antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Van úgy az ember, hogy álmodozni vágyik, mégsem jut messzebb: - riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember, hogy bár szólani vágyik, mégsem jut messzebb: - tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember, hogy bátorságra vágyik, mégsem jut messzebb: - bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember, őszinteségre vágyik, mégsem jut messzebb: - ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember, hogy építeni vágyik, mégsem jut messzebb: - vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember, hogy bár szállani vágyik, mégsem jut messzebb: - ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember, hogy az Összhangra vágyik, mégsem jut messzebb: - veszejtő úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember: otthagyná gőgös, 'koronás' helyét; sóváran nézi buksi kutyájának lélek-gyémántként csillogó szemét: és sírva simogatja egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember, haragra, bosszúra készül előre, de egy kedves hang csendül, - és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember, hogy balsorsára készül már előre, de egy tiszta fény villan, - s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember - sorsáért bármily balszerencsét átkoz -; egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz, és mégis eljut, eljut önmagához, - kalandos úton - legjobb Önmagához.
ezt a verset tavaly is feltettem, de nem tudom kihagyni-elnézést kérek az ismétlésért...
(Jézus kersztjének kiválasztása)
ReményikSándor: Akereszt fogantatása
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
Csontváry Kosztka Tivadar festménye
Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban;
olaj, vászon, 200 x 205 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Neked is legyen szép, unnepváró heted, Kedves Teresa:)
**************************************
Fulvia Antonia (? – Kr. e. 40.) született Fulvia Flacca Bambula ambiciózus politikai törekvéseiről ismert római matróna, Marcus Antonius felesége, az első nem mitológiai nőalak, aki római pénzérmén szerepelt.
info:elérhető a Michigani Egyetem Könyvtárának honlapján: I. kötet (A–D); II. kötet (E–N); III. kötet (O–Z).
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: ,,Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?" Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: ,,Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek." A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Azon a napon virágzott a Föld! Pálma nőtt a tövisek helyében, amikor annyi kiáltás hangzott: ,,Áldott, Aki jön az Úr nevében!"
Ó, az a nap nem tartott sokáig. este lett, s elmúlt a többi között, bár összeértek a keresztutak, s az örök győzött az idő fölött; de akkor ott, a virágos lejtőn, ahová az a kis szamár lépett, még nem tudta más, csak az Úr tudta!
A szívek lángja ellobbant, kiégett! A földi út kezdete és vége átívelt a virágvasárnapon, hogy a halálon győzzön az élet a dicsőséges húsvét hajnalon.
hulljatok virágok, pálmaágak Csapongjon a piros szárnyú öröm S higgyétek, hogy Dávid utódja jön Szabadságszerző győzelmes királynak.
Ő... látja már, hogy messze mint a felleg, Fekete átok varjúraja vár És szárnyra kap, s hogy nemsokára már Káromkodnak, akik most énekelnek
Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány, Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány, Nem marad bennük se remény, se hit...
S egy szürke fa a borzongó erdőbe, mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle, meg-megrázza zörgő leveleit... --------------------------------------- Jeruzsálem felett a nap megáll meghökkenve, földi fénytől vakon: pálmák bókolnak, lomb-eső hull, s könny harmatoz hosszú szakállakon.
Minden arc fénylő, elragadtatott. Hozsánna száll ujjongva szerteszét. Száz anya áll az út kétoldalán, feje fölé emelve kisdedét.
A nap csak ámul, szemének se hisz, és keresi, kit ünnepel a nép? Nem lát mást, csak egy szelíd alakot, s egy szamarat, mely bólogatva lép.
Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz, így vonul a szegények Mestere. szemében könny, szívének fáj az ünnep, s mellére hajlik bánatos feje,
de mégis Isten, kit csoda kísér, melyhez hasonlót a nap sohse lát, hogy úgy fogadjon egy koldust a nép, mint diadalmas hadvezért, s királyt,
a nép mely porban csúszik, talpát nyalja, azoknak, akik durván rátaposnak, a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott a megvetettnek, az alázatosnak!
Aranypír száll a sokaság felett de rossz agyakban erjed már a végzet. Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő, Hogy ötödnapra a föld mire ébred! ...... ......
hulljatok virágok, pálmaágak Csapongjon a piros szárnyú öröm S higgyétek, hogy Dávid utódja jön Szabadságszerző győzelmes királynak. Ő... látja már, hogy messze mint a felleg, Fekete átok varjúraja vár És szárnyra kap, s hogy nemsokára már Káromkodnak, akik most énekelnek
Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány, Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány, Nem marad bennük se remény, se hit...
S egy szürke fa a borzongó erdőbe, mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle, meg-megrázza zörgő leveleit...
Jeruzsálem felett a nap megáll meghökkenve, földi fénytől vakon: pálmák bókolnak, lomb-eső hull, s könny harmatoz hosszú szakállakon.
Minden arc fénylő, elragadtatott. Hozsánna száll ujjongva szerteszét. Száz anya áll az út kétoldalán, feje fölé emelve kisdedét.
A nap csak ámul, szemének se hisz, és keresi, kit ünnepel a nép? Nem lát mást, csak egy szelíd alakot, s egy szamarat, mely bólogatva lép.
Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz, így vonul a szegények Mestere. szemében könny, szívének fáj az ünnep, s mellére hajlik bánatos feje,
de mégis Isten, kit csoda kísér, melyhez hasonlót a nap sohse lát, hogy úgy fogadjon egy koldust a nép, mint diadalmas hadvezért, s királyt,
a nép mely porban csúszik, talpát nyalja, azoknak, akik durván rátaposnak, a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott a megvetettnek, az alázatosnak!
Aranypír száll a sokaság felett de rossz agyakban erjed már a végzet. Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő, Hogy ötödnapra a föld mire ébred!
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót.Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő “szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a “kövek kiáltanának!”.Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.Amikor Jézus “dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni “megdicsőülés” még hátra van. Erről az evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
“Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad. . .” “Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadits meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
És mégis. . . Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érez gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erönkből csak ilyen szalmaláng lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.
A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra. A jeruzsálemi bevonulás töriénete hányszor játszódik le azöta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében.
Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk “elvesztését”, ahogy ö vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Rossznak mondod a világot, Dőresége bosszuságod: Siratod az élet álmát, Földi gondok durva jármát: Felpanaszlod lángban égve: Bölcs elméje, jók erénye S fényt sugárzó lángod, ég, Csak hiúság, buborék.
Ó, pedig hány perced, órád Volt, midőn e sújtoló vád Könnyeidben elviharzott, S kiderült rá szíved, arcod. Gyönyörűség volt az élet, Megáldottad születésed': Rózsák közt jársz, azt hivéd, S mi okozta?...Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved', Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bűnös-bűvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön. Ma a békét áhitod, S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel, Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szíved: Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen: Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van: Míg, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve: Télen is jársz rózsakertbe', A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak angyalok.
Az örvendőt meg nem érted, Ha világod' búban éled: S csak ha lelked' szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg. Mit törődöl a világgal, Szenvedő szív sóhajával, Ha egy édes pillanat Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde: Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sóhajtoz, ki mulat. A világ csak - hangulat.
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok - ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április. Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek ... Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibújtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irígyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek ...
Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorrú kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Április! Esőt érlelő Mindig felhőből bújsz elő! Te is felhő vagy, csupa víz: ázik rigó, fürj, fecske, csíz, a rét s réten a kiscsikó – Szeszélyedben nincs semmi jó. Fejünkre zuhogsz záporozva, aj, Április, tavasz bolondja!
Haragos egekből ömlik szakadatlan, felleget kísérve egy-egy villám csattan. Kutyamája felhők! Két kismadár ázik. Ernyő alatt futnak az esőn hazáig.
10 éve, ezen a napon hunyt el Egon Bondy (eredeti nevén Zbyněk Fišer), cseh író, költő, filozófus.
Egon Bondy
KULCSSZÓK
(a totális realizmus költészete)
(folytatás)
II
Ma délelőtt otthagytam atyámat hiszen kihajított otthonomból a villamosan egy vénember kacagott a villamosvezető egy gyermeket szidott
Házak között haladtunk kertek és teniszpályák között egy bezárt uszoda mellett mikor az Elbához közeledtünk feltámadt a szél a szél errefelé hullámokat ver olykor három centi magasakat
III
A fűben munkahelyeden kellett volna lenned akkor mégis megcsókoltalak
IV
Táncolunk Prágában mert Prága vidám város
V
Moszkva vidám város és ezen örvendezik Prága Szeretem a kedvesem és együtt vidámkodunk
162 éve, ezen a napon született Reviczky Gyula költő.
Reviczky Gyula
ELSŐ SZERELEM
Bübájos emlék, édes álom Száll át merengő lelkemen.
II. Emlékezem, zöld volt az erdő
Emlékezem, zöld volt az erdő; Derült az ég köröskörül. A park rég látott annyi népet; Ott jártam én is egyedül. Öröm sugárzott minden arczon; Megújult vágy, ifjú remény; Csak én szerettem volna sírni Gyönyörü május elsején!
Kesztyűs urakkal, kék ruhában Te is ott ültél egy padon. Sok szépet mondhattak neked, mert Csak mosolyogtál, angyalom. Platánok gúnyos suttogását Hozá a játszi szél felém: Minek van a szegénynek álma Gyönyörü május elsején!
De én azóta megtanultam: Boldog, ki sokat álmodott. Sokszor kijártam a ligetbe S fölkeresém a kis padot. De oly üde már semmi sem volt, A régi nem volt más csak én, Nevedet a homokba írtam, Mint akkor, május elsején!
S el-elvisz a vágy este-reggel A régi padra betegen; Tapasztalásom im', elég van, Hadd sírjam ott ki csöndesen. Ah sírni! sírni öntudatlan', Mig eljő majd az ősz dere, A midőn már magunk se tudjuk, Mikor volt május elseje.
196 éve, ezen a napon született Charles Baudelaire, francia költő.
Charles Baudelaire
AZ ELLENSÉG
Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt; csak néha láttam egy kivillant sugarat. A villám és a szél ellene tépve harcolt, hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.
S elértem végre így a Gondolatnak őszét; most kéne fogni már ásót és gerebent, s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét, mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.
S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban leli csodálatos álmom: az új virág? -
Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág, vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.
Babits Mihály fordítása
Étienne Carjat portréja Charles Baudelaire-ről, kb. 1862.
Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk – – Jártak itt ólom-zord hadak, lánctalpukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk s kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk, magyarok térítő királya, nagyobb király térített minket, idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk, nézzük, hogy nő a völgyi búza s a szőlővirág hogy kígyózik fölrepedt, égő homlokunkra. Így éneklünk s az ördöglábú asztal lesz majd a nagydobunk – parasztok és Jézus király, egymást karolva mulatunk.
Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete.
Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe kereszthalála előtti vasárnapon.
Jézus bevonulásának útvonala a Biblia szerint Betániából az Olajfák hegyén és a Kedron patak völgyében vezető országúton át, majd az Aranykapun keresztül vezetett, célja pedig a jeruzsálemi templom volt. Szintén a Bibliában olvasható, hogy szamárháton érkezett, és a nép ünnepléssel fogadta. Mind a négy evangélium említi, hogy a „Hozsanna Dávid fiának” felkiáltással fogadták, ami a 118. zsoltár fényében egyértelműen teszi, hogy a „messiás királyt”, a római uralom alól való felszabadítót várták benne. A szamárháton való érkezés, valamint a templom mint cél ugyanakkor egy szolgáló, papi messiásképre utal.
26 éve, ezen a napon hunyt el Csengey Dénes, író, költő, politikus.
Csengey Dénes
Vörösmarty költő lázbeteg éneke
Ez a föld, melyen annyiszor, ez a föld, melyen századszor is futunk, ez a föld minket nem tűr el. Menekül alólunk, lásd, édes Jézusunk! Ez a föld minket csak dobál, és leráz és összeráz, nagyon terhére vagyunk. Legjobbjaink rég elhulltanak. Holnaputánra magunktól elfogyunk. Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond? A sírban, hol nemzet süllyed el, Új kedvvel új ifjúság tolong, És bölcsőnek díszíti fel.
Micsoda rémek a bölcsőben, Úristen, micsoda rémséges babák! Felének halott arca van, felének véres mézeskalács. Gyermekké rémített magyar népem, ebben a bölcsőben temetnek, úgy lehet, mely nem ápol, nem ringat el, csak hányásig forgat tégedet. Magas ég, mire jut bomlott agyam? szememre minő rémálom ül? Hogy őrzöm meg én már magam hazámnak rendületlenül?
Megrendülésünk súlytalan, Panaszunk sincsen, nincs már, csak vinnyogás. Túlélő alázat csendesít, de túlélhetetlen itt a hallgatás. Vaspatkós tervek, nagy fogat, parádés trojka vágtat szívünk felé. Midőn ezt írom, dől a hó. Dől minden itten – vasalt paták elé. Legázolt cigány, mit hozhat még, Mire virradhat babonás holnapod? Falhoz a poharat, és aztán húzd! Ameddig kihúzhatod.
39 éve, ezen a napon hunyt el Rónay György, író, költő.
Rónay György
Mondd, szereted az állatokat?
Mondd, szereted az állatokat? A kutyát, macskát, csacsit, lovat s a madarakat: a verebeket, rigót, galambot, pintyeket, akik a Földön veled élnek, s bundájuk, tolluk melegében nekik is van szívük, csak éppen nem beszélnek?
Mondd, szereted az állatokat, s figyelted őket néhanap: hogy mit csinálnak, hogyan élnek, s a maguk nyelvén mit mesélnek, vagy miről hallgatnak, mikor komor csöndjükbe burkolódzva ülnek, és titokzatos, hallgatag külön világukba merülnek?
Én szeretem az állatokat, Elnézem őket, ha játszanak, alszanak vagy tűnődnek titkaikon és a világon. Hidd meg, barátom, nekik is vannak titkaik, s csak annál nehezebb talán számukra ez a sok talány, mert nincsenek rá szavaik.
Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg a bennük szorongó miértet; segíts nekik, mondd ki helyettük azt, ami ott ködlik a testük vaksi lelkében – vidd közelebb az állatokhoz az embereket, hogy megértsenek végre minket. S mi is őket, kisebb testvéreinket.
