antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Nyalka legény vagyok, Lányokhoz indulok, Mert ma minden lánynak Rózsavizet hozok. Megöntözöm őket, Mint a virágokat, Nem venném lelkemre, Hogy elhervadjanak. Ám e fontos munkám Ingyen nem tehetem, Cserébe a hímes tojást Sorra ide kérem.
Habsburg–Lotaringiai Rudolf (teljes nevén: Rudolf Ferenc Károly József, németül: Rudolf Franz Karl Joseph von Habsburg-Lothringen, Laxenburg, 1858. augusztus 21. – Mayerling, 1889. január 30.) a Habsburg–Lotaringiai-házból származó, I. Ferenc József császár és király valamint Erzsébet császárné és királyné harmadik gyermekeként született osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse.
A vers Habsburg–Lotaringiai Rudolf Ferenc Károly József trónörökösrol szól
---1889 januárjában a trónörökös házasságon kívüli viszonya Mary Vetseravál nagyon szenvedélyessé vált, és már elég sokan tudtak is róla.A túlérzékeny lelkű, egzaltált Rudolf erre az időre már régen eldöntötte, hogy véget vet életének, de ehhez egy társat keresett magának, aki elkísérné őt a halálba.
1889. január 28-án Rudolf főherceg arra kérte Larisch grófnőt, hogy hozza el a Hofburgba Mary von Vetserát, azzal az ürüggyel, hogy még egyszer utoljára látni szeretné őt-
Mary Vetsera bárónőt Bratfisch kocsis előbb Breitenfurtba vitte, itt várták be Rudolfot, aki beszállt a hintóba, és együtt hajtattak a mayerlingi vadászkastélyba. Másnap reggel mindkettőjüket holtan találták.----
Vetsera Mária Alexandrina bárónő ( 1871. március 19. – Mayerling, 1889. január 30.)
Vajda János: A meyerlingi halott
I
Egy királyfi, szép, jó, kedves, Eszményképe ifjuságnak, Aminőt olykor szerelmes Szűzek álmaikban látnak...
Ép, erős testben, lélekben. Leventék virága, éke. Sok nagy ország, nép egyetlen Reménysége, büszkesége.
Ami drága e világon, Mit kivánhat epedő szem, Ami sok másnak csak álom: Bírja mind valóban, bőven.
Szép fiatal felesége Szende, mint husvéti bárány. Egy kis lány repes feléje, Angyal, templomok oltárán.
Gazdagsága mérhetetlen. Fellegvára, palotája Édeni kert közepében Annyi, hogy se szere száma.
Ott az arany, ékszer, gyöngysor, A sok gyémánt szemfényvesztőn Úgy hever, mint jó terméskor A vadalma, tilos erdőn.
Ott a koronák csoportja, Bűvös fényt lövellve szerte. Ha tizenkét feje volna, Jutna egy-egy mindegyikre.
Látva ezt, fájón, merengőn Hajh mi sokan elgondolják: Van bizony, van itt e földön - Nem mese a tündérország.
S ennyi kincsnek, földi jónak, Dicsőségnek öröklője, - Ó, csodája szörnyü sorsnak! - Halva fekszik ím, megölve
Halva fekszik a királyfi;
Öngolyója fúrja testét. Népek vándorolnak látni, Hogy valóban elhihessék.
Ó, csak jertek is, csak jertek,
Nézzétek meg e koporsót, Dús, szegény, aggastyán, gyermek, Világbölcsek és tudósok;
Megtanulni, megkönnyezni,
Hogy mi hát e földi élet?! Van-e sír, hol dics, fény, ennyi Összeomlott, semmivé lett?
S jertek ide sorba mind ti,
A haláltól kik irtóztok, És aztán nevessétek ki E kimerült vén birkózót,
Aki itten eljátszotta Legmerészebb mutatványát; Kinek eztán a kunyhókba
Hanyatlását csak kacagják...
Nézzetek e hamvvederre És ha jön a végső óra, Jusson e kép eszetekbe S haljatok meg mosolyogva...
II
Egy nagy név, utána pontnak Egy golyó, és ezzel vége. Ennyi áll majd írva rólad A történetek könyvébe.
De azért nem léssz feledve. Csak dohos sírbolt a könyvtár. Múmiát rejt pergamenje. Szebb, dicsőbb sor, ami rád vár.
Hogy kifosztva egy félszázad, Hadd sirassa a történet Veszteségét a világnak - De te örvendj a cserének.
Szárnyain tündérregének Neved a földet bejárja. Rólad zúg majd a szeleknek Méla bánatos hárfája.
Költők énekelnek rólad Versenyezve váltig, dalban, S akit emleget dalnok-lant, Az igazi halhatatlan.
Boltozatos titkos erdő Halkan csörrenő patakja Zengedez majd rejtelmedről Szaggatott hangon, zokogva.
Arató lányok, legények Hazamenve éjszakára, Adogatják át regényed Unokáról unokákra,
Mialatt a nyári égen Hallgatózó csillagoknak Reszketeg szelíd fényében; Nagy, nehéz könnyek ragyognak.
Várak omlanak, bedőlnek Koronás fejek kriptái; A rege még szól felőled: "Egyszer volt egy szép királyfi,
Kinek ágyát rózsakelyhek S líliomokból vetették; Kinek oly korán meg kellett Halni, mert nagyon szerették"...
Kivánok Mindenkinek szép estét-Ma TAS névnapja is van.
**********************************************
Tas, mint Tas vezér a honfoglaló magyarok tévesenkanonizált hét vezérének egyike.
Valójában Árpád nagyfejedelem unokája volt, az augsburgi csata következtében meghalt Lél apja.
Anonymus vezérnévsora Álmos fia Árpád mellett Tas fiát Lélt említi a honfoglaló vezérek között, azaz eszerint Tas Álmos kortársa, Lél pedig Árpád kortársa lett volna, ugyanakkor tudjuk, és Lél (Lehel) legendája is azt állítja, hogy Lél 60 évvel a honfoglalás után az augsburgi csata következtében halt meg.
Tast ugyanakkor a források és történészek is Lél apjának tartják, tévedés tehát Tas honfoglalás (előtti) vezérsége.
A hét vezér. Részlet Feszty ÁrpádA magyarok bejövetele („Feszty-körkép”) című festményéről
A Millenniumi emlékműemlékoszlopánál Árpádtól jobbra a harmadik, leghátsó alak Tas vezér
Gárdonyi Géza - Hét vezér
Kék fekete bársony az ég teteje. Abba ragyog a nagy Göncölszekere. Nótát mondok a nagy Göncölszekérről, Vagyis inkább a hét magyar vezérről.
Árpád volt az első vezér, a legfőbb. Szeme mint az oroszláné rettentő. Kardja, mint az istennyila úgy vágott! Ki is vágott minekünk egy országot.
Árpádnak az öregapja Előd volt, De biz abban sámsoni nagy erő volt. Rezes kopja száz esztendős kezébe. Unokáját üstökösként kísérte.
Kendé-nek is fehér volt már a feje. Mint ősszel a vén havasok teteje. De nagyokat rikoltott a csatában. Fiatalság, ezt csináld meg utánam!
Ónod vezér akkor sem állt leghátul, Ha ész kellett, még pedig a javábul. Ónod vezér süvegében elég volt, Mikor az a süveg Ónod fején volt.
Tas vezér is gyöngy hírt hagyott magárul. Marót királyt nadrágolta pogányul. Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek. Kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!
Várak ellen Huba vezér járt hadat. Vaskosokkal döntögette a falat. A cseheket kidobálta Nyitrából. Coki bratye, az Atilla várából!
Vezérek közt Tétény volt a hetedik. Arannyal kék felírni a tetteit! Mint Erdélyért nem harcolt úgy sehol se. Azóta se veszett abból egy hold se!
Kék fekete bársony az ég teteje. Hét fényes kard a nagy Göncölszekere. A hét vezér, mikor oda feltérült. Beleszúrta a bársonyba emlékül.
Szan 10 éve - Nagypéntek tiszteletére - ezt a mesét tette fel.
Kedves Szan, remélem jól vagy - hiányzol.
*****
A három fa legendája
(Norvég mese)
Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!'' kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!''
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni'' - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!''
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről'' - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!''
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.''
A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.'' És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!'' - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!''
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi'' - mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.''
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. ,,Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!'' - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki'' - mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!'' - és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.
Régen az emberek úgy hitték, hogy nagyszombaton Isten oltalmazó hatása kisebb, ezért ilyenkor bátran repkednek a boszorkányok. A lakásokba becsöngető kis húsvéti boszorkányok erre a hiedelemre alapoznak. A finn nevük trulli, ami a svéd troll elnevezésből jön, ez a boszorkány neve. Nyugat-Finnországban ezért húsvét környékén máglyát is szoktak gyújtani (ez a hagyomány a svédek hatására vert gyökeret), hogy így tartsák távol a seprűn repkedő, ártó öregasszonyokat. Úgy tartják, minél nagyobb a máglya füstje, annál jobb, mert akkor a boszorkányok nem jutnak át rajta. Ezért is van, hogy a legtöbb finn gyerek ugyan virágvasárnap járja a házakat, de a svéd–finn gyerekek, illetve az ország nyugati területein élők húsvétkor (a nagyszombati boszorkányinvázió miatt). Az igazi trullik színes, régi ruhákat vesznek fel és szeplőt rajzolnak az arcukra
Maxim Gorkij, oroszul Максим Горький (Nyizsnyij Novgorod, 1868. március 28. – Moszkva mellett, 1936. június 18.) orosz író, drámaíró
1928-ban körutat tesz a Szovjetunióban: úti benyomásait A Szovjetunióban (Po szojuzu szovetov, 1929–30) c. cikksorozatban rögzíti.
„
Az orosz nép szégyenletesen szenved a szovjetek értelmetlen és tehetségtelen rendszere alatt. A kommunistákat le kell verni. Hogy ezek mekkora tolvajok, ha Maga tudná! És micsoda aljas burzsujok lesznek belőlük két-három év múlva!. Egy idő óta meggyőződtem róla, hogy nálunk ravaszul és ügyesen tevékenykedik valamilyen sötét, láthatatlan gazember keze. A gazemberek mindenütt iadalmaskodnak.”
– Gorkij levele Leninnek 1921-ben (részlet)[2]
Ezzel a művel végleg elkötelezte magát a hatalom mellett. Helyeselte a sztálini munkatáborokban folyó „átnevelést”, emberségesnek állította be az ott folyó életet, amivel sikerült kivívnia Szolzsenyicin gúnyos megvetését.
Gorkij embert próbáló körülmények között nevelkedett és élt.Szülővárosának nevét 1932-ben Gorkij névre változtatták. 1990-től ismét Nyizsnyij Novgorod
forrás:Szerb Antal: A világirodalom története / Gorkij - Révai, 1945
Ma 131 éve, hogy megszületett Tóth Árpád, költő, műfordító.
Tóth Árpád
VILIRŐL
Üldögélek a Nagyerdőn, Elhallgatom elmerengve Nyírfalombok zizzenését. Ó, mikor még együtt jártunk Nagyerdei nyírfák árnyán, S úgy hittem, hogy leveleik Örömükben csodanótát Tapsolnak ki lágy tenyérrel. Most is itt vagy. Érzem, érzem. Bár nem látlak, itt kell lenned, Itt nevetgélsz új pároddal Valamelyik nyírfa árnyán. S míg leszáll a lila alkony, Messzi nyírfák rám sziszegnek, Görbe törzsük megvonaglik, S mintha mind-mind egy-egy nyelvét Mennyre öltő kígyó lenne...
Ragyogott a Nap, mégis alkonyult... Csak álltam, álltam a napsugarakban. Nagypéntek gyásza zokogott a napban...
Én hallgattam a nehéz zokogást, És figyeltem a vérző Messiást. Láttam: szemét égette fájdalom. A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan örök glóriáját. Néztem nagypéntek bűvös láthatárán, Megtört a könnycsepp szememnek pilláján, - Ah, Istenem, Te úgy szeretted Őt, Az ártatlant, az örök szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni, Mégis hagytad Őt felfeszíteni. S mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk Csendes mosollyal, s ha verettetünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie, És hogy az egész ütés az semmise! ... Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen, Reád találjunk ott a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve Szenvedjünk csendesen, másra nem tekintve, De megtagadva örökre magunkat, És büszkén járva tövises utunkat,
Által küszködve a három napot, Elérhessük a fénylő csillagot, Mely húsvét napján gyulladt ki az égen, Megfoghatatlan, örök csodaképpen.
Tegnap múlt 42 éve, hogy elhunyt Lénárd Sándor, orvos, költő, író.
Lénárd Sándor
Hat év Rómában, 1943.
Végezetül úgy tetszik, itt e tájban, Mit nem kínáltak és nem volt enyém, A szőlők és az ódák otthonában Gyökeret vertem s mélyre nőttem én. És így talán, ha benne nyugszom egyszer, Koporsómon, halotti ingemen Átnőtt ciprus- és taxusgyökerekkel, Nem leszek árva, nem oly idegen. (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Sechs Jahre in Rom
Ich habe endlich hier in diesem Boden, Der nicht mein eigen war und nicht geschenkt, In diesem Land der Trauben und der Oden Wurzel geschlagen und sie tief gesenkt.
So fühl ich mich, wenn ich einst in ihm bleibe, Und wachsen mir durch Sarg und Totenhemd Die Wurzel der Zypresse und der Eibe, Nicht mehr vereinsamt und nicht mehr so fremd.
Ágyam fölött, a feszület fölött Karácsonytól egész Nagypéntekig Híven virrasztott egy fenyőfa-ág. (Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!) Hű zöldje végül mégis elkopott Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. Éreztem: nálam tovább nem marad Nem bírja lelki szárazságomat, S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki. A kemencében énekelt a tűz, Zsoltároztak a lángok lelkei. A száraz ágat helyéről levettem, Vigyázva, ahogy halottat viszünk, – S a tüzes kemencébe bevetettem. Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata Elborította rögtön a szobát. A száraz ágból kiröppent a lélek, Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek, És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta Barkáját kedves kéz által nekem, Hogy a szent főnek új dísze legyen. Az ólomszínű éji ég alatt Langyos, ébresztő áramlat haladt, És gyermekkorom ölén, a hegyen Rügyet bontott a borostyánbokor.
Meggörnyedt vállal nem cipelte sokáig a keresztet. A Golgota sem hallotta sóhajtásait sokáig. Elvégeztetett, meghalt.
Egy percre mintha elsötétült volna a világ, mintha megreszketett volna a mindenség, mintha az Élet önlángját akarta volna kioltani a földön... Aztán csendes lett minden.
Ragyogott a nap, illatozott a virág, illatba fürödtek a lepkék, s örültek az életnek az emberek...
A Golgotán pedig fehér fényben ragyogott a holttest. A halott sápadt arcát glória ragyogta be, s láthatatlan szellemek kara énekelte a keresztfa mellett az emberiségnek minden időkben legfelségesebb himnuszát: Feltámadunk!...
Lenn pedig ujjongva, röhögve tombolt a latrok serege.
Ha a kereszt himnusza túl nem zengi állati üvöltésüket, talán a megnyíló föld már akkor mindjárt ítélt volna az Élet és Halál örökös perében!
De az ének olyan túlvilági, olyan kiengesztelő volt!...
Nem tett igazságot az örök Erő, mely könyörületesen időt enged a szívnek, hogy feltalálja önmagát és Istenét!...
Nem ítélt és nem ítél most sem a földi bírók hitvány igazságával.
Kétezer év óta Golgota a föld, s a Megváltók sóhajától siralomvölgye lett.
A nagynak, a jónak, a nemesnek most is keresztfa, bitó a sorsa, míg fényben, ragyogásban élnek a latrok, s dorbézolásuk zsivaját alig-alig képes elnémítani a keresztfáknak biztató feltámadási éneke.
A megváltás munkája mikor lesz befejezve?...
A jók mikor hódítják meg már a földet?...
Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az első istenember keresztje nem volna!...
Bízzunk a keresztben, bízzunk a szenvedésben. Az Élet és Halál harca nincs még eldöntve, s a nagypéntek után húsvét jő!!...
Szép napot kívánok Mindenkinek Tibor, Maxim és Bende napján!:-)
Ma Bene, Benedek, Benediktusz, Euszták, Gusztáv, Jusztián, Jusztin, Lavínis, Lida, Lídia, Tibéria, Tiborc, Tomázia és Tomazina napja is van!:-)
Szabó Gyula Tiborc szerepében
"Ő csorda számra tartja gyülevész Szolgáit! éppenséggel mintha minden Hajszála egy őrzőt kívánna; sok Meránit, olykor azt hinné az ember, Hogy tán akasztani viszik, úgy körül Van véve a léhűtőktől, s mi egy Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő táncmulatságokat ád szüntelen, Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy Keresztelője volna: és nekünk Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy A tartozás mindjárt eszünkbe jut. A jó merániak legszebb lovon Ficánkolódnak - tegnap egy kesej, Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk Feleség- és porontyainkat kell befogni, Ha veszni éhen nem kívánkozunk
Ők játszanak, zabálnak szüntelen, Úgy, mintha mindenik tagocska bennek Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk Kéményeinkről elpusztulnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is. Szép földeinkből Vadászni berkeket csinálnak, a- Hová nekünk belépni nem szabad. S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek, És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak, akit a Szükség garast rabolni kényszerített."
(Részlet Katona József: Bánk bán című drámájábólból)
Tinédzserek a buszon - biztostű a fülben, taréj a hajban, kora reggel, színesben, kihívón, áprilisi tíz fokban térdnadrágban. Poénkodnak, hangosak, mobilt nyomorgatnak, ám egy hallgatag. - Mi van, öcsém? - verik hátba. - Nagycsütörtök - válaszol amaz. - És akkor mi van? - kérdik, vállát megbunyózva. - Nem tudjátok? Ma kajált utoljára... Némaság áll be, elgondolkodnak. Ritka pillanata ez hétköznap hajnalnak. Megállónyi csend ül a sokaságban. - Hát igen, szegény... - sután egy válasz vet véget a zavart hallgatásnak. Még egy megálló tétova némaság. - Miértünk szenvedett, öcsém - szól egy másik, s csendben leszállnak.
Bertalan, ifjabb Jakab, András, Iskarióti Júdás, Péter, János, Jézus, Tamás,
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt, és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indul végzetes földön, csillagok szavára, sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek. A sűrű füst, mint roppant denevérszárny legyintett arccul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem. Szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt.... Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak.... Kövér csöppek indultak homlokomról, és végicsurogtak gyűrödt arcomon....
