Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
A köztük lévő hét év korkülönbség ha mást nem is, zenei vagy zenei látásmód beli problémát biztos, hogy jelentett. John az ötvenes évek közepén, amikor Elvis berobbant a Heartbreak Hotellel, a legfogékonyabb tinikorban volt, hát 40 éves fejjel, 24-25 évvel később is az őt akkor ért hatások alatt dolgozott (Elvis Orbison, ahogy a DF első kislemezét stílusilag meghatározta). Ehhez képest Yoko 22-23 éves volt akkoriban (tehát 1955-56-ban), az ő tinikora bőven a rock and roll korszak előttre esett, nem csoda, hogy nem tudott kapcsolódni hozzá, a Beatles első nagylemeze idején pedig már 30 éves volt, a zenekar akkori célközönsége átlagéletkorának duplája. Valószínű annyiban értette a rockot, amennyire Lennon rajongásán keresztül egyáltalán megérthette, de ő maga, önállóan nem tudott kapcsolódni hozzá.
És még egy dolog.
Sokszor töprengtem már, milyen érdekes dolog, hogy míg a Beatlesben tisztán zongorás dala talán csak a Sexy Sadie és a Because volt, szólóban főhangszerré tette, de legalábbis a gitárral egyenrangúvá.
Legismertebb saját dala zongorás, a Beatles is zongorás demóiból dolgozott posztumusz...
Eddig azzal magyaráztam ezt, hogy biztos így is új lapot nyitott, esetleg felvette a kesztyűt McCartneyval, (akinek hemzsegtek a zongorás dalai 1967-től, közte nem egy világslágerrel), illetve ő maga is mondott olyat, hogy a zongora ismeretlenebb terep neki, mint a gitár, de pont ezért izgalmasabb is.
De mi van akkor, ha ez is Yoko hatása? Nemcsak a Because.
Hanem, hogy a zongorához tudott kapcsolódni: egyrészt mert az általa szeretett és ismert komolyzene egyik fő hangszere, másrészt ő maga is játszik rajta.
Szóval, hogy a zongorára "váltás" egy Yoko felé tett gesztus volt, mégha nem is tudatos.
"Ezt a hangszert szereti és ismeri, hátha az én zenémet is jobban fogja érteni és szeretni így."
Mi ezzel jól jártunk, mert így markánsan elkülönül a szólókorszaka a Beatlestől. Lett egy külön "Lennon sound" is. Ugyanakkor kicsit rosszul is jártunk, mert a "rocker Lennonnak" már csak felvillanásai voltak szólóban (más kérdés, hogy azok még a gyenge lemezein is a legjobb dalok lettek:NYC, Attica State, Tight As, Meat City, What You Got...) és kár, hogy a legrockosabb szólólemeze pont a feldolgozásos nosztalgiaalbum.
szándékosan barmolta szét a produkciót az avatgard művészetnek cimkézett artikulálatlan üvöltözésével és nyöszörgésével
Én már jóideje úgy gondolom, hogy igen.
Klasszikusan képzett emberként (kottát olvasni, zongorázni tudott: egyrészt az ő zongorajátéka ihlette Lennont a Because-ra, másrészt van egy jelenet a Get Back sorozatban, amikor arról kérdezi Martint, hol kapni kottákat, Martin vissza is kérdez, hogy milyen zenére gondol, Yoko rá is vágja, hogy klasszikus zenére) pontosan tudnia kellett, hogyan hangzik.
Illetve egyéb, nem zenei produkcióin is a tudatosság érződik, soha nem engedte meg, hogy amit létrehoz, "ahogy esik, úgy puffan" módra sikerüljön. Ezért gondolom, hogy az éneke nagyon is tudatosan, direkt hangzott úgy, ahogyan. Csak az a szomorú, hogy a Double Fantasy-n van 3-4 olyan dala, ami egy jó énekessel jól is hangzana. (Tehát szerzőként nem volt reménytelen. Bár pont az Every Man..., az egyetlen dala, amit a Lennon háttérvokál előre keverése miatt John énekével is hallhatunk, fájóan közepes szerzemény.)
Ott hallom, hogy próbált szépen énekelni (Beautiful Boys, Yes I'm Your Angel), tehát nem a hallgató-pukkasztás a cél, de nagyon modorosan énekel és túlhangsúlyoz sokszor, egyszerűen hiányzik belőle a természetesség, bensőségesség, amit Lennon jóformán rutinból hoz ugyanazon az albumon.
A Kiss Kiss Kiss meg egyenesen erotikusan akar hangzani!! Hát hangulatrombolásra tökéletesen alkalmas... Nem egy Donna Summer, na - hogy pozitívabb kortárs példát mondjak.
Hogy Lennon miért hagyta?
Volt hogy nem hagyta, a Toronto lemezen még jórészt lekeverte Yokot a saját dalaiban.
Más kérdés persze, hogy a hírhedt B oldalban nem volt köszönet.
Az első két albumát nem hagyta szétbarmolni, a Some Time bukása után (bár nem azért) szét is mentek, egyenesen három Yoko-mentes lemeze is készült zsinórban.
Aztán a visszatérő Double Fantasy kimondott célja is volt Yokot befuttatni: eleve az inspirálta Lennont, hogy a kortárs new wave-ben (Rock Lobster - B52's) hallani vélte Yoko hatását (illetve Paul Coming Upja kihozta belőle a szunnyadó versenyszellemet). De végülis a Some Time yokós dalain kívül a Lennon-lemezek vagy mentesek vagy mentesíthetők Yokotól. De az Attica State azért még vele is jó dal maradt.
(Viszont a We're All Water annyira el van nyújtva és annyira túl van yokózva, hogy ott tényleg mintha az lenne a cél, hogy falhoz vágjuk a lemezt. Majdnem sikerül is elérni.)
Ironikus egyébként, hogy a leghallgathatóbb Ono dalok a Milk And Honeyn vannak, sőt mi több ott a You're The One hozza azt a pluszt (drámaiság? érzelmi hatás? nem tudom megfogalmazni, de érzem), ami általában/másutt hiányzik a dalaiból.
És hát az az igazság, hogy a Some Time hiába lett volna jobb Yoko nélkül, a következő kettőt Yoko hiánya se mentette meg, nagyrészt lapos rutindalokkal vannak tele. A Some Time-nál még megvolt az a kraft (Attica State, NYC a legjobb példák rá), ami, bár más hangulatú dalokkal, de a Double Fantasy idejére lett meg megint. Nemcsak a DF/MH albumokon sorjáznak, de a később Beatles dalként befejezettekben is ott van ez a megfoghatatlan plusz, kraft.
De visszatérve Yokora...
Lennonnak is hallania kellett, hogy az artikulálatlan rikácsolás nem más, mint... artikulálatlan rikácsolás.
Lehet elege volt a népszerűségből, ikon szerepből és tudta, hogy McCartney dalai csak még népszerűbbé teszik őt is, ha együtt alkotnak. Yoko antidalai meg antihangja viszont egy kezelhető szintre viszik a rajongást. Aztán a Some Time bukása már túlzás volt, egyből be is indult a kármentés, eleinte döcögve (a One To One koncertek harmada-fele ugyebár Yoko), aztán pedig Elton Johnnal No. 1-ig jutva (lám-lám, olykor nemcsak Ringonak kél el az a bizonyos kis baráti segítség!).
Szóval szerintem eleinte, szóval 72-ig bezárólag Yoko volt az I Am The Walrus zenészi megfelelője.
Ahogy utóbbi dal arra volt reakció, hogy Lennon hírét vette, iskolai órákon elemzik a szövegeit (na, akkor EZT elemezzétek!), Yoko szerepeltetése a Beatles-kultuszra adott válasz lehetett.
Nem is különbözhetett volna jobban Yoko Paultól és itt most mint szerző-előadót értem.
Még azt se tartom kizártnak, hogy ahogy 1969 elején frusztrálta Lennont ahogy Paulból özönlenek ki a többségében klasszikus dalok (érdemes megnézni, hány friss dala volt neki akkoriban és Paulnak mennyi - az Abbey Road az gyakorlatilag McCartney Show Georgetól, Johntól két-két zseniális dallal megtámogatva, a Let It Be-re viszont "kínjában" még az ősrégi One After 909-t is előszedte John, ahogy a szintén nem friss, sőt már megjelent Across, illetve ilyen Dig It meg Maggie Mae féle semmik is lemezre kerültek tőle), úgy később megkönnyebbült attól, hogy Yoko éneke és dalai mellett még az ő rutindalai is felüdülésnek hatnak: nem kell különösebben megerőltetnie magát és mégis jól fogadják, amit csinál.
Pontosabban, amikor Yoko nélkül zenél az akkora megkönnyebbülés mindenkinek, hogy még afölött is szemet hunynak, ha lennoni mércével lapos - és siker lesz (Mind Games, Walls and Bridges).
Persze a Double Fantasy idején már más volt a koncepció (sztárrá tenni Yokót, mert "utolérte" a korszellem, illetve házastársi lemezt csinálni - ez utóbbi mondjuk tényleg újítás volt, máig se nagyon látni példát rá) és hallani is, hogy itt már Yoko is törekedett jól hangzani, csak hát... a korlátai ennyit tettek lehetővé. De mondom, 3-4 dala simán van itt, amihez csak egy jó énekesnő kellene...
Mind Lennon, mint Yoko meg volt győződve róla, hogy amit csinálnak az" művészet". Vagy hát, ha Lennon nem is szerette ezt a szót: amit csinálnak az "jó".
Ezért is csinálta az Unfinished Music 1-2-t, ezért csinálta a Rev9-et, vagy mondjam azt, ezért csinálta a What's a shame Mary Jane-t.
Plusz: Lennon szerelmes volt Yokóba, neki tetszett a hangja...
Emlékezzünk rá, hogy Sutcliffe-et is Lennon vette be a bandába, mert szívbéli haver volt - holott nem is tudott zenélni igazából.
Macca ilyet soha nem csinált volna, bizonyos színvonalat ő mindig tartott, még Linda esetében is, ugye őt (tudtommal) nem engedte "előre"...
Esetleg: Lennon sok mindent "lázadásból", "polgárpukkasztásból" csinált, amiből nagyon nagy dolgok jöttek ki pl. az I am the Walrus esetében (és még lehetne sorolni)
Az elmúlt 1 héten sokat hallgattam az új 9 lemezes Power To The People Boxset lemezeit, van amit többször is. Ez leginkább azt eredményezte, hogy újult erővel lángolt fel a Yoko Ono-val szemben érzett ellenszenv bennem. Pedig valamelyest csillapodott kb. az elmúlt másfél évtizedben. De basszus... felháborító, érthetetlen, felfoghatatlan, döbbenetes, hogy aki ennyire tehetségtelen zeneileg és nulla énekesi kvalitásokkal rendelkezik, nincs hallása, folyamatosan hamis, az hogy a francba szerepelhetett a lemezeken és a koncerteken. Persze értem én az örök rivalizálást, hiszen Paul is bevonta Lindát. De könyörgöm... ő legalább tudott harmóniában énekelni, még ha nem is volt jó hangja, és valamennyire elboldogult a billentyűkön is, de a legfontosabb: rontani semmit nem rontott a McCartney szerzeményeken, még ha nem is tett hozzájuk. Yoko viszont... sokszor az az érzésem, hogy szándékosan barmolta szét a produkciót az avatgard művészetnek cimkézett artikulálatlan üvöltözésével és nyöszörgésével. Mademoiselle Nobs. A Pink Floyd Pompeii filmben látható egy kutya, aki elé mikrofont tartanak, miközben a zenére keservesen vonyít, semmivel sem rosszabb mint Yoko. Csak ő egy kutya, Yoko meg nem (elvileg). Szóval John Lennon bármekkora zseni is volt, fájdalmasan rövid szóló pályafutását erősen beárnyékolja Yoko Ono szerepeltetése. Hiába az első két szinte kifogástalan album, az összkép mégicsak az, hogy van 3-4 olyan, ami Yoko miatt egészben élvezhetetlen. Így a Lennon életmű összeségében messze elmarad a másik két Beatle első évtizedben kiadott szóló munkásságához képest. Nálam legalábbis mindenképpen.
Lejjebb vettek a szaxofonból, csak ott van kiemelve, ahol indokolt is (szólót játszik).
A dob tompább, de közben valahogy mégis erőteljesebb.
Nyilván szokni kell, közel 40 évig hallgattuk azzal a 80-as évek közepén divatos, jellegzetesen erős, túlságosan kiemelt dobhangzással.
Összességében mindenképpen jobb a sound, mint a '86-os lemezé volt.
Olyannyira jobb, hogy az ember egészen konkrétan rácsodálkozik: dehát ez egy jó koncert!
Én ugyan az évek alatt megszerettem '86-os verziójában is (Lennon nagyon jó formában van), de ettől még úgy gondoltam, "for fans only" kategória (oké, Yoko dalai még for fans only kategória se, dehát ezt sejtjük...).
Hát nem az és hihetetlen, hogy ez csak a hangzáson múlt.
Eddig nekem nem tetszett Sean ténykedése, de ez nagyon jó lett most (már a korábban kikerült dalok alapján is).
Csodálkoztam, hogy a koncert "best of lemezére" alig válogatott a sokkal jobbnak mondott esti koncertről, de a New York City első verzióját tényleg jobban énekli Lennon. Viszont a Mother szerintem jobb az esti nyersebb énekkel.
(Ennél tüzetesebben egyelőre nem tudtam összehasonlítani a két koncertet.)
Fejben persze már írtam magamnak egy yokótlanított CD-t, beemelve persze az anthologys Woman Is...-t.
"The Boys checked in to The Bull Hotel in Peterborough on 2 December 1962, ahead of a concert in the city.The owner of the hotel obviously was a little concerned, as Paul wrote that he expected to have 58 people in his room, and John would have 33.While both John and Paul indicated they intended to have parties in their rooms after the gig at the city's Embassy Cinema venue, their fellow band members seemed to have a quieter night planned.Also interesting that they all answered differently to the question “Nationality”, especially George"
Revideáltam a véleményemet. Mostanában a Real Love-ot hallgatom (az Anthology 4-re készülve), és ez tényleg felér bármelyik hatvanas évekbeli Beatles-dallal.
Tudom, hogy vörös posztó, de úgyis lehetetlen könyvet írni róla ontopik személyek említése nélkül, szóval jön róla egy életrajz magyarul október elején:
A fellépő Petruska András Beatles-előadásait (fingerstyle) érdemes meghallgatni a YouTube-on, mert világszínvonalúak. Egyébként itt, a fórumon is jelen szokott lenni (de nem akarom doxolni).
- A Now and Then megjelenése előtt eléggé izgultam, hogy csak el ne rontsák, de lassan 2 évvel a megjelenés után úgy vélem méltó az "Utolsó Beatles dal" jelzőre. Szomorkás, meghitt, fülbemászó, szeretnivaló.
- Free as a Bird első hallgatásra elképesztő volt, pláne a videóklippel együtt. Azóta csökkent bennem a megítélése, egy kicsit túlszerkesztettnek érzem. Az Anthology 2025 mix viszont Lennon hangja miatt megint leporolta.
- Real Love évekig nagyon átlagos volt. A szellemvokál elütött, repetitívnek gondoltam és egyértelműen gyengébbnek a Free as a Bird-nél. Egy kis hatoskának. Aztán egyszer olvastam egy kommentet, hogy az a kedvenc része (3:19), amikor George nyújtja a kezét Paul-nak, Paul pedig megöleli őt. Elnézést a szentimentális kommentért, de ott megértettem a dalt. Váltig állítom, hogy top10 Beatles dalban benne van. Gitárjáték szenzációs és érzelemmel teljes. Nagyon várom az új, jobb éneksávos verziót.
Nekem valahol Fab: 8,5; RL:10; N&T: 9. Egy zenekar se kívánhat méltóbb "búcsút".
Kiváncsi vagyok Ti hogy viszonyultok hozzájuk, vagy hogy volt-e olyan zene, ami egy pillanatban óriásit nőtt a szemetekben, és azóta is élen jár.
Szerintem is bőven van érték a három Beatles utáni Beatles-dalban, igenis hozzátesznek az eredeti Lennon-demókhoz, még ha természetesen nem is érnek fel a hatvanas évekbeli életművel. Egy reunion a hetvenes években szerintem hiba lett volna, de ez a háromdalnyi tisztelgés fiatalkori önmaguk előtt teljesen rendben van.
Azért pont Lennon hajlamos volt a fiókhoz nyúlni adott esetben (Look At Me, Jealous Guy a White Album idejéből származik, Gimme Some Truth a Get Back session idejéből, az Oh Yoko '69 nyaráról...), nem tudhatjuk, a Free... nem került volna-e lemezre mondjuk egy vagy két lemezzel a Double Fantasy után.
A Real Love eredeti, zongorás demója egy kimondottan jó és befejezett szerzemény, szerintem ahhoz biztos visszatért volna valamikor.
"nem állja ki az öszehasonlítást a Beatles hatvanas évekbeli dalaival.
Azóta se nagyon játsszák a rádiók."
Valóban nem állja ki, de nem is úgy készült, mint azok. Nem négyen egy szobában organikusan, hanem sajnos Frankenstein-módra részekből összerakva.
Én még sose hallottam Beatlest a rádióban és ezt közel 40 éves távlatban értem.
Sőt, Lennont se hallottam. A többiektől a Got My Mind Set On You-t és a Hope Of Deliverance-t és ennyi.
"Mégis csak eltelt közben 20 év..."
Ez igaz. Csak abból tudunk kiindulni, a '90-es évek elején mindhárman jó szériát futottak (még Ringo is), miért ne ment volna négyen is? Persze, sajnos, sose derül ki.
"Náluk nem bomlott meg az egység."
Amennyiben az egység a Jagger-Richards párost jelenti csak...
De a '60-as években ők is elvesztettek egy Briant, aki ráadásul fontos zenekari tag volt, 1990-ben pedig már basszusgitárosuk sem volt. Mára pedig valóban Jagger-Richards Show lettek, nem lebecsülve Ronnie Wood fél évszázadát persze, de ez mégsem az a tagság, amelyik az Aftermath-ot felvette '66-ban.
Valóban a Free as a bird csak egy daltöredék, és legyünk őszinték nem egy nagy eresztés. Talán nem véletlenül maradt a fiókban...
A többiek próbálták belőle kihozni a maximumot, de ahogy McDonald írja a könyvében nem állja ki az öszehasonlítást a Beatles hatvanas évekbeli dalaival.
Azóta se nagyon játsszák a rádiók.
Ha 90 körül újra összeálltak volna, nem tudom mi lett volna a végeredmény.
Mégis csak eltelt közben 20 év...
A Stones viszont soha nem oszlott fel. Még a nyolcvanas, kilencvenes években is sorra adta ki az albumokat.
Végülis az alapja egy zongorára írt dal és hát nem Little Richard vagy Jerry Lee Lewis lendületével játszva.
Paulék "mégis" rockos dalt csináltak belőle, pedig simán lehet, hogy Lennon Watching The Wheels-szerűen hangszerelte volna. Illetve érdekes, hogy a Now And Then-nel ellentétben szinte nyoma sincs a zongoraszólamnak, pedig ugyanúgy újrajátszhatta volna Paul, ahogy a NAT esetén is megtette.
Mondhatni pechjük volt, hogy mindhárom dal alapja egy zongorás ballada volt, így azért nem könnyű lendületes rockdalt írni az eredeti ötlet köré. Akkor lett volna valamivel szerencsésebb a helyzet, ha a Milk and Honey nem jelent volna meg és dolgozhattak volna azokkal a (ráadásul stúdióban rögzített) dalokkal. Csakhogy, mivel azok befejezett szerzemények, hol lett volna bennük úgy tere a többieknek, ahogy a FAAB-höz annak befejezetlensége miatt komplett versszakokat hozzá tudtak írni? (Végülis ez volt a bajuk a Real Love-val később: hogy kész dal. Kíváncsi vagyok nagyon utóbbi új mixére. Remélem, nemcsak a műanyag íz tűnik el Lennon hangjából, de az eredeti demó tempójára lassítják vissza a dalt...)
