antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
itt most nyugszik még az éj, kóbor, mély-sötét oson, bagoly suhan és az éjszaka szösszenetei feketénvégzik zsenge dolgaikat... ám valahol mégis zajt csap, zaklatott nesz és kapkodás;a fény villanásait csalja e kormosult űrön át, s énem világtalan figyel, és érző érzékeivel döfi át e vaksi világot... szemem csak arra vár, hogy repessen ez árny, s terem omló horizont szép ívű láthatárt,ahogyan sejtelem; hogy fontos valakinek, és ahogy reménylő; hogy álmát elhiszem, most csak hiányod van jelen, és az perzselő, végtelen; nincs szegély, így kerettelen, és nem tart egybe foglalat, kihez határozhatom magam, csak történek és látszódom, mint egy szürkülő kép a falon, függ észrevétlen hasztalan.... ha nevetsz és pír üti át bőrödet én áramlok benned egyre közelebb, együtt nevetni és hevülni veled,és tőlem világosulnak sejtjeid
1999. november 18-án az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját nyilvánította A KÖLTÉSZET VILÁGNAPJÁvá.
95 éve, ezen a napon született Bárány Tamás, író, költő(„...és így írunk mi”).
"A szerelem meg közben tombolt bennem, tudod, hogy van ilyenkor. Mint az áradó folyam. Ha szabad folyást kap: szépen lecsendesül, lefolyik az ár. Ha gát zárja el, vagy keskeny völgybe szorul: bőgve tajtékzik, és az eget ostromolja."
130 éve, ezen a napon született Kassák Lajos költő, író, műfordító, képzőművész,
a magyar avantgárd vezéralakja.
Kassák Lajos
A LÓ MEGHAL A MADARAK KIREPÜLNEK
(folytatás)
papagallum ó fumigó papagallum a partokon huszas csoportokban vörösréz madarak kuko- rékoltak a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak csak néha a viz fenekéről néztek felénk az elkomoro- dott hullák de mi 21 évesek voltunk a faszobrásznak csunya rózsaszinü szőrök kunkorodtak ki az állából különben jól éltünk csak éppen a gyomrunk átlója hiába huztuk meg a srófokat az ökrök ujra meg ujra nekiindultak a tarlókon át s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok bokáiról ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok Bécsben 3 napig az utcán aludtunk aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból mi is az hogy civilizáció az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől mi is az hogy családi kapocs az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök- zsinórját mi is az hogy istentisztelet az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött velünk az ürben arany mértföldlábakon higyjétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha a vörös nem vörösebb mint a fehér
248 éve, ezen a napon született Dayka Gábor, költő, pap, tanár.
Dayka Gábor
Penelope Ulysseshez
Ovidiusból fordíttatott 1787
Penelopéd levelét vedd ó feledékeny Ulysse! Rá ne felelj, inkább térj-meg hazádba magad. Ilion el-romlott, de jajos romlása mi nékünk; Annyit ugyan Priamus, sőt maga Trója sem értt. Ó, ha, mikor még a Lacedaemoni parthoz evezne, Mérges habokba veszett vólna parázna feje![1] Éjjelem úgy sokkal rövidebb órákkal haladna: Most ébren vásznat szőveget árva kezem Nem nyögnék egyedűl el-hagyott hideg ágyamon éjjel, Nem panaszolkodnám napjaim hossza miatt: Hány képzelt veszedelmektől féltettelek! úgy van: A szerelem gondal jár, eped, aki szeret. Ütközetet képzék: Hektornak puszta nevére Bús ajakim halvány félelem űlte vala. Antilochusnak hozák hírűl szigetünkbe halálát: Antilochus réműlt szívemet által-üté; A más fegyveriben vívó Patroklus el-estét: Féltem, hogy a ravasz is végtire tőrbe kerűl; Tlepolemus festett vérével Trójai dárdát: Új gondokra lelék Tlepolemusban okot. És eggy szóval akárki merűlt vala gyászos halomba, Penelopéd újjabb aggodalomba merűlt. Ilium hamva között, tudom, hűségemre tekéntvén, Tégedet életben hagytanak a nagy Egek. A Görögök meg-térnek azonban, füstöl az oltár, A templom falait trójai préda lepi. Áldozatot nyújt-bé Mavorsnak az asszony uráért, Ez pedig a diadalt zengi az Isten előtt. Ámolyog a vénség, bámúl a gyenge leányzó, A hőlgy gondosan jegyzi kegyesse szavát. Volt, ki kevés borral Tróját asztalra le-festé, S a tüzes ütközetet, s a tsata véres helyét. "Itten táborozánk: itt folyt-Simois-le zuhogva, Itt az öreg Priamus szép palotája vala: Itten Ulysses, amott vere sátort a nagy Achilles; A meg-ölött Hektor tagjait erre voná" A vén Nestor adá ezeket tudtára fijadnak, Hogy szeretett Attyát nála kereste fijad;
Tegnap múlt 247 éve, hogy megszületett Friedrich Hölderlin, német író, költő.
Friedrich Hölderlin
HIMNUSZ A SZABADSÁGHOZ
Most az Orcusból is feldalolnám gyönyörre a szürke árnyakat: ezrek közül énfelém hajolván, Istennő! hát megláthattalak. Mint hajós, ha éjjel vízre kelvén bíbor hajnalt ér a tengeren, mint a lélek Elízium enyhén, úgy elámul csodádon szemem!
Hódol már a sas is meg a sólyom, nem vadássza már a kék eget, s eléd fogva gyémántos zsinóron büszke két oroszlán lépeget. Még a vad folyó is visszahőköl, s mint a szívem, némaságot ölt, Boreas sem fúj teli tüdőből: íme megszenteltetett a föld!
S ó! Királynőm jobbját nyújtja nékem hűségemért szép dicséretül, hatalmának bűvigézetében minden érzékem ujjong, hevül, s ő, ki koronák fölött itélő, örök hangja cseng lelkemen át, zengi a tér, zengi minden élő - halld, szellemvilág, anyánk szavát:
"Én, kinek az Ős-Káosz parancsol, bakkhoszi papnő, ki fut s nevet, nyertem ifjú s merész indulatból Szabadság Királynője nevet. Közel láttam már a béke vesztét, jöttek dühödt harag napjai, ám törvényem a Szent Végtelenség testvérihletése szabta ki.
Nem öl az én törvényem, de kedvez hősnek, gyöngének testvérileg, s joga van immár a szeretethez, édes-szép joga mindenkinek. Véghetetlen vidám s büszke körben száll ez óriás erő tovább, simul már édes vágytól gyötörten a parány is hozzád, nagyvilág.
Útját mely szörny szeghetné sasomnak? dörgést mely isten csitíthatott? zsarnok szava tengert láncra foghat? s eltéríthet-é egy csillagot? Akit önnön bálványa se fékez s fűzi csak önkéntes kötelék, híven a szeretet szent hitéhez, élheti szent s szabad életét.
Orionnak tiszta lángsugára ily pompásan nem hullt e napig a testvéri Tündarida párra, s bókol az Oroszlán is nekik, Héliosz is édes nyugalomban pogányt-boldogítón mosolyog, bő tenyészet kél, új élet dobban, szép világa új fényben ragyog.
Akit önnön bálványa se fékez, s fűzi csak önkéntes kötelék, híven a szeretet szent hitéhez, élheti szent s szabad életét. Egyvalakit bélyegez a csúfság, az egyetlen, aki kimaradt, remek pályán róhatná az útját, s nyög az ember torz iga alatt.
Tegnap múlt 2060 éve, hogy megszületett Publius Ovidius Naso római költő.
Publius Ovidius Naso
Átváltozások
(Methamorphoses)
HATODIK KÖNYV
(folytatás)
NIOBE
Egy közülük lehajol, nyílvesszőt húz ki a holtból,
s máris a holt testvér arcára, halódva hanyatlik. Másik, amint szomorú anyját nyugtatni akarja, hirtelen elnémul, sebe kétrét görbiti testét, s zárul az ajka, de csak miután kilehelte a lelkét. Az rohan, úgy rogy alá; leomol húgára a másik, úgy hal; amaz búvik; látszik, még reszket amott egy. Hat hajadon holt már, kiki más-más sebben esett el; hátra csak egy maradott, akit anyja föd el köpenyével s testével. "Hagyd meg nekem ezt - így sír -, az utolsót, ezt, ki a legkicsinyebb oly sok közt, kérlek, ez egyet." Míg esd, az, ki miatt esd, eldől. Ő maga árván, drága szülötteinek s férjének holtteteménél ül bútól mereven. Szélben hajafürtje se lebben, arcán nincs vérszín; szomorú orcái felett nyílt két szeme nem rebben, lényében semmisem élő. Megmerevült inye közt jéggé vált végül a nyelve, bénulnak restté az erek testében örökké; már nyaka sem mozdul, karját nem emelheti többé; lábai nem lépnek, belül is csak szikla a teste. Mégis sír; kavarult forgószél vitte honába, át a magas légen. Gyökeret ver a hegy tetejében, olvadozik, s márvány testéből könnypatak omlik.
Apollón és Artemisz megölik Niobé gyermekeit, Pierre C. Jombert festménye, 1772
Czuczor Gergely (Andód, 1800. december 17. – Pest, Belváros, 1866. szeptember 9.) magyar bencés szerzetes, költő, nyelvtudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Eredeti neve Czuczor István, rendi neve lett a Gergely
Apja katonának nevelte volna, ő azonban tanár akart lenni és ehhez a papi hivatáson keresztül nyílt számára út. 1817. október 25-én jelentkezett Pannonhalmán bencés szerzetesnek unokatestvérével, Jedlik Istvánnal (későbbi rendi nevén Ányossal) együtt
Magas színvonalra fejlesztette a nemzeti eposz és a ballada műfajokat. Nyelvészként fő műve a hatkötetes mű, A magyar nyelv szótára (1862–1874, amelyet „a Czuczor–Fogarasi” néven emlegetnek, mert Czuczor halála után Fogarasi János fejezte be).
Az 1848-as forradalomban való részvételéért, illetve a forradalomra felhívó Riadó című verséért két évet kellett várfogságban töltenie. Kolerajárvány áldozata lett.
Czuczor Gergely sírja Budapesten. Kerepesi temető: 29/1-2-10.
Czuczor Gergely: Riadó
•
Sikolt a harci síp, riadj, magyar riadj! Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj! Villáma fesse a szabadság hajnalát, S fürössze vérbe a zsarnok faj bíborát.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valának, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok nekünk, csatára magyarok! Fejére vész-halál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk, Mi fekete sárga lelkébe tört verünk.
Talpunk alatt a föld, s fejünk felett az ég, Tanú legyen, hogy áll Árpád hős népe még. S mely e szent földre hull, minden csepp honfivér, Kiáltson égbe a bitorra bosszúért.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene, Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal óvjuk azt, Pusztítsa fegyverünk a fekete sárga gazt. S zsarnok torán népek vigadjanak, A nép csak úgy szabad, ha ők elbuktanak.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene, Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé! elé! jertek haramia hadak, Kiket nemzetbakók gyanánt uszítanak. Temetkezéstekül, ti bősz szelindekek, Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szívünk elszánt keserv, markunk vasat szorít; Csatára milliók imája bátorít. Oh drága véreim, vagy élet, vagy halál! De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk búcsú-kezet; Iszonytató legyen s döntő ez ütközet. Ős áldomás gyanánt eresszünk drágavért, Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk
Tegnapelőtt ünnepelte 74. születésnapját Kiss Benedek, József Attila-díjas költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi tagozatának tagja, községünk díszpolgára. Isten éltesse sokáig!
Tegnapelőtt múlt 173 éve, hogy megszületett Minna Canth, finn író, költő.
Minna Canrth
Anna Liisa
(részlet)
Anna Liisa: Én megpróbálok jó lenni, Johannes. Megteszek érte mindent.
Johannes: Meg sem kell próbálnod, galambom. Anélkül is jó vagy. Nem is tudsz te más lenni, csak jó. (Anna Liisa szemébe néz) Nohát, ez meg mint esett? Hisz én könnyeket látok a szemedben!
Anna Liisa: Ugyan, dehogy!
Johannes: Egészen biztosan ott vannak azok a könnyek. Látom én, ne is próbáld tagadni.
Anna Liisa: Várj. Tüstént elapadnak a könnyek. Már nincsenek is ott. Látsz-e egyet is?
Johannes: Nem. És nem is engedem, hogy könnyek záporozzanak, nem engedem, de nem én! (ölébe kapja) Így ni! Üljél most itt szépen, hadd nézzelek meg. Uram teremtőm, mennyire gyönyörű is vagy te! Az embernek szinte kedve lenne – kiszorítani belőled a szuszt.
Anna Liisa: Na, na, Johannes. Elégedj meg kevesebbel.
Johannes: Figyelj csak, Anna Liisa, hadd kérdezzek tőled valamit.
Anna Liisa: És az mi lenne?
Johannes: Nagyon, nagyon kedvelsz-e engem?
Anna Liisa: Már megint ugyanaz a kérdés. Már hányszor, de hányszor megkérdezted.
Johannes: Nem kérdezem többször, ez lesz az utolsó.
Anna Liisa: És ha most azt válaszolnám, hogy nem kedvellek, mi történne akkor?
Johannes: Nem hinném én el, mert a szemedből mást olvasok.
Anna Liisa: Miért kérdezed akkor folyton, ha kérdezés nélkül is ilyen jól tudod?
Johannes: Mert mindig újra és újra hallani akarom, ahogy mondod. – Hanem valójában most valami mást kellene kérdeznem. Tudod, annyit gondolkoztam már azon, hogy vajon szerettél-e te valaha rajtam kívül mást is? Vagy én lennék az első férfi, akibe beleszerettél?
Anna Liisa: Talán hallottál valami ilyesmit?
Johannes: Nem hallottam semmit, csak úgy magamtól jutott eszembe.
Anna Liisa: Csak úgy magadtól? Mindenféle ok nélkül?
Johannes: Úgy bizony! Hogyan is lenne okom rá, mikor rólad van szó. Na de csak azért is -!
Akkor is tudni akarom, hogy hogyan is állunk a dolgokkal. Enyhén hajlamos vagyok ugyanis a féltékenységre. Nem tűrném el, ha akármilyen más férfi jobban tetszene neked.
Anna Liisa: Nem is tetszik. Most nem, és nem is fog soha, bízhatsz bennem.
magyar evangélikus teológus hallgató, költő és újságíró. Alkotói korszaka az 1910-es évek körül kezdődött és az első világháborún át 1917-ben, hadifogságban bekövetkezett haláláig tartott. A körülmények hatására kései lírájának fő témájává a háború vált, legnagyobb ismeretségre szert tevő verse pedig a Csak egy éjszakára… címet viselő alkotás lett, melyet Przemyśl második ostroma idején írt.
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket. Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Ugy forog a férfi, mint a falevél; S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, - Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakitó csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. Csak egy éjszakára: Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! - - Csak egy éjszakára küldjétek el őket
“A magyar katonák vitézségét Gyóni Géza hirdette, Ady hangján nevelt verseiben, melyek a körülzárt Przemyśl várából és orosz hadifogságból érkeztek haza, romantikus körülmények között. De Gyóni sem a háborút dicsőítette, csak szegény harcosokat, és legerősebb verse, a Csak egy éjszakára a harctéren szenvedők rettenetes felkiáltása azok ellen, akik távoli, védett helyeken dicsérik vagy nem dicsérik a mások vére hullását, a haldokló gladiátor átka a nézők ellen.””
Jó reggelt, szép napot, szép hetet kívánok Mindenkinek Klaudia, Mór és Alexandra napján!:-)
Ma Áhim, Alexa, Azár, Csák, Hubert, Huberta, Hubertusz, Ipoly, Joachim, Joáhim, Joakim, Klaudetta, Klaudiána, Kötöny, Móric, Sugár, Sugárka és Volfram!:-)
Egy meglepő vers Jókai Mórtól (az előzményt nem ismerem)...
Jókai Mór
Liszt Ferenczhez.
Motto: "Hirhedett zenésze a világnak!"
"Et tu mi fili Brute!"Még te is
Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész? Ág is huzza a szegényt, felőlünk Nem beszél hir, külföld ránk se néz. Csupán ősi nyelvünk lelke él még S vérünk lángja, a magyar zene: Az a dal, mit hogyha hall a honfi, Könybe lábbad mind a két szeme. Az a dal, mely szivből jött és szivbe Visszatér; mely együtt sir velünk, Mely beszél, mit el nem mondhat a száj, Mit belül csak némán érezünk; Az a dal, mit egykor istenitél S lelkesülni tudtál zengzetén És a mit most, mint avult játékszert, Te vén gyermek! könnyen összetépsz.
Azt beszéled, - s szavad messzehangzó: Hogy e méla dallam nem mienk; Hogy az nem a magyar ősi búja És jó kedve, a mi benne zeng. Csak egy vándor, züllött népcsaládnak Hangja az, mely jött hazátlanul: Énekelni édes szülőföldről A magyar nemzet ettől tanult, Délczegségét lopta koldusoktól, Hő tüzét bohócz szeszély adá. Csak az üres csengő-pengő hang volt, Mi a sziveket elragadá. Nincs magyar dal! mert az a czigányé, Az álmodta, az találta ki; Csak azután, hogy a dallam meg volt, Firkált hozzá verset valaki.
Oh világnak hirhedett zenésze, Mint tudod te, hogy miről beszélsz? Mit tudod te, hogy e keserédes "Ki-ne-mondd-mi" tán több, mint szeszély? Mit tudod te, mi a honfi bánat, A ki senkihez sem tartozol? Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv, A midőn a dal utója szól? Mit tudod te, hogy mi a magyar dal? Ki "jövő zenéjét" alkotod. A magyar dal a "multak zenéje" Hogy miért az? meg sem hallhatod. Mit tudod te, mi egy nemzet kincse, Hogy mik annak ősi szentei? Te, ki anyád édes drága nyelvén Egy igét ki nem tudsz ejteni!
Jártál-e már ott a délibábos Pusztán, a hol a népdal terem? Dal és dallam együtt. Tud-e erről Valamit a fényes úr-terem? Hallgatád-e a mezők danáit, Mikből az őshang bűbája szól? Meddig laktál köztük, hogy kiismerd Azt a tért, miről világra szólj? Kerested-e, annyi jó elődöd Maga után mi szépet hagyott? Hallottad-e hirét Lavotának? Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb. Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más Mint gondatlan szerzett rágalom; Olyan, minőt szoktak irni többen: "Népismertetés a pamlagon."
Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk. Multakra nem emlékeztetünk. Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk Olyan régen jól illik nekünk. A szegény czigányra sem haragszunk, Kinek ilyen szépen odaadsz. Elhúzatjuk vele "az én nótám," Sőt még össze is csókoljuk azt. A magyar dal azért marad annak; (Ez az egy ki senkitől se fél) Mi sem esünk nagyon búnak érte, A czigány sem lesz nagyon kevély, De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk Első honfivá tett szép dalán Most kimondja, hogy még azt se tudta Rólunk: voltaképen kik valánk?
BáróvásárosnaményiEötvös József (Buda, 1813. szeptember 3.[1] – Pest, 1871. február 2.) magyar jogász, író, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia (1866-tól 1871-ig) és a Kisfaludy Társaság 1. elnöke (1860–1867),
Március 14-én múlt 1 éve, hogy elhunyt Lendvay Éva, erdélyi magyar költő, szerkesztő.
Lendvay Éva
Tangó
Azt álmodtam, hogy egy vidám lotyó Ráköltözött az életemre Beköltözött a szobáimba Olcsó parfümje kisöpörte A vénasszonyszagot a levegőből Éles sikkanása a csöndet - ezt a fülbe tömhető nyúlós rágógumit Selymes fekete kiskutyát hozott magával, hancúrozott le-fel a lépcsőn elcipelte a papucsokat - gyermek-kutya volt nagy tappancsokkal, mozgékony fülekkel Jókedvű mikroorganizmusok serénykedtek minden sarokban dob-ritmusok, fashion-foszlányok cuccok, rúzsok, körömlakk-pára s valami ernyedt olvadékonyság kikezdte végleges jégpáncélom kérgét, hogy még a hűtőláda jege is cseperészni kezdett Mit lehet tenni ez esetben? töprengtem mézízű ajakkal fura álmomban elcsigázva e lények jövés-menésétől, majd csengettek: a kis cemende ajtót nyitott vendégeinek kávét főzött és pezsgőt bontott zajos buli volt hajnalig mikor kialvatlan szemekkel benéztem a nyíló ajtón álom-lakóm épp tangót táncolt a jól leitatott Halállal
"Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom, milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm, és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.
Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az akkor emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten, mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.
Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon a sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.
Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva."
“Ha nem fizikus lennék, akkor valószinűleg zenész lennék. Gyakran gondolkozom zenében. Ábrándjaimat a zenében élem. Zenében kifejezve látom az életem… Tudom, hogy a legtöbb örömöt az életemben a hegedűmből csalom elő.”
Trisztán és Izolda
