antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Jó reggelt, szép napot kívánok Mindenkinek Paszkál, Andor és Ditmár napján!:-)
Ma Brúnó, Fábió, Fábiusz, Fabó, Paszkália, Pasztorella, Rezeda. Szalók és Szolón napja is van!:-)
Németh Andor
Németh Andor magyar író, költő, kritikus.
Németh Andor ellentmondásos alkatú író volt, számtalan irányban tájékozódott, sokféle műfajt kipróbált, számos irodalmi áramlattal és mozgalommal tartott kapcsolatot, de kevés igazán nagy művet alkotott. Már fiatalon megismerte Adyt, Karinthyt, Osváthot. Fontos alakja volt a két világháború közti irodalmi életnek is, olvasta-terjesztette a világirodalmi és filozófiai újdonságokat, kávéházi vitákat folytatott Kafkáról, Proustról, Thomas Mannról, Blochról, Heideggerről, személyes hatásával inspirálta és befolyásolta Kosztolányit, Karinthyt, Déryt és főként barátját, József Attilát. Kortársai nem annyira íróként, mint tüneményesen éles eszű, gyakran léha emberként emlékeztek meg róla. Bár három nyelvből fordított, útikönyveket és ponyvaregényeket gyártott, az osztrák és francia történelemből regényes életrajzokat írt, életművének legértékesebb darabjait mélyenszántó, filozofikus kritikusi és esszéírói munkássága adja. Számos műve máig kiadatlan, kéziratos hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
Neki címezve írta 1937 februárjában-márciusában József Attila Ars poetica című versét.
József Attila
ARS POETICA
Németh Andornak
Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején.
Szép a forrás - fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés.
Más költők - mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.
Nincs alku - én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!
Május 10-én múlt 18 éve, hogy elhunyt Shel Silverstein, amerikai költő, zeneszerző.
Shel Silverstein
Ahol a járda megszakad
Ahol a járda megszakad és a flaszterkő elhalad, fű fehérlőn nő, lágyan, a Nap izzik karmazsin lánggal, és ott holdmadár szárnyal megpihenni hűs szellőben.
Hagyjuk itt a füstokádó szörnyet, a borús utcát, mi kétrét görnyedt, s hol kátyúvirág társ veled, lépted puha, lomha ívén leled meg a jelet, mely mutatja helyed: ahol a járda megszakad.
Igen… Léptünk puha, lomha ívén lelünk meg egy jelet, mely mutatja helyünk; gyerekek intenek, tudatják velünk: erre van, ahol a járda megszakad.
Május 10-én ünnepelte 81. születésnapját Tóth Judit, József Attila-díjas író, költő, műfordító. Isten éltesse!
Tóth Judit
Oráció sötétedéskor
A kívánságot, a törekvést kemény kézzel oldozd le rólam. Fullaszd meg a hideg homokban sürgős igyekezetemet. Hiszen sehová nem vezet az út a sáros partszegélyen.
Segíts megülnöm észrevétlen. Vedd Magadhoz a szememet, ne láthassam, amire éhes lehet a látás, ne akarjak formát, zenét. A pillanatnak mézéből ne próbáljak inni.
Tanítsd meg a közönyt kibírni, s reményt nem várni mozdulatban. Mert a szeretet mozdulatlan, csak oka, célja mozdulatnak, s időtlen, vágy nélkül való. Míg késsel hasogat a szó.
Mert éltem égő városokban, s a tűzfalakon átjutottam. Ne kérjek most sem menedéket, add, hogy ne szólítsalak Téged. Meg ne lapuljak a kezedben: gyöngédségedben sosem hittem. Csak hagyj magamra, légy kegyetlen. S ha próbáidnak megfeleltem, akkor szoríts nekem helyet széllel ívelt fehér teredben.
Néha gondolkodom az életen, De oly rövid, meg sem érthetem. Néha hosszúra nyúlik egy-egy kínzó perc, Majd a boldogság elröpül, észrevétlen.
Nem igazán értem az egészet. Megszületünk, meghalunk és vége. Mi célja tehát a földi létnek? Valakinek lesz rólunk majd emléke?
Tudja majd valaki ha a nevem mondják, Tudja majd valaki miért éltem, volt e célom egyáltalán? Nagy dolgokat tegyünk? Vagy kicsikre legyünk büszkék? Élünk, meghalunk, s ennyi volt az egész.
Elfelejt a világ, elhullik a virág. A hópehely nem olvad ajkaimon újra már, Az eső nem folyik végig arcomon, Nem susog már az őszi lomb.
Talán messze a hegyeken túl emlékszik majd rám valaki, S ha meghalok, a szél végigfúj a réteken, A fűszálak közt elhinti a nevem, Mégis az egyetlen, aki emlékezni fog rám az meghal velem
Hannibal Barkasz ( Kr. e. 247. – Libüssza, Bithünia, Kr. e. 183) karthágói politikus, hadvezér. A pun hadvezér Hamilkar Barkasz (Hamilcar Barcas) fia. Leginkább a II. pun háború során véghezvitt haditetteiről ismert. Az ókor és minden idők egyik legnagyobb hadvezére, akit a korabeli rómaiak engesztelhetetlenül gyűlöltek.
Hannibál a cannaei csatában elesett római lovagok gyűrűit számlálja - Sébastien Slodtz (1655 – 1726) szobra, a Tuileriákban
Rupert pfalzi herceg ( Prága, 1619. december 27. – London, 1682. november 29.) pfalzi herceg, katona és hadvezér, 1644–1682 között Cumberland hercege.
Rupert pfalzi herceg V. Frigyes pfalzi választófejedelem a „téli király” (Winterkönig) és Stuart Erzsébet skót és angol királyi hercegnő negyedik gyermeke volt. Ősei között volt Mária francia királyné is
Anthony Van Dyck: Károly Lajos és Rupert (Párizs, Louvre)
Korának egyik legszínesebb egyénisége volt. Rendkívüli intelligenciája már korán kitűnt. Gyermekkorában megtanulta a fontosabb európai nyelveket, tehetségesen festett, illetve rajzolt, és tudományokban (főleg a matematikában) is kiváló tanulónak bizonyult. A tudomány felnőtt korában is élénken érdekelte. Idősebb korában főleg tudományos kutatásokkal töltötte idejét, bár katonai múltjától ekkor sem szakadt el teljesen. Többek közt egy újfajta lőport és egy új fémötvözetet hozott létre.
Önfejűsége és lobbanékony természete miatt a családban „Ördög Róbertnek” becézték.
Soha nem nősült meg, de együtt élt a kor legnevesebb angol színésznőjével, Margaret Hughes-szal, Ruperta lánya anyjával. Egy korábbi viszonyából született egy Dudley nevű fia is, aki önkéntesként szolgált Buda 1686-os ostrománál, és itt is halt hősi halált a július 13-i sikertelen rohamban.
Rupert volt a kanadai szőrmével kereskedő Hudson-öböl Társaság első kormányzója. Kanadában máig több terület, illetve helység viseli nevét.
S amint egy őszi nap nehéz beteg lett, leült a földre dús szőlője mellett, hol elhuzódott háza kertfala. Reásütött kiszáradott, sudár nagy termetére a langy napsugár, tar homlokára fényt merengve szőve. Mosolygva nézett az agg bölcs előre, eltűnt előtte már a bú, a kín: s elmélkedett az élet titkain...
Élvezte csöndben a szelíd magányt, s amint a megváltó halálra várt: meglátta árnyát a napos falon. Gondolkodott: mi a való vajon, hogy ő-e, aki ül a durva földön, vagy az az árny, mely üldözi örökkön? Elmélkedett soká, küszködve várt még, s azt mondta végre, hogy való az árnyék, s tünők a portestek s a kósza bolygók, és fínom ajka édesen mosolygott. Alkonyra kelve nem hallatva egy jajt, a fal tövébe bölcselkedve meghalt.
A napkorong vérző aranyba hulla, s fagyos meredtségben feküdt a hulla. Árnyak remegtek, szél fuvallt alább, s meglengeté a bölcs nagy, ősz haját, más szélfiak kifordíták chitonját, s szandálja lenge szíjjait kibonták, mert bénaság nyügözte már a testet.
Május 10-én múlt 257 éve, hogy megszületett Johann Peter Hebel, német költő.
Johann Peter Hebel
A mulandóság
Die Vergänglichkeit
Beszélgetés az úton Bázel felé menet, Steinen és Brombach között, éjszaka
A FIÚ MONDJA:
Ahányszor erre járok, éd’sapám, úgy megborzongat a röttelni rom. Nem olyan, nézd csak, mint a Bázeli Haláltáncból a Halál? Iszonyú. S gyötörni kezd: a mi házunk vajon nem így végzi-e majd? Hisz az, akár a hegyre épült templom, oly szilárd. Úgy csillog-villog minden ablaka! Én egyszerűen nem hiszem, apa, hogy ilyen sorsra juthat. Ugye, nem?
AZ APA MONDJA:
Már hogyne jutna arra, kisfiam. Úgy kezdi minden: új és fiatal, de nincs megállás, dolgozik a kor, már észrevétlen öregségre jut, és vége van. Hallod, hogy zúg a víz, és látod fönt a tenger csillagot? Azt hinnéd, mozdulatlanok, pedig jön váltakozva mind, és megy tovább. Ez így van; ismersz, nekem elhihedd. Te még butuska vagy, mint egykor én, még kisgyerek. Én már öregszem, és akárhová megyek, Gresgenbe, Wisbe, erdő-mezőre, Bázelbe, haza; mind csak a temető felé megyek... Ne sírj!... S mire eléred azt a kort, amit most én, addigra nem leszek; birkák legelnek, kecskék, síromon, bizony. S a ház is öregszik: eső csupálja éjszaka, repesztgeti a Nap heve; lepusztul, feketül, a gerendákat széteszi a szú, a pad beázik, besüvít a szél a réseken; majd te is lehunyod a szemedet, jönnek az unokák, és elkorhad a fundamentom is; akkor már semmi sem segít, s mire huszig számolnak, minden összedől. Idővel eltűnik a falu is: a templomunk, az úrház és a fónagyház helyét fel fogják szántani...
A FIÚ MONDJA:
Miket beszélsz!
AZ APA MONDJA:
Ez így lesz; ismersz, nekem elhihedd. Bázel szép város, ékes, igaz-e? Van annyi ház ott; templom annyi, hogy sok faluban nincs ház se, annyi sok. Mi nép van ott, mi gazdagság, ugye? És hány derék úr lakja! S közülük hány nyugszik már a Münsterplatz mögött, kit ismertem, a kerengőbe’ rég. Így megy ez, gyermekem: ha üt az óra, leomlik Bázel is; a földből kimered itt-ott egy csonka boltív, egy torony, egy tört oromzat; bodza növi be, fenyő és bükk, sürű haraszt, moha, a romok között fészket rak a gém... Milyen kár érte! - S lesz oly babonás, mint most, a nép; járnak kísértetek. Már látom is, már mintha kezdenék: a Fejér Asszony, a Böjti Banya, meg még, tudomisén... Mit bökdösöl?
A FIÚ MONDJA:
Halkabban éd’sapám! Míg a hidat s az erdőt el nem hagytuk. A hegyen, ott vadászik, tudod, a Rémvadász! S a bozótban, itt oszlott a tetem, az, aki tojást árult, itt feküdt a lány. Hallod? A Lombár prüszköl is!
AZ APA MONDJA:
Megfázott. Ne beszélj bolondokat. Hojsz, Finta, Lombár!... S hagyd a holtakat; nem bántanak!... Mit is mondtam? Igen. Hogy egyszer Bázel, az is romba dől. S majd nagy soká egy vándor arra megy, s egy fél, egy óra járásnyira onnan - jól rálát, éppen semmi pára nincs - az útitársának azt mondja: “Nézd, ott állott Bázel! És az a torony a Peterskirche volt; kár érte, kár!”
A FIÚ MONDJA:
Ez nem lehet! Csak tréfálsz, éd’sapa!
AZ APA MONDJA:
Dehogy. Ez így lesz; ismersz, elhihedd. S idővel az egész világ elég. Jön éjfélkor egy őr, egy idegen, nem tudni, ki, s szikrázó szemmel így kiált: “Ébredjetek! Eljött a nap!” Vereslik már, morajlik, zeng az ég; oly veszettül dörög, mint amikor hatszázkilencvenben a franciák ágyuztak. Reng belé a föld, inog a templom tornya; zúg, imára hív egyszerre mindenütt minden harang, és mind aki csak él, imádkozik. Mert eljött az a nap. De úgy - egek ura! -, hogy Nap se kél, villám lobog csak, fénylik a világ. És azután? Azt nincs időm most mind elmondani. Végül kigyúl, olthatlan lánggal ég a szárazföld, s magától hamvad el. Mit gondolsz, milyen lesz ezek után?
A FIÚ MONDJA:
Ne mondd tovább! Na de ha minden ég, akkor az emberek... velük mi lesz?
AZ APA MONDJA:
Ők már nem lesznek akkor itt - de hogy hol is? - Légy jó, és bárhová vetődsz, csak tiszta lelkiismerettel élj! Látod, hogy pompáznak a csillagok? Mindegyik: mint egy távoli falu. S amott? Egy szép város volt valaha, innen nem látszik; de ha jó leszel, oda kerülsz, s ha Isten engedi, ott újra megleled apát, halott hugocskád, éd’sanyád. S a Tejuton, ha mégy az elrejtett városba föl, oldalt lenézve - mit látsz? Ott van a röttelni rom! A Belchen, a Blauen is, mint két üszkös torony, még állanak; köztük kiégett táj, szénné kövült talaj. A Wiese medre színüres; ahová néz az ember, síri csend és elfeketült pusztaság. S ezt látva te az útitársadnak azt mondod: “Nézd, az ott a Föld volt, s az a hegy, úgy hívták: Belchen! Ott meg egy folyó, a Wiese folyt... Éltem már ott is én; mennyit fogtam igába ökröket, hordtam a rönköt Bázelbe kocsin, kaszáltam rétet, törtem az ugart, csináltam foklyafát, komáztam, míg elért békén a vég; e földre már cseppet se vágyom.” - Lombár, Finta, hojsz!
Május 9-én ünnepelte 77. születésnapját Fábián László, író, költő, esztéta. Isten éltesse!
„… igaz lehet: az álmodik riasztó álmokat, akinek rossz a lelkiismerete, és korunkban (gyanítjuk: egyéb korokban is) az emberiség lelkiismerete rossz, álmodik, ha ugyan megadatik neki ez is, rémisztő álmokat – talán lehetséges jövők között is válogatva, mindenesetre azonban nincs olyan egységes álmoskönyv, egyelőre nincs, amelyből megbízható fejtések lennének kiolvashatók, viszont mint több és több az olyan könyvkísérlet, amely mégis megpróbálkozik álomfejtéssel, jövőfirtatással, bízván abban, hogy a jövendő is múlt, legalábbis a múlt posztulátuma, tehát jó előre megérthető, kicsit talán meg is élhető, hiszen az ember különben is minden érzékével tiltakozik létezése időkorlátai ellen, ezért tágítja a fenyegető rémségek (háborúk, pusztítások, tragikus beavatkozások) ellenére is, álmodja borzongató álmait, hátha elhárítaná, hogy folytonos legyen az ébredésben…”
82 éve, ezen a napon született Bertha Bulcsú, író, költő.
Bertha Bulcsú
Utazás fehér lavórban
Vízparti történetek
A Madelaine Royal kajütjében
A műhely közepén felbakolt csónak korhadt, beszakadt palánkjait Ambrus egyenként lefeszegette. Óvatosan, lassan dolgozott, a rézszegecseket kihúzta, s egy cserépfazékba dobálta. Mestere szemét, aki az ablak előtt az új palánkot gyalulta, állandóan a kezén érezte, pedig Nyuszt csak nagy ritkán pillantott feléje. A műhely levegőjét már átjárta a friss gyaluforgács gyantaillata, de egy-egy pillanatra még az enyv, a festékek, s az ágyat takaró lópokrócok szaga is érezhető volt. Nyuszt végighúzta tenyerét a palánkon, aztán hunyorogva szemügyre vette az élét, a rézselést, ahol a két vékony deszka átfedi egymást. Elégedettnek látszott, s odaszólt az inasának:
– Na, Ambrus…
Nyuszt a csónakhoz lépett, gondosan megvizsgálta, megtapogatta a fedetlenül meredező bordákat, aztán egy kis söprűvel letisztította az elöregedett palánkok helyét. Az új palánkot a gerinc mellé fektette, aztán az inasához fordult:
– A munkát mindig a gerinc melletti palánk felrakásával kezdjük, és a hajó két oldalán váltakozva palánkozunk, hogy ne húzódhassanak, csavarodhassanak a bordák. Javításoknál, foltozgatásnál ezt nem mindig lehet betartani. Óvatosan, mindenre figyelve kell dolgozni. Érted?
– Értem mester úr.
– A fát rá kell hajlítanunk a bordákra. Legjobban hajlíthatók a nedvességet őrző lombosfák, a kőris, tölgy, bükk, szil, akác és a diófa. Az orrtőkénél elindulunk és a tükörnél fejezzük be. Na, fogd meg fiam és szorítsd a bordákhoz, a rézselésnél is illeszkedjen – mondta Nyuszt, aztán a palánkot, egymásnak segítve a helyére illesztették, rögzítették.
Nyuszt kipillantott az ablakon, meggyújtott egy cigarettát, s a füsttel öblögetve tipródott a felbakolt csónak körül. A collstokkal hosszan méricskélte a következő borda helyét, aztán megmarkolta a gyalut és dolgozott tovább. Ambrus a mester lába alól a fal mellé söprögette a gyaluforgácsot.
– Mester úr, a csónakház eresze alatt van egy dingi.
– A Búbos vöcsök?
– Igen, a Vöcsök. Hogyan úszik egy ilyen dingi?
– Ahogy tud fiam. Kis jolle. Három nyolcvan hosszú, egy negyvenkettő széles, szabad tervezésű hajó. Egy barátságos mosóteknő.
– Nem egy dragon…
– Nem, de a Kenese–Keszthely távon az időcsúcsot mégsem tőkesúlyos versenyhajó, hanem egy 25-ös turajolle tartja. 1936-ban Uhl Gyula a jolléjával ezt a távot 5 óra 4 perces idővel nyerte – mondta Nyuszt, aztán megállt a gyalulással és belefülelt a levegőbe.
Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban Ősbozót regélte, fehér éjszakában Ingó holdsugárnak. Parti szél hallgatta, röptiben elkapta, Ingatta-lengette, valahol elhagyta, Mikor belefáradt.
- Sugaras hajnalán az öreg világnak, Mikor ifjú földén még istenek jártak És virult az Éden, Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa, Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva Az öröm kertjében.
Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem, - Áldással megáldom, malaszttal tetézem, Oly igaz, mint élek. Lelket csókolok rá. Leszen a termése Élő csodagyümölcs, - osztályosa, része Szívem melegének.
És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott, Ott terem a másik, az ősgonosz Átok, A sötétség atyja. Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen A sok érző lelket elmetszi középen S otthagyja kacagva.
Hogy a hajnali szél a lombot megrázta, Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, - Viharos pusztákba. Hangos lett az Éden fájdalmak jajától, Félszív a felétől messze került, távol S lett elhagyott, árva.
Azóta mindmáig nem szűnt el az átok, A vihar még egyre járja a világot - És bár ázva-fázva, - Csupa gyászos lélek temetné a gyászát, Csupa társtalan szív keresi a társát, Sohasem találja.
Olykor némelyikünk ujjongva fölérez: Véletlenül illik néha fél a félhez, Találomra épen De valami mindig hiányzik belőle, Fölébredünk tőle. A mi álmunk dőre, Messze van az Éden!
Szent Gellért püspök (eredeti nevén Gerardo Sagredo vagy még előbb Giorgio Sagredo; Velence, 980. április 23. – Buda, 1046. szeptember 24.), valószínűleg lombardiai származású,szerzetes, a Csanádi (ma: Szeged-Csanádi) egyházmegye első püspöke. Emléknapját vértanúsága napján, szeptember 24-én tartják.
Szent István 1038. augusztus 15-i halála után a politika zivatarai őt is kizavarták apostoli csöndes munkásságából, és aktív politizálásba kezdett.1046-ban Szent Beszteréd, Bőd és Beneta püspökök társaságában ő is útra kelt, hogy Endre herceget már a határon üdvözölje.
Szeptember 24-én azonban a pesti révnél (a mai Belvárosi plébániatemplom és a Rudas gyógyfürdő között) megtámadták a minden idegenben ellenséget látó Vata-féle lázadás résztvevői: elfogták, majd kétkerekű talyigán a Kelen-hegyről a mélységbe lökték őket
Szent Gellért emlékmű a Gellért-hegyen
Csontereklyéje az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban
Juhász Gyula: Gellért püspök
Pogányok közt töltött éjet, napot, A farkasok közt járt Gellért, a pásztor És kimerülve harctól, virrasztástól, Pihenni tért tornyos Csanádba most.
A Megfeszített képén elborong És a zsolozsmát egyhangún mormolja. Az alkonyat gyászleple száll a dómra, Künn vakkantanak a komondorok.
De ím a mélyből hangos nóta szól, Egy szolgálólány malmot hajt s dalol. Valami pogány nóta, de mi szép!
Gellért dobogni érzi nagy szivét: Tüzes varázzsal, bűvös áradattal Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal!
Szép Fülöp és Johanna (ismeretlen szerző alkotása)
Őrült Johanna és Szép Fülöp dinasztikus házassága szenvedélyes szerelemmel indult, de őrjöngésig fokozódó féltékenységi jelenetek kísérték végig. A forrólázban elhunyt Szép Fülöp bebalzsamozott holttestét ágyába cipelő Johanna sorsának beteljesülése mögött a dinasztikus érdekek sűrű hálója rejlik.
Őrült Johanna spanyol infánsnőként látta meg a napvilágot. A dinasztikus házasságkötéseiről híres Habsburg-család kezdeményezésére a szülők megállapodtak, hogy I. Miksa császár fia, Szép Fülöp feleségül veszi a spanyol hercegnőt. Kevésbé összeillő párt keresve sem találhattak volna. A női nem nagy tisztelője, a kifejezetten jóképű szívtipró Szép Fülöp a fennmaradt ábrázolásokon világos hajú, kék szemű, élveteg ajkú fiatalember. Johanna ezzel szemben szigorú, vallásos szellemben nőtt fel. Amikor 1496-ban, tizenhét esztendős korában összeadták Fülöppel, még csak alapismeretei voltak a férfi nemről.
A hivatalos ceremóniát sem várták ki, Fülöp felszólított egy kisebb beosztású papot, hogy adja össze őket, majd a sebtében összecsapott esküvő után a házasok visszavonultak és a másnapi, nagy pompával megrendezett menyegzőn már feltűnően nyugodtak és boldogok voltak.
Fülöp azonban hamarosan visszatért házassága előtti kicsapongó életmódjához. 1500-ban, négy évvel azután, hogy Fülöp felesége lett, Johanna lett a spanyol trón örököse. Johannából így rendkívül értékes személy lett a német-római udvar szemében. Szép Fülöp nem is rejtette véka alá, hogy felesége révén a spanyol trónra pályázik.
Valószínű, hogy Johanna elmeállapota csak akkor fordult valóban válságosra, amikor két évvel később, 1506-ban Szép Fülöpöt is elveszítette. A fiatal férfit egy hirtelen és gyors lefolyású betegség, "forróláz" vette le a lábáról.
A krónikaírók borzadva számolnak be arról is, hogy Johanna nem volt hajlandó kiadni Fülöp bebalzsamozott holttestét, hálószobájában őrizgette.
1516-ban Johanna gyámja tulajdon fia lett, aki megvalósította apja, Szép Fülöp tervét: V. Károly német-római császárként hosszú időre biztosította a spanyol trónt a Habsburgok számára. Őrült Johanna és Szép Fülöp másik fia viszont I. Ferdinánd néven Magyarország királya lett 1526-ban és utódai egészen 1918-ig mondhatták magukat osztrák császárnak és magyar királynak.
Szép napot kívánok Mindenkinek Pongrác, Johanna és Gyöngy napján!:-)
Ma Achilles, Achillesz, Adon, Adonisz, Ahillész, Böngér, Dalma, Domicella, Domitilla, Gemma, Germán, Gyöngyvirág, Ivána, Ivica, Kora, Korália, Korall, Násfa, Nerella, Nerina, Pongor és Viktor napja is van!:-)
ADY ENDRE
FAGYOS SZENTEK
Be kén’ jól rendezni Vácot, Odazárni Bonifácot, Szerváciust és Pongrácot… Mert az már szörnyü és galád, Hogy mit művel e szép család… Megszégyenít májust, tavaszt, Fület és lábat megfagyaszt… Összejött egy sokadalom, Hogy halljon egy kis térzenét — Melyről már túl sok a dalom - S pár perc és rebbent szerteszét… Riporterünk is visszatért, — Nos, tartottak künn térzenét? — Igen — szólt kurtán, fagyosan. — A banda játszott ám azért, Mert hát történt egy kis hiba: Szájhoz fagyott a trombita…
„Et tu mi fili Brute!” Még te is Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész? Ág is huzza a szegényt, felőlünk Nem beszél hir, külföld ránk se néz. Csupán ősi nyelvünk lelke él még S vérünk lángja, a magyar zene: Az a dal, mit hogyha hall a honfi, Könybe lábbad mind a két szeme. Az a dal, mely szivből jött és szivbe Visszatér; mely együtt sir velünk, Mely beszél, mit el nem mondhat a száj, Mit belül csak némán érezünk; Az a dal, mit egykor istenitél S lelkesülni tudtál zengzetén És a mit most, mint avult játékszert, Te vén gyermek! könnyen összetépsz. Azt beszéled, - s szavad messzehangzó: Hogy e méla dallam nem mienk; Hogy az nem a magyar ősi búja És jó kedve, a mi benne zeng. Csak egy vándor, züllött népcsaládnak Hangja az, mely jött hazátlanul: Énekelni édes szülőföldről A magyar nemzet ettől tanult, Délczegségét lopta koldusoktól, Hő tüzét bohócz szeszély adá. Csak az üres csengő-pengő hang volt, Mi a sziveket elragadá. Nincs magyar dal! mert az a czigányé, Az álmodta, az találta ki; Csak azután, hogy a dallam meg volt, Firkált hozzá verset valaki. Oh világnak hirhedett zenésze, Mint tudod te, hogy miről beszélsz? Mit tudod te, hogy e keserédes „Ki-ne-mondd-mi” tán több, mint szeszély? Mit tudod te, mi a honfi bánat, A ki senkihez sem tartozol? Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv, A midőn a dal utója szól? Mit tudod te, hogy mi a magyar dal? Ki „jövő zenéjét” alkotod. A magyar dal a „multak zenéje” Hogy miért az? meg sem hallhatod. Mit tudod te, mi egy nemzet kincse, Hogy mik annak ősi szentei? Te, ki anyád édes drága nyelvén Egy igét ki nem tudsz ejteni! Jártál-e már ott a délibábos Pusztán, a hol a népdal terem? Dal és dallam együtt. Tud-e erről Valamit a fényes úr-terem? Hallgatád-e a mezők danáit, Mikből az őshang bűbája szól? Meddig laktál köztük, hogy kiismerd Azt a tért, miről világra szólj? Kerested-e, annyi jó elődöd Maga után mi szépet hagyott? Hallottad-e hirét Lavotának? Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb. Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más Mint gondatlan szerzett rágalom; Olyan, minőt szoktak irni többen: „Népismertetés a pamlagon.” Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk. Multakra nem emlékeztetünk. Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk Olyan régen jól illik nekünk. A szegény czigányra sem haragszunk, Kinek ilyen szépen odaadsz. Elhúzatjuk vele „az én nótám,” Sőt még össze is csókoljuk azt. A magyar dal azért marad annak; (Ez az egy ki senkitől se fél) Mi sem esünk nagyon búnak érte, A czigány sem lesz nagyon kevély, De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk Első honfivá tett szép dalán Most kimondja, hogy még azt se tudta Rólunk: voltaképen kik valánk? (1859)
