antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szan 10 éve - Nagypéntek tiszteletére - ezt a mesét tette fel.
Kedves Szan, remélem jól vagy - hiányzol.
*****
A három fa legendája
(Norvég mese)
Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!'' kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!''
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni'' - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!''
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről'' - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!''
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.''
A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.'' És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!'' - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!''
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi'' - mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.''
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. ,,Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!'' - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki'' - mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!'' - és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.
Régen az emberek úgy hitték, hogy nagyszombaton Isten oltalmazó hatása kisebb, ezért ilyenkor bátran repkednek a boszorkányok. A lakásokba becsöngető kis húsvéti boszorkányok erre a hiedelemre alapoznak. A finn nevük trulli, ami a svéd troll elnevezésből jön, ez a boszorkány neve. Nyugat-Finnországban ezért húsvét környékén máglyát is szoktak gyújtani (ez a hagyomány a svédek hatására vert gyökeret), hogy így tartsák távol a seprűn repkedő, ártó öregasszonyokat. Úgy tartják, minél nagyobb a máglya füstje, annál jobb, mert akkor a boszorkányok nem jutnak át rajta. Ezért is van, hogy a legtöbb finn gyerek ugyan virágvasárnap járja a házakat, de a svéd–finn gyerekek, illetve az ország nyugati területein élők húsvétkor (a nagyszombati boszorkányinvázió miatt). Az igazi trullik színes, régi ruhákat vesznek fel és szeplőt rajzolnak az arcukra
Maxim Gorkij, oroszul Максим Горький (Nyizsnyij Novgorod, 1868. március 28. – Moszkva mellett, 1936. június 18.) orosz író, drámaíró
1928-ban körutat tesz a Szovjetunióban: úti benyomásait A Szovjetunióban (Po szojuzu szovetov, 1929–30) c. cikksorozatban rögzíti.
„
Az orosz nép szégyenletesen szenved a szovjetek értelmetlen és tehetségtelen rendszere alatt. A kommunistákat le kell verni. Hogy ezek mekkora tolvajok, ha Maga tudná! És micsoda aljas burzsujok lesznek belőlük két-három év múlva!. Egy idő óta meggyőződtem róla, hogy nálunk ravaszul és ügyesen tevékenykedik valamilyen sötét, láthatatlan gazember keze. A gazemberek mindenütt iadalmaskodnak.”
– Gorkij levele Leninnek 1921-ben (részlet)[2]
Ezzel a művel végleg elkötelezte magát a hatalom mellett. Helyeselte a sztálini munkatáborokban folyó „átnevelést”, emberségesnek állította be az ott folyó életet, amivel sikerült kivívnia Szolzsenyicin gúnyos megvetését.
Gorkij embert próbáló körülmények között nevelkedett és élt.Szülővárosának nevét 1932-ben Gorkij névre változtatták. 1990-től ismét Nyizsnyij Novgorod
forrás:Szerb Antal: A világirodalom története / Gorkij - Révai, 1945
Ma 131 éve, hogy megszületett Tóth Árpád, költő, műfordító.
Tóth Árpád
VILIRŐL
Üldögélek a Nagyerdőn, Elhallgatom elmerengve Nyírfalombok zizzenését. Ó, mikor még együtt jártunk Nagyerdei nyírfák árnyán, S úgy hittem, hogy leveleik Örömükben csodanótát Tapsolnak ki lágy tenyérrel. Most is itt vagy. Érzem, érzem. Bár nem látlak, itt kell lenned, Itt nevetgélsz új pároddal Valamelyik nyírfa árnyán. S míg leszáll a lila alkony, Messzi nyírfák rám sziszegnek, Görbe törzsük megvonaglik, S mintha mind-mind egy-egy nyelvét Mennyre öltő kígyó lenne...
Ragyogott a Nap, mégis alkonyult... Csak álltam, álltam a napsugarakban. Nagypéntek gyásza zokogott a napban...
Én hallgattam a nehéz zokogást, És figyeltem a vérző Messiást. Láttam: szemét égette fájdalom. A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan örök glóriáját. Néztem nagypéntek bűvös láthatárán, Megtört a könnycsepp szememnek pilláján, - Ah, Istenem, Te úgy szeretted Őt, Az ártatlant, az örök szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni, Mégis hagytad Őt felfeszíteni. S mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk Csendes mosollyal, s ha verettetünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie, És hogy az egész ütés az semmise! ... Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen, Reád találjunk ott a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve Szenvedjünk csendesen, másra nem tekintve, De megtagadva örökre magunkat, És büszkén járva tövises utunkat,
Által küszködve a három napot, Elérhessük a fénylő csillagot, Mely húsvét napján gyulladt ki az égen, Megfoghatatlan, örök csodaképpen.
Tegnap múlt 42 éve, hogy elhunyt Lénárd Sándor, orvos, költő, író.
Lénárd Sándor
Hat év Rómában, 1943.
Végezetül úgy tetszik, itt e tájban, Mit nem kínáltak és nem volt enyém, A szőlők és az ódák otthonában Gyökeret vertem s mélyre nőttem én. És így talán, ha benne nyugszom egyszer, Koporsómon, halotti ingemen Átnőtt ciprus- és taxusgyökerekkel, Nem leszek árva, nem oly idegen. (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Sechs Jahre in Rom
Ich habe endlich hier in diesem Boden, Der nicht mein eigen war und nicht geschenkt, In diesem Land der Trauben und der Oden Wurzel geschlagen und sie tief gesenkt.
So fühl ich mich, wenn ich einst in ihm bleibe, Und wachsen mir durch Sarg und Totenhemd Die Wurzel der Zypresse und der Eibe, Nicht mehr vereinsamt und nicht mehr so fremd.
Ágyam fölött, a feszület fölött Karácsonytól egész Nagypéntekig Híven virrasztott egy fenyőfa-ág. (Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!) Hű zöldje végül mégis elkopott Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. Éreztem: nálam tovább nem marad Nem bírja lelki szárazságomat, S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki. A kemencében énekelt a tűz, Zsoltároztak a lángok lelkei. A száraz ágat helyéről levettem, Vigyázva, ahogy halottat viszünk, – S a tüzes kemencébe bevetettem. Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata Elborította rögtön a szobát. A száraz ágból kiröppent a lélek, Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek, És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta Barkáját kedves kéz által nekem, Hogy a szent főnek új dísze legyen. Az ólomszínű éji ég alatt Langyos, ébresztő áramlat haladt, És gyermekkorom ölén, a hegyen Rügyet bontott a borostyánbokor.
Meggörnyedt vállal nem cipelte sokáig a keresztet. A Golgota sem hallotta sóhajtásait sokáig. Elvégeztetett, meghalt.
Egy percre mintha elsötétült volna a világ, mintha megreszketett volna a mindenség, mintha az Élet önlángját akarta volna kioltani a földön... Aztán csendes lett minden.
Ragyogott a nap, illatozott a virág, illatba fürödtek a lepkék, s örültek az életnek az emberek...
A Golgotán pedig fehér fényben ragyogott a holttest. A halott sápadt arcát glória ragyogta be, s láthatatlan szellemek kara énekelte a keresztfa mellett az emberiségnek minden időkben legfelségesebb himnuszát: Feltámadunk!...
Lenn pedig ujjongva, röhögve tombolt a latrok serege.
Ha a kereszt himnusza túl nem zengi állati üvöltésüket, talán a megnyíló föld már akkor mindjárt ítélt volna az Élet és Halál örökös perében!
De az ének olyan túlvilági, olyan kiengesztelő volt!...
Nem tett igazságot az örök Erő, mely könyörületesen időt enged a szívnek, hogy feltalálja önmagát és Istenét!...
Nem ítélt és nem ítél most sem a földi bírók hitvány igazságával.
Kétezer év óta Golgota a föld, s a Megváltók sóhajától siralomvölgye lett.
A nagynak, a jónak, a nemesnek most is keresztfa, bitó a sorsa, míg fényben, ragyogásban élnek a latrok, s dorbézolásuk zsivaját alig-alig képes elnémítani a keresztfáknak biztató feltámadási éneke.
A megváltás munkája mikor lesz befejezve?...
A jók mikor hódítják meg már a földet?...
Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az első istenember keresztje nem volna!...
Bízzunk a keresztben, bízzunk a szenvedésben. Az Élet és Halál harca nincs még eldöntve, s a nagypéntek után húsvét jő!!...
Szép napot kívánok Mindenkinek Tibor, Maxim és Bende napján!:-)
Ma Bene, Benedek, Benediktusz, Euszták, Gusztáv, Jusztián, Jusztin, Lavínis, Lida, Lídia, Tibéria, Tiborc, Tomázia és Tomazina napja is van!:-)
Szabó Gyula Tiborc szerepében
"Ő csorda számra tartja gyülevész Szolgáit! éppenséggel mintha minden Hajszála egy őrzőt kívánna; sok Meránit, olykor azt hinné az ember, Hogy tán akasztani viszik, úgy körül Van véve a léhűtőktől, s mi egy Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő táncmulatságokat ád szüntelen, Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy Keresztelője volna: és nekünk Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy A tartozás mindjárt eszünkbe jut. A jó merániak legszebb lovon Ficánkolódnak - tegnap egy kesej, Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk Feleség- és porontyainkat kell befogni, Ha veszni éhen nem kívánkozunk
Ők játszanak, zabálnak szüntelen, Úgy, mintha mindenik tagocska bennek Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk Kéményeinkről elpusztulnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is. Szép földeinkből Vadászni berkeket csinálnak, a- Hová nekünk belépni nem szabad. S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek, És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak, akit a Szükség garast rabolni kényszerített."
(Részlet Katona József: Bánk bán című drámájábólból)
Tinédzserek a buszon - biztostű a fülben, taréj a hajban, kora reggel, színesben, kihívón, áprilisi tíz fokban térdnadrágban. Poénkodnak, hangosak, mobilt nyomorgatnak, ám egy hallgatag. - Mi van, öcsém? - verik hátba. - Nagycsütörtök - válaszol amaz. - És akkor mi van? - kérdik, vállát megbunyózva. - Nem tudjátok? Ma kajált utoljára... Némaság áll be, elgondolkodnak. Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak. Megállónyi csend ül a sokaságban. - Hát igen, szegény... - sután egy válasz vet véget a zavart hallgatásnak. Még egy megálló tétova némaság. - Miértünk szenvedett, öcsém - szól egy másik, s csendben leszállnak.
Bertalan, ifjabb Jakab, András, Iskarióti Júdás, Péter, János, Jézus, Tamás,
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt, és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indul végzetes földön, csillagok szavára, sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek. A sűrű füst, mint roppant denevérszárny legyintett arccul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem. Szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt.... Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak.... Kövér csöppek indultak homlokomról, és végicsurogtak gyűrödt arcomon....
322 éve,ezen a napon hunyt el Jean de la Fontaine, francia író, meseköltő.
Jean de la Fontaine
A PÁSZTOR ÉS AZ OROSZLÁN AZ OROSZLÁN ÉS A VADÁSZ
A mese nemcsak az, amit mutat a látszat, mert benne oktatónk lesz minden egyes állat. S unalmas a morál, ha durva, meztelen, meddő az íly mese, virágot nem terem. S az önmagáért írt mesét is bölcsen vesd el, tanít, de tetszik is együtt ki ebbe mester. Ezért művelte így, e kettős ingerért a műfajt annyi nagy költő mikor mesélt. Egyik sem terjengős, nem raknak cifra éket, kerülnek henye szót, fölösleges igéket. Phaedrus oly szófukar, hogy intik érte már, s Aesopus szűkszavubb még nála is talán; de túltesz egy görög e kettőn is, fölényes tömörségére ritka kényes, történetét mindíg négy sorban írja meg, bírálják el hogyan, kik ehhez értenek. Aesopusszal közös tárgyat nem vet meg ő se, az pásztort emleget, ennek vadász a hőse. A történést hiven végig követtem én, itt-ott egy-egy vonás, ha mégis az enyém. Imé körülbelül Aesopus így meséli:
Egy pásztor látja, hogy birkája fogy s nem érti, ki lophat tőle így, s miképen fogja el. Hegy-völgyet átkutat, jár-kel, barlangra lel, úgy véli farkasé, hát vermet ás azonnal. «Ha meglesz, - szól, agyonverem, ó, add meg istenek ura csak azt nekem, hogy essék tőrbe most, míg itt vagyok, a tolvaj, s feláldozom, ez lesz a tét: húsz borjamból ezért tiéd a legszebb, legkövérebb állat.» S oroszlán bú elő e szókra válaszul. A pásztor meglapúl s félholtra válva szól: «Nem tudja jaj! sosem, az ember mit kivángat! Azt kértem, jőjjön ím a nyájrabló elém, majd megfogom a gazt, hisz várja vermem itt lenn, ó, istenek ura! borjat igértem én: egy ökröt kapsz, ha most rögvest tovább megy innen»!
Az első szerző lám így adta ezt elő, nézzük, mit mond a követő:
Egy szájhős, - nagy vadász is, - nem találja kedvenc ebét, eltünt egy fajkutyája, s gyanítja, hogy oroszlán konca lett; pásztorra lel s kiált: «Az Ég Urára, kiirtom, esküszöm! mondd hol lehet, utat mutass, mely hozzá elvezet!» «A sziklák közt lakik, - felelt a pásztor, tőlem havonta kap zsákmány helyett adóba egy gidát s így én e tájon békén bolyongok és legeltetek.» S e percben, - még a párbeszéd pereg, sietve jő az emlitett oroszlán. S a szájhős már sikong szégyentelen: «Ó, Juppiter, segíts! elbúhatok tán míg nem késő s megmentem életem!»
A bátorságra nincsen próba jobb, mint a hirtelen, bőrt horzsoló veszély: a szóban hős, akit így fognak vallatóra, lapít ilyenkor s mást beszél.
Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette az áruló Júdásnak, Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott:
„Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!”
Jézus így válaszolt:
„Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.”
Péter tovább tiltakozott:
„Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!”
„Ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem.”
„Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” – mondta Simon Péter.
De Jézus ezt felelte:
„Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.”
Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta:
„Nem vagytok mindnyájan tiszták.”
Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk:
„Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte.Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket."
Giovanni Antonio Sogliani (1492–1544): Jézus megmossa a tanítványok lábát
Marilyn Monroe 1926. június 1-jén született Norma Jeane Mortenson néven a Los Angeles-i megyei kórházban, Gladys Pearl Baker (leánykori nevén Monroe, 1902–84) harmadik gyermekeként
Monroe tényleges apja nem ismert, de a születési anyakönyvi kivonaton Mortensen van megadva, és életében sokat használta a Baker nevet is. Gladys sem lelkileg, sem anyagilag nem volt felkészülve a gyereknevelésre, és nem sokkal születése után nevelőszülőkre bízta a lányát, 1935 szeptemberében beadták egy hollywoodi árvaházba.Az árvaház rábeszélte Goddardékat, hogy vállalják Monroe gyámságát, majd 1937 nyarán ismét magukhoz vették a lányt.1942 elején Erwin Goddardnak, munkahelye utasítására, Nyugat-Virginiába kellett költöznie. Mivel a kaliforniai törvények miatt a gondjaira bízott lányt nem vihette ki az államból, Monroe-t vissza akarták küldeni az árvaházba. Hogy ezt elkerülje, a 16 éves lány 1942. június 19-én férjhez ment a szomszéd fiúhoz, a 21 éves James Doughertyhezkésobb elváltak.
1954 január 14-én San Franciscóban házasságot kötött Joe DiMaggióval.Majd 9 hónapi hízasság után Monroe beadta a válópert. A mézesheteket Japánban töltötték, ahol a férfinak elintézendő üzleti ügyei akadtak. Monroe onnan egyedül utazott tovább Koreába, ahol a filmjei betétdalaival lépett fel a koreai háborúban harcoló amerikai katonák előtt. Négy nap alatt mintegy hatvanezren látták.
Június 29-én a New York állambeli White Plains-ben házasságot kötött Arthur Millerrel. Két nappal később New Yorkban zsidó szertartás szerint is megtörtént az esküvő.A házasság során Monroe felvette a zsidó vallást; emiatt Egyiptom valamennyi filmjének vetítését betiltotta. Monroe csak azért váltott vallást, hogy teljesen Miller családjához tartozhasson; saját magát „zsidó ateistának” nevezte, és válása után nem gyakorolta a judaizmust.1961-es válásuk után az egyiptomi tilalmat is feloldották
Marilyn Monroe és Arthur Miller az esküvőjükön
1962 Május 19-én részt vett John Fitzgerald Kennedy elnök New York-i születésnapi ünnepségén, és elénekelte az üdvözlődalt (Boldog születésnapot, elnök úr!) Feltűnést keltett hegyikristályokkal díszített, testhez tapadó, bézs ruhájában, amelyben olyan volt, mintha meztelen lenne
1962. augusztus 5-én kora hajnalban Marilyn Monroe-t pszichiátere, Ralph Greenson holtan találta brentwoodi házában. Greensont a házvezetőnő hívta oda, aki bent aludt, és hajnali háromkor arra ébredt „hogy valami nem stimmel”: Monroe hálószobájának bezárt ajtaja alól fény szűrődött ki és nem válaszolt a kopogásra. A színésznő halálát hivatalosan sürgősen odahívott orvosa, Hyman Engelberg állapította meg 3:50-kor.[
Az elkövetkező évtizedekben több összeesküvés-elmélet is napvilágot látott Monroe halálával kapcsolatban. Voltak, akik gyilkosságot, mások véletlen túladagolást gyanították.[144] A gyilkosság lehetőségét először Norman Mailer vetette fel az 1973-ban megjelent Marilyn: A Biography című könyvében. 1982-ben a Los Angeles-i kerületi ügyész is vizsgálatot rendelt az ügyben, de nem találtak bűncselekményre utaló jelet
Micimackó néhány erőteljes tekergéssel benyomult a helyiségbe.
- Megállapítom - mondta a Nyuszi, végignézve barátján -, hogy úgy van, ahogy mondja. Ez csakugyan Te vagy. Szervusz! Örülök a szerencsének.
- Hát mit gondoltál?
- Tudod, sohase lehet biztosan tudni. Ismered az Erdőt. Az ember nem bocsáthat be mindenkit a lakásába... Nem árt egy kis elővigyázat. Parancsolsz valami harapnivalót?
Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: - Mézet vagy tejet? - gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: - Kenyér nem kell. - Most egy darabig szót se szólt... Végül elégedetten dúdolva felállt, barátságosan parolázott Nyuszival, és kijelentette, hogy mennie kell.
- Ilyen hamar? - kérdezte Nyuszi udvariasan.
- Még maradhatnék éppen, ha Te... - habozott Micimackó a zsírosbödön felé pislogva.
- Ami azt illeti - mondta a Nyuszi -, magam is indulóban voltam.
- Akkor hát megyek. Isten áldjon meg.
- Isten veled! Remélem, jóllaktál.
- Mér, van még valami? - csúszott ki Micimackóból.
Nyuszi elrakta a terítéket, és kissé hűvösen ennyit mondott:
- Nincs.
- Nem úgy gondoltam - mondta gyorsan Mackó. - Hát akkor szervusz. Most már sietnem kell.
És már lódult is neki az ajtónyílásnak, mellső lábait kidugta, a hátsókkal nekifeszült, s egy percre az orra ki is került a szabadba.
Aztán a fülei... aztán a két mancsa... aztán a vállai... aztán...
- Segítség! - ordított Micimackó udvariasan. - Azt hiszem, jobb, ha visszafordulok.
- Annál is inkább - mondta Nyuszi -, mert magam is szeretnék kijutni.
- De nem megy ám! - mondta Micimackó. - Teringette!... Illetve azt akartam mondani: Segítség!
Nyuszi hirtelen meggondolta magát, s mivel lakásának volt még egy másik kijárata, gyorsan kiosont rajta, megkerülte a buckát, odaugrált Mackóhoz.
Fordította: Révay József A verseket Jékely Zoltán fordította
NEGYEDIK NOVELLA
Egy barát, ki fölöttébb súlyos büntetést érdemlő bűnbe esett, ügyesen megmenekül a büntetéstől, szemére vetvén az apátúrnak ugyanazon bűnt
Alighogy Filoména novelláját bevégezte és elhallgatott, Dioneo, ki mellette ült, meg sem várta a Királynő újabb parancsát, s mivel úgyis tudta, hogy a megkezdett rend szerint rákerül az elbeszélés sora, ekképpen kezdett szólani:
- Szerelmetes hölgyeim, ha jól értem valamennyitek szándokát, mi azért vagyunk itt, hogy elbeszélésekkel mulatságot szerezzünk magunknak; és éppen ezért, ha senkinek sincs ellenvetése, azt gondolnám, hogy mindenkinek szabadságában vagyon (hiszen kevéssel ennek előtte így mondotta Királynőnk is) ama novellát elmondani, mely az ő véleménye szerint a legmulatságosabb: minekutána tehát hallottuk, miképpen mentette meg lelkét Ábrahám ama bizonyos Giannotto di Civigni jó tanácsai révén, és miképpen védelmezte meg dús vagyonát Szaladin cselvetésétől Melkizedek az ő okosságával, szándékomban vagyon kevés szóval elmondani (és remélem, nem ócsároltok majd érette), mely ravaszul mentette meg egy barát önnönmaga testét a legeslegsúlyosabb büntetéstől.
Nem messze tőlünk, Lunigiana földjén van egy kolostor, melyben annak idején nagyobb volt a jámborság és jóval több a barát, mint mai napság, és volt ebben egyebek között egy ifjú barát, kinek élete erejét sem a hideg, sem a böjtök, sem a virrasztások nem tudták megtörni. Történt egy napon, hogy eme fent mondott barát dél tájban, midőn a többi barátok mind szundikáltak, kint sétált egymagában temploma körül, mely meglehetősen magányos helyen állott; és íme megpillant valamely csinos leányzót, ki talán bizonyos odavalósi parasztnak leánya volt, s a mezőn járt-kelt, füveket szedegetvén; alighogy megpillantotta, szörnyen megszállotta a testi gerjedelem. Annak okáért közelebb sompolygott hozzá, beszédbe elegyedett vele, és többről többre, szóról szóra, végezetül is megegyezett vele, és magával vitte cellájába olyképpen, hogy egy lélek sem vette észre, és miközben gerjedelmes izgalmában nem éppen vigyázatosan csintalankodott vele, történt, hogy az apátúr fölébredt szendergéséből, és szép csöndesen odalopódzkodott ama barát cellája elé, s meghallotta a viháncolást, melyet azok csaptak odabent; hogy pedig jobban megismerje a hangokat, óvatosan odasompolygott a cella ajtajához és hallgatódzott, és nyilván megismerte, hogy amaz ajtón belül nőszemély vagyon, és már-már kísértésbe esett, hogy kopogtasson, de annak utána más gondolatra tért; és visszatérvén cellájába, várakozott, mígnem ama barát előjön. A barát, bár még mindig kimondhatatlan élvezettel és gyönyörűséggel foglalatoskodott amaz ifjú leányzóval, mégis gyanút fogott; mivel pedig úgy rémlett neki, hogy a hálóterem felől némi csoszogást hall, odaillesztette szemét egy keskeny ajtóhasadékhoz, és napnál világosabban látta, hogy az apátúr ottan áll és hallgatózik; azon nyomban teljes-tökéletesen megértette, hogy az apátúr kitalálhatta, miképpen a leányzó az ő cellájában vagyon. Igen elbúsult ennek miatta, jól tudván, hogy az ilyesmiért szigorú büntetés jár; de semmivel nem akarván mutatni bosszúságát a leányzó előtt, hirtelenében igen törte fejét, hátha találna valami kibúvót, és ekkor újabb huncutság ötlött eszébe, mely egyenesen a kívánt célhoz segítette. Úgy tett, mintha megelégelte volna mulatságát ama leánnyal és mondá:
- Én most kimegyek, és megnézem, hogyan juthatnál ki innét észrevétlenül; annak okáért hát maradj csöndesen, mígnem visszatérek.
És kiment és kulccsal bezárta az ajtót, s egyenest az apátúr szobájába ment, és átadta neki a kulcsot, miként a barátok valamennyien szokták, midőn távoztak, s ártatlan ábrázattal így szólott:
- Uram, ma reggel nem tudtam hazahozatni mind a fát, mit felvágattam, engedelmeddel tehát szeretnék kimenni az erdőre és elhozatni.
Száz rubáí 14 magyar műfordító 268 magyar változat
30
Álmodból serkenj fel - itt a bor: igyunk! Mielőtt az idő megtipor, igyunk! Hirtelen szólít el majd az irígy ég: Nem hagy időt, hogy egy utolsót igyunk.
Tavasz, tavasz, virágok friss füvek közt. Tegyétek félre a kést, a botot. Füvek, virágok e két durva eszközt nem szívelik, mert bántani szokott.
Bot és kés ellensége a virágnak, kaszálja és nyesi vakon, vadul. És ellensége az egész világnak, mert emberekre is rászabadul.
Milyen kár, hogy a világ címerére mégis odakerült és ottmaradt a bot s a kés s az ember szíve-vére. Fakó mezőben, Nap és Hold alatt.
Szebb volna ott, a világ címerében, bot és kés helyett, mit megfest a vér, szebb volna ott, keresztbe téve szépen, két rózsaszál. Egy piros, egy fehér.
