antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Június 27-én múlt 20 éve, hogy elhunyt Fodor András, költő, esszéíró.
Fodor András
Ünnep
Gubbasztva szunnyadnak az árnyak az árokparti bodzabokrok alján. A fehér betonhíd alatt halkan siklik alá a víz, kristálymedrében teregetve halvány hinárok gyenge csápjait.
Ott távolabb, hol öltik már magukra a füzek lombjuk fonadékát, kummogva bökdösik a csendet: szólongatják egymást a békák.
Valami ünnepiesség árad mindenből, amit látok, hallok, érzek. Vagy gondolatban ámit így testemre simuló ruhám, kifent cipőm, a kullogó emlékek, a derűs, nesztelen magány?
Lustán hasal a forró por az úton. A házak fehér titkot óvnak. …Én tudom! Este mulatság lesz. Táncolnak majd és csókolóznak.
Június 25-én múlt 4 éve, hogy elhunyt Marsall László, Kossuth-díjas költő.
Marsall László
Helyzetjelentés újév napján (2004)
A „Haszon” című listán nevem alig található, s ha apró betűvel írva, szükségeltetik szemüveg. Szándékom: idők ellen, a „korszerű”, az „együtt-haladók” a „bátran előre!” egy ösvényű delikát világból esni- esni alá a szél méhében, érinteni a torony csúcsát odafönt, és a lapulevelet idelent, asszonyi Hold-, s Napkelte borzongós idején.
Ha létezik egyetlen egy csöppecske, elpárolgó, rátapadok e gömböcskére: halálom s röptém irányát- útját, idejét nem tudom. Föl-le, parányka „Én-ség” -hiány-hiánya eszes könyvelésnek. Az őrök nem beszélnek, similis simili gaudet, Örökmozgó az egyetlen Úr itatósa.
Június 25-én múlt 67 éve, hogy elhunyt József Jolán, József Attila költő nővére.
Levelek Jolánnak, József Attilától
Kedves Lucie!3
avval kezdem, hogy szidd össze az Etát amiért nem ir. Vagy már elfelejtette a gazember Attilát? A tanár úr elutazott haza, és már egy másik tanit, egy menekült, különben a gymnaziumban rendes tanár. Rémes milyen nehéz a mondattan. Ajaj! De megy! Itt fűtünk mégpedig esténként. Kapunk egy pár drb fát és mi megtoldjuk ágydeszkával. Csak hárman vagyunk, de azért semmivel sem kapunk jobbat mint máskor, pedig akik elmentek csak fizetik az internátust A csomagnak amit feladtál nagyon örülök, és folyton azt sóhajtom: Bár már itt volna! A szénszünetnek Január előtt nem lessz vége, mert a városnak sincs fája, és ha a gymnaziumnak jönne is, a város lefoglalná, mert fontosabb, hogy a közönségnek legyen annyi, hogy legalább főzni tudjon. A korcsolyám hogy hol van? arról igazán halvány dunsztom sincs. Pénzre égető szükségem ugyan nincs, de hálásan venném, ha küldenél, és nem kellene róla elszámolni. Ja igaz, ha van otthon egy magyar-latin szótár, légy szíves küld el. Csókol Téged és Etust
Attila
A nov. 9. leveledet úgy írtad alá, hogy csókol Etus és Attila,
Szép vasárnapot kívánok Mindenkinek Ottó, Marcián és Sarolt napján!:-)
Ma Jenő, Manyi, Maréza, Mária, Mia, Miett, Odin, Ottokár és Várkony napja is van!:-)
Sarolt fejedelemasszony
Sarolt (bolgár-török: "fehér hölgymenyét"), Géza nagyfejedelem felesége, az erdélyi Zombor gyula leánya, Szent István anyja, Anonymus szerint Tétény vezér ("Töhötöm") dédunokája. Születésének és halálának körülményeit nem ismerjük. Gyermekei születési idejéből következtetve, születési idejét a 950-es évekmásodik felére szokás tenni.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek Tihamér és Annamária napján!:-)
Ma Anilla, Anna, Annabell, Annabella, Annamari, Áron, Denver, Detre, Dévald, Előd, Gyula, Lévi, Ninett, Ninetta, Ninon, Olivér, Tábita, Teobald, Teobalda, Tibald és Tibold napja is van!:-)
Csukás István
Sün Balázs
Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház. Abban lakott hét süntestvér:
Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Sün Demeter, Sün Tihamér s a legkisebb: Sün Balázs.
Hogyha jól bevacsoráztak Szűk lett nékik az a ház, S előfordult ilyenkor, Hogy kívül rekedt Sün Balázs.
Furakodott, nyomakodott Morgott, perelt dühöngve Semmit se ért, mit tehetett, Lefeküdt a küszöbre
Telt az idő, múlt az idő Éjre éj és napra nap Egyre többször fordult elő, hogy a házból a legkisebb kimaradt.
„Ebből elég! Torkig vagyok!” kiáltott fel Sün Balázs „Sokan vagyunk, s kicsi nékünk ez a ház”.
„Éppen ezért én elmegyek Szerbusz néktek hat testvér Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!”
Miután így elbúcsúzott Fogta magát, elindult Lába nyomán Porzott a vén gyalogút.
Így baktatott, így poroszkált Szomszéd tölgyig meg sem állt Ottan aztán sürgött, forgott, Árkot ásott, falat emelt, Tetőt ácsolt, ajtót szegelt, És mire a nap leszállt, Épített egy kalyibát.
„Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok! Nem tolnak ki a küszöbre a nagyok!”
Falevélből ágyat vetett Kényelmeset, belé feküdt s hortyogott hogy csörögtek s remegtek az ablakok.
Éjféltájban vihar támadt Hajlítgatta a vén fákat Fújt a szél nagy zajjal ám S arra ébredt, hogy zörögnek A kalyiba ajtaján.
„Ki az? – szólt ki fogvacogva - Ki kopogtat éjnek idején?” „Mi vagyunk az – szóltak kintről Mi vagyunk a hat testvér Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!”
„Elvitte a szél a házunk, engedjél be, ázunk-fázunk idekinn, csurom víz a kabát rajtunk és az ing!”
„Jól van, jól van - szólt Sün Balázs – Jövök már” S fordult a kulcs, nyílt a zár.
Betódultak mind a hatan Tele lett a kalyiba Kérdezte is Sün Tihamér: „Mondd csak testvér, nincs csak ez az egy szoba?”
Lefeküdtek, elaludtak S arra ébredt Sün Balázs: Újra kicsi lett a ház! Mert az éjjel ide-oda lökődve Kiszorult a küszöbre.
„Ejnye! – mondta fejvakarva – Mit tehetnék? Megnövök! S akkor talán nem lesz ágyam, Nem lesz párnám a küszöb!”
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived, Ha már tied volt s akkor elveszited. Nem bánat az, ha csókolt már az ajka S most más csüng édes szédülésben rajta. Ha boldog órák, pásztorórák képe Kisér a puszta, magányos sötétbe, Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.
De az a bánat, ha kezét se fogtad, Álmodba jött csak, csodának, titoknak. Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba, Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva. Tied se volt s már életedhez kötve És akkor, érzed, elveszett örökre És nem lesz fénye többet éjszakádnak: Az a bánat.
Ünnepelhettük még Círus, Erina, Gyula, Hektor, Hermiás, Hermiusz, Iréneusz, Irirngó, Jerne, Laura, Laurencia, Lauretta, Leó, Leon, Leonidász, Lionel, Lora, Lorella, Lorett, Marcella, Petúnia, Szerénusz, Szirom, Szironka és Tivadar napját is!:-)
A legöregebb magyar törzsfő, Előd felesége, Emese álmot lát (ezért nevezi el fiát Álmosnak), a turulmadár megtermékenyíti, s ágyékából ezüst folyam indul. Fia, Árpád a besenyők kegyetlen támadása és apja történetei hatására már gyermekként készül szerepére, hogy népét új hazába vezesse. Árpád fia, Levente is szép szál legény már, amikor Árpád összehívja a hat másik vezért, és vérszerződéssel pecsételik meg szövetségüket. Levente az Al-Dunánál áldozza életét a bolgárokkal vívott harcban, hogy a főcsapat átkelését biztosítsa a Kárpátokon. A Vereckei-hágónál Álmos letekint az eljövendő hazára és meghal. Pusztaszeren népe pajzsára emeli Árpádot, aki Levente gyermekét, leendő uralkodóját mutatja fel nekik.
Szép napot kívánok Mindenkinek Pál és Bese napján!:-)
Ma Apostol, Emiliána, Március, Pável és Pósa napja is van!:-)
Pató Pál arcképe, rajzolta Ponori Thewrewk Ádám Ajtony
****
Petőfi Sándor
PATÓ PÁL ÚR
Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj’ isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: „Ej, ráérünk arra még!”
Így beszélt a magyar ember: Ha per, úgymond, hadd legyen per! (Ami nem volt épen oly rég) - Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa. Péter és Pál(tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körűl mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart; Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár’ tüszköl; Ellenben a Péter tyukja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát majd kirugja; Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsínye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek, Emberemlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeűl a Pál kertjének. A szomszédba nyult egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága. Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép’ a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség - Semmi kétség - Ő érte Jött létre Csupán ő érette, mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: „Istenem uram, Beh szépen Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a...” Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. „Hát kié - pattogja Pál - Mikor az én fámra száll?” „De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!” Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, - Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszut forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, bírót búsit, S melyet a vérszenny tanúsit A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja, Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe, Mit a biró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe.
Pétert sem hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a biróhoz menni Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt, - elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye, Nincsen törvény, nem lehet per, Hisz azt látja Isten, ember! - De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a birói zsebben Bal felől, a szív iránt, Meghuzódik a legszebben.
Felderűle a kivánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a birót most cserben Hagyja minden tudománya, És ámbátor Két prokátor Minden könyvét összehányja, S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről, Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris; Mignem a biró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.
*
Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja. De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!?
Ünnepelhettük még Bocsárd, Ivola, Letta, Maxim, Maximulla, Viliam, Vilma, Violenta, Violett, Violetta és Viorika napját is!:-)
Vilmos, Cambridge hercege
William Arthur Philip Louis
Ő Királyi Fensége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos brit királyi herceg, Cambridge hercege, Strathearn grófja, Carrickfergus bárója
Vilmos brit királyi herceg,Károly walesi herceg, a brit trónörökös idősebbik fia, jelenleg az Egyesült Királyság öröklési rendjébe a 2. helyet foglalja el apja után, azaz ő a trón várományosa.
2011. április 29-én házasságot kötött Kate Middletonnal, és ebből az alkalomból II. Erzsébet brit királynő a Cambridge hercege, Strathearn grófja, Carrickfergus bárója címeket adományozta Vilmosnak.
Vilmos herceg jelenleg a Brit Királyi Légierő kutató-mentő egységének pilótája.
Vilmos herceg és Katalin hercegné hivatalos londoni rezidenciája a Kensington palota. Katalin hercegné és Vilmos herceg első gyermeke György cambridge-i, aki 3. a trónöröklési sorban, második gyermekük pedig Sarolta cambridge-i hercegnő.
Mint minden brit uralkodó, Vilmos herceg is Hódító Vilmos király leszármazottja. Ezen kívül felmenői között található még I. Nagy Péter cár, II. Katalin orosz cárnő, II. András magyar király.
Június 24-én múlt38 éve, hogy elhunytÖrkény István, író, drámaíró.
Örkény István
Válogatott egyperces novellák
A MEGVÁLTÓ
Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.
- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.
- Tessék beülni - mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?
- Még ide - mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
- Még most is? - kérdezte az író.
- Még most is - mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
- Még most is ide látni? - kérdezte az író.
A csónakos körül nézett.
- Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.
Június 24-én múlt165 éve, hogy elhunyt Bozzai Pál költő.
Bozzai Pál
A hatalmasokhoz.
I.
Oh átkozzátok el az észt fejemtől, Mely lelkem egyedüli vagyona! Mondjátok, a mi bánt, gyötörve rémit, Homályos árnyak, régi babona; Hogy lelkem csügg a régi kor meséin S vakság bilincse tartja rabjaként, Mondjátok, a hit üdvössége még nem Derithetett borúlatára fényt, Átkozzatok, avvagy kaczagjatok: Én ördögöt létezni gondolok.
Mert láttam őt; ember, miként ti és én, Palástja szép, miért is mondani! Palást alól balutra vezető Lólábakat szemléltem ingani. Ám átkozzátok el az észt fejemtől, Mondjátok, hogy csak régi babona E hit, mit lelkemhez tapasztalás Sok évek biztos ujjával fona; Átkozzatok, avagy nevessetek: Én ördögöt hiszek ti bennetek.
Nem egyszer hallám barna éjen át Lólábatoknak dobbanásait, Midőn a gőg, felverni nyugatát, A béke szentelt hajlokába vitt. Patkótokon rengett a föld belül S mely számatokra menykőt rejteget, Szidalmitokra, tán szégyenjelül, Kigyulni láttam a felhős eget.
Im! gőgötök kikelt magábul és Hogy szégyenéűl lásson a világ, Előttetek réműlet, rettenés, Utánatok nyomor, rabszolgaság. Mind a tiétek, minden száll reátok, De elfogadni mért remegitek? Tiétek im az ezredéves átok, Mit könny nevelt és bosszu edze meg.
Június 24-én múlt 175 éve, hogy megszületett Ambrose Gwinett Bierce, amerikai író, költő, újságíró.
A fáról egy levél leszállt,
S szól: "Már rég szándékomban állt." Nyugati szél kerekedett, S szólt a levél: "Irány kelet." Keletről nagyobb szél támadt: "Bölcsen váltottam pályámat." Ugyanúgy fújtak a szelek. S ő szólt: "Döntöttem: lebegek." Végül pedig elállt a szél; "Most leesem" - így a levél. "Maradj az első gondolatnál?" - Ez lenne hát a nagy tanulság? Nem. Ám akárhogy intézed, Tudd meg: úgysincs benne részed.
Ünnepelhettük még Beáta, János, Levéd, Levedi, Levente és Perenna napját!:-)
Kis unokám nem ekkor ünnepelte a neve napját!:-)
A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány.
Reményik Sándor
SZENTIVÁNÉJ A HAVASON
Itt meghaltak az istenek: Oberon és Titania. Csak Pán él, s Pán itt oly hideg. Nem mulatós, tréfás nagyúr, Komoly, komor, ködben vonul, S az útja meredek. A tündérseregek Alusznak bedőlt bányamélyben. Jánosbogár se száll. Itt nincs ma mámor Se holdfényvezénylette éji bál. Nincs táncraperdítő borocska, - Csak pár halavány csillagocska Virrasztja az Ünőkő tetejét.
Neked is szép napot Kedves Teresa, és egyúttal minden Versbarátnak is ugyanezt kivánom!
Dobai Bálint:Titántorkú Sámson [intro]
‘heavy metal thunder´
(Steppenwolf: Born to Be Wild)1
Ég a szülőágyon egy szépasszony arca, kövér páracseppek legelésznek rajta. Ki a kezét fogja: mintha Toldi Miklós, a rádióból meg segít tolni Meat Loaf.2 Elfordul az orvos, mert fogó kell neki, ugyanis a baba ököllel törne ki. Nem látja így senki, hogy tartja az ujját: ahogy a tömegek Black Sabbath-ra3 zúzzák. A másik kezét is kidugja és rátol, mintha fesztiválon bújna hálózsákból. Elkapja a doktor, mielőtt leesne, felsóhajt a padlón a megmentett csempe. Felüvölt a gyermek. Minden összerezzen, esemény történt a galaktikus rendben, eltöpreng az egész Föld az elmúláson… Így jött a világra Titántorkú Sámson.
Nem is ő jött ide, mi értük őt utol, ismerte már régről a Menny és a Pokol, nem volt ő sem ördög, sem ember, sem angyal, s nem sejtette senki, mit kezd majd a Hanggal. De azért fejlődtünk, azért telt az idő, hogy majd őt kísérni legyen erősítő, érte találtuk fel a villanyt, a gitárt, s minden tiszta hörgés mellette agitált.
Hogy mért nem emlékszünk? Hogy nem vettük észre? Miért nem hullattunk csepp könnyet sem érte? Elmondom: mikor az idő elérkezett, kidobta magából a közemlékezet, élete törlődött, hiba a naptárban, akik tudnak róla, belőlük csak pár van – elmegyógyintézet, alkohol, meg drogok… aki elolvassa, érti majd az okot: ködöt követel a tudat feldúlt tája, amin végigrombolt Sámson vad metálja!
(ez a vers még 8 ilyen részbol áll, és nem a bibliai Sámsonról szól, hanem egy metál énekes-zenészrol.Aki kiváncsi rá a kolto neve alatt minden megtalálható)
Szeretném látni a mosolyt az arcodon, Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon: Szeretném látni a boldog szemeket, Amelyekből más is erőt meríthet.
Szeretném hallani a boldog nevetést, Amely mindig őszinte és békés. Hallani, ahogy a jót dicséri szád, S nem az elégedetlenség nehezedik rád.
Szeretném érezni, hogy békés a világod, Hogy hiteddel a rosszat leigázod. Felülkerekedsz a súlyos bánaton, Hisz Isten veled van minden utadon.
Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol, Ha válaszút előtt botladozol. Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja, Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.
Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak, De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak. S ehhez legyen az a hely a templomod, Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz
Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne, Ha minden gondod Isten elé lenne letéve. Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna, A fénysugár lelkedig hatolhatna.
Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék, A bánatodban is szívesen osztoznék. Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek, Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.
Szeretném, akár a könnyeid árán is, Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít. Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet, De a követ neked kell a földről felemelned.
A gőgöslelkű kérők zajongnak a teremben, Reszket belé az udvar s a szépművű tetők. Elhagyva, kamrájában, nagy szövőszék előtt, Ott ül Penelopeia, maga elé merengve.
Fehér karjára lassan fürtös fejét lehajtja, A lelke arra gondol, ki messze-messze jár, Kiről nem tudni, él-e, vagy Hades rejti már. És könnye könnyre perdül és sóhaja sóhajra.
S kedves fiára gondol és drága, dús lakára, Amelyet kénytelen lesz elhagyni nemsokára, S idegen vásznát szőni bús idegen helyen.
Hiába! Menni kell, ha Laertes leple kész lesz. S a királyné sóhajtva lát hozzá szövetéhez, S mit nappal szőtt, fölfejti a csendes éjjelen.
