.
A zsidó azt felelte, hogy ő a zsidó hiten kívül semminémű hitet nem tart szentnek avagy jónak, és abban született és abban akar élni és meghalni, és a világon semmi sem tántoríthatja el tőle. Giannotto nem nyugodott bele, hanem kevés napok múltán ugyanezen szavakkal fölvetette előtte a dolgot, és esetlenül-ügyetlenül, afféle kereskedő módjára bizonygatta, mely okoknál fogva különb a mi hitünk a zsidónál. A zsidó pedig nagy mestere volt a zsidó törvénynek, s mégis, akár az a nagy barátság tette, melyet Giannotto iránt érzett, akár a szavai, melyeket a Szentlélek adott emez egyszerű embernek nyelvére, a zsidónak igen kezdettek megtetszeni Giannotto magyarázatai; mindazonáltal hajthatatlan maradt hitében, és nem engedett. És ámbátor ilyen konok maradt, Giannotto soha nem hagyott neki békét, úgyannyira, hogy a zsidót lefegyverezte a szívós kitartás és mondá:
- Nézd, Giannotto, te azt szeretnéd, hogy kereszténnyé legyek, és én hajlandó is vagyok megtenni, de csak úgy, hogy előbb elmegyek Rómába, és ott megnézem azt, akit te Isten földi helytartójának nevezel, és ugyancsak az ő bíboros testvéreinek erkölcseit: és ha mindezt olyannak látom, hogy igazolja a te szavaidat és megbizonyosodom, hogy a te hited különb, mint az enyém, ahogyan te igyekeztél nekem bebizonyítani, megteszem azt, amit mondottam; ha pedig nem olyan, akkor megmaradok zsidónak, ami vagyok.
Piszok Alfréd
Jákob és Ráhel
