antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Abban talán van valami sorsszerűség, hogy Cseh Tamás születésnapja, január 22-e a magyar kultúra napja is.
Cseh Tamás
Micsoda útjaim
Micsoda útjaim voltak nekem.. szólt Désiré, most, hogy emlékezem, micsoda egy zűrzavar, hány tévedés, tán hazudtam is, és volt egy kevés, volt egy kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt, talán volt egy-két este... ami nincs megnevezve, és valószínű, hogy már így is maradnak, nevezetlenül...
Ha én meg nem nevezem, más senki sem meg nem nevezi azt a kevés, azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát, amiben voltam szereplő...
Márpedig, ahogy ez kinéz, megnémulok, s az a kevés is tűnni fog, Az a kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt, talán csak így: volt egy-két este...
Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját e hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virul A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvák hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta január 22-én ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT.
Kölcsey Ferenc
Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Lelkemben hordtam vágyát, S nem bántam az évek múlását. Akartam, hogy szépségét kitárja, S engedje, hogy magamba szívjam A világi gyöngyszem áhítatát.
Az idő illanása vágyamat nem rombolta, Csak nagyobbá varázsolta, Magam sem tudtam, mi tartott vissza, S miért, hogy valósággá nem váltottam, Lelkem már rég kész volt e sok titokra.
Annyi szépség, s megannyi fájdalom, Annyi nagyszerűség, s megannyi félelem, Annyi szerelem, s megannyi gyötrelem, Már gyermekként ráeszméltem, E várost csak érett fővel ízlelhetem.
Tán vártam valamire, mi megérlelte, Tán hozzáöregedtem, hogy mélyét, S ne felszínét értsem, S legyen szívemnek, eszemnek képessége A hajdan volt lakók lelkének értésére.
Gyötrelmes állásom elhagyva, Lelkemben felszabadultan, Egy jeges tavaszon gépem Párizs felé szállt, S bár gondolatom olykor fiamnál kószált, nem irigyeltem tőle a Burj-al-Arab csodáját.
Párizs fenséges titkát végre kitárta, Útjain a meleg otthon képzetével léptem, A Sorbonne-nál kokárdám titkát tudták, -nem bántott a diáklázadás feszültsége -, S bizony megérintett az őstanulók szelleme.
A Montmartre apró sok részlete, -mely eldugott kis hotelszobám is rejtette – A metsző hideget átható napfényben Didergő festők különös léte, Mely azonnal Lautrec hányattatását idézte.
Az út, mely végén a Sacré-Coeur állt, Kínálva felfoghatatlan pompáját, Mélyében órákig békében lépkedtem, Az áhítatot, s csendjét megtörni A fekete bőrű templomőr nem engedte.
Az Eiffel-torony liftjének suhanása, A Szajna túlpartjáról látványa, Rögtön megértette, mi volt, Mi nagyjaink szívét rabul ejtette, S marasztalta őket ott évekre.
Kellett, hogy egyedül legyek, Kellett, hogy érzéseim folyásának teret engedjek. Emberré váltam újra, lelkem Párizs megtisztította. Agyam az ezerszínű bevándorlók zsibvásárát felfogta, S a szenny, mocsok, alvilág létezését nem tagadta.
S bár láttam Párizs civilizált lakói rohanó életét, S éreztem, hogy sokaknak teher itt is a lét, S bizony nem mosolyog sokat a francia, Mégis, valami emberség és közösség a várost áthatotta, Mily rég volt, hogy Budapest ezt nekem nyújtotta.
"Hogy fejedre pusztaságot hozzon Isten átka, csalfa, bűnös asszony! Aki által oly sötét gyalázat Vonta éjbe a Kuruttyóházat.
Hittem asszony esküvő szavának, De hiszek már inkább karcsu nádnak, Hogy kerengő forgószél viharja Lenge szálát földre nem csavarja.
Szűzeséged a manó elhordta, Nem köllesz már, hűtelen rosz borda! Nem köllesz, maradj magadra, s engem - Vagy látsz többé vagy sem életemben."
Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot És szöget, mit izzadván kovácsolt, Hány a sátor minden szögletébe, S nagy szitokkal ajakán kilépe.
Útnak indul, úgy ragadja lába, Hogy fejér ló sem jutna nyomába. Sír az asszony, a szegény ártatlan, Messze a férj bujdos már távolban.
2
Barna csapszékben Kuruttyó Űl sötéten, Űzni vágyván szíve kínját, Bor kezében.
S korty után korty, haj, de kínja Végtelen hív, Semmikép sem szabadulhat Tőle a szív.
S jő toborzó víg legények Cifra serge, S énekelnek sarkantyújok Összeverve:
"Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának.
Életünk vidor, mosolygó Szép halálunk, Ha riadtán trombitának Harcra szállunk.
Itt a markunk, csapj belé, jer Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának!"
S űzi ének, tánc Kuruttyó Nagy bánatját. A garadra önt néhányszor, S - parolát ád.
3
Zajos órák mámora Hogyha széjjellebben, Dúl a régi fájdalom Annál dühösebben. Nyugszik a tánc, hallgat a vig zeneszó, És buvában újra sorvad Kuruttyó.
Tarka, foltos fegyvere Rajt virít a rozsda, S fényesítni oly nehéz Az istenátkozta. "Hej, jobb volna most koholni vasszeget, Vagy heverve nyujtózkodni zug megett."
Nézd, Kuruttyó, nézd ki jő Látogatni téged? Isten engem, oly alak, Mint a feleséged. Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő. Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.
"Ez Kuruttyóivadék!" Mond a kisded apja, És a rajkót és a nőt Kebelére kapja. S vége nélkül, hossza nélkül pityereg. Jókat kacag rajt a víg ujoncsereg.
– Itt hagynak, elmennek, kereket oldanak, nem hallotta?
– Hogyhogy elmennek? Hogy tudnak elmenni?
– Tudnak, fognak, már mennek is.
– Egy tucatnyi?
– Innen, Délről, valamennyi.
– Nem lehet!
– De igen!
– Azt megnézném. Nem hiszem. Hová mennek, Afrikába?
Csend.
– A Marsra.
– Mármint a Mars bolygóra?
– Oda.
A férfiak felálltak a vasüzlet tornácának meleg árnyékában. Valaki nem gyújtotta meg a pipáját. Másvalaki kiköpött a déli, forró porba.
– Nem mehetnek, nem tehetik meg.
– De bizony megteszik.
– Honnan tudja?
– Mindenki beszéli. Egy perce bemondta a rádió is.
Mint porlepett szobrok, megelevenedtek az emberek.
Samuel Teece, a vaskereskedő, kényszeredetten nevetett:
– Éppen azon spekuláltam, hogy mi történt Sillyvel. Egy órája elküldtem a kerékpáromon. Még mindig nem jött vissza Mrs. Bordmantól. Gondoljátok, hogy az a fekete szamár egyenesen elpedálozott a Marsra?
Az emberek felhorkantak.
– Csak annyit mondok, hogy jobb lesz, ha visszahozza a kerékpáromat. Lopást nem nyelek le senkitől, erre esküszöm.
– Odanézzetek!
Az emberek ingerülten egymásba ütköztek, miközben megfordultak.
Messze, az utca túlsó végén, úgy látszik, megindult a menet, mint meleg, fekete víz, és elöntötte a várost. A városi üzletek világító fehér partjai közt, a fasor sétányain fekete folyam hömpölygött. Mint a nyári cukorrépalé ömlött kavarogva a fahéjszín, poros úton. Lassan-lassan áradt, férfiakból, asszonyokból, ugató kutyákból, kisfiúkból és lányokból állt. És az emberek hangja az áradatban zúgott, akár a folyam. Mint a folyam nyáron, amikor özönlik valamerre, mormolva és megállíthatatlanul. És ebben a lassú, állandó, sötét áradatban, amely átvágott a nap fehér világosságán, élénk fehér színek villogtak; szemek, előre, oldalt pillantó elefántcsontfehér szemek, míg a folyam, a hosszú és végtelen folyam régi medréből új mederbe ömlött. Megszámlálhatatlan mellékfolyóból, a szín és a mozgás csermelyeiből és patakjaiból olvadtak össze részei, és váltak egyetlen, tovahömpölygő folyamanyává. És a folyam, akár a tajtékot, tárgyakat sodort: harangozó állóórákat, tiktakoló ébresztőórákat, kalitkákban kotkodáló tyúkokat, síró csecsemőket. És a sűrű örvényben öszvérek és macskák úsztak, és repedt matracok orcátlanul kimeredő rugói, kilógó lószőr tömések, ládák, kalitkák, sötét képű nagyapák tölgyfa keretes arcképei; keringtek, vitte őket a folyam, míg a vasüzlet tornácán a férfiak, mint ideges kopók ültek, lekésve a menet szétugratását, üres kézzel.
Samuel Teece nem hitt a szemének.
– De a fenébe is, miből fizetik a szállítást? Hogy jutnak el a Marsra?
a kezemre idenyal, felbámulok rá,úgy emel,hív a sugaraival: januári,de máris oly jó, oly érthetetlen, mint gondolat nélkül a vágy, a szerelemben.
Mint gondolat nélkül a vágy, forrón és testtelen ömlik körül,úgy visz,cirógat, és olyan esztelen: rózsaszínben lobog a hús belső feketesége, S hálám,mint tüköritta fény, csap vissza az égbe.
Óh,minden hogy aranylik,árad, s mily csókba gyúl. Hogy robban! robbant! Óh,milyen jó! S mennyire új!..... Dehogy új!....Csak jó! Csak jó! A legjobb! az örök,a régi...... Százezer éve napimádó, aki érzi!
A fiúk hosszú túrákra indultak a távoli marsi vidékekre. Jó szagokat árasztó papírzacskókat vittek magukkal, a hosszú úton bele-beledugták az orrukat, hogy szippantsanak a sonka és a majonézes savanyúság dús illatából, és a fülüket, hogy hallják a narancsos szóda bugyborékolását a melegedő üvegekben. Fehér kenyérrel, piros mártással, illatos májas kolbásszal és friss zöldhagymával teli bevásárlótáskájukat lóbálták, és versengtek a szigorú mamák megszabta határok átlépésében.
– Aki előbb odaér, az lesz a zenész.
Kirándultak nyáron, ősszel vagy télen. Legszívesebben ősszel mentek, mert úgy képzelhették, hogy őszi avarban gázolnak, mint a Földön.
Akár a kőzápor zúdultak a márványlakásokba a csatornák mentén a cukorkaképű, kék szemű kisfiúk, míg hagymaszagú vezényszavakat lihegtek egymásnak. Mert most, hogy elértek a halott, tiltott városba, már nem azt játszották, hogy „aki utolsó, az a leány” vagy „aki első, az a zenész”. A halott városok ajtajai szélesre tárva álltak, és a fiúk azt gondolták, hogy a leghalkabb reccsenést, az őszi levél roppanását is meghallják odabentről. Egymás mellett lopakodtak előre, kezükben bottal, fülükben szüleik szavával, hogy „Oda ne! Ne merjetek a régi városba menni! Vigyázzatok a kirándulással. Az életben még olyan verést nem kaptatok, ha hazajöttök. Megnézzük a cipőtöket!”
És ott álltak a halott városban, egy csomó kisfiú, félig elfogyasztott uzsonnájukkal, és rekedten suttogva biztatták egymást.
– Nincs itt semmi. – És hirtelen az egyik nekiiramodik, uzsgyi a legközelebbi kőházba, be az ajtón, a nappaliba, a hálószobába, ahol körül sem néz, rugdos ide-oda, dobbant, és fekete levelek röpködnek a levegőben törékenyen, vékonyan, mint az éjféli égből kivágott szövet. Mögötte rohan hat másik, és az első fiú a zenész, ő játszik a fekete pelyhekkel elborított fehér xilofoncsontokon. Előgurul egy nagy koponya, mint egy hólabda, és a gyerekek kiáltoznak. Bordák, mint a póklábak, bonganak, mint a lehangolt hárfa, és a maradványok fekete pelyhei vad táncban röpködnek; a fiúk nyomakodtak és tomboltak, és belehemperegtek a „levelekbe”, a halálba, amely a testeket kiszárította, és pelyhekké változtatta, játékká a kisfiúknak, akiknek hasában a narancslé gurgulázott.
Azután egyik házból ki, a másikba be, tizenhét ház, hiszen tudták, hogy a tűzoltók mindegyik várost megtisztítják borzalmaitól, hogy fertőtlenítőosztagok lapáttal és vödörrel eltakarítják az ébenfekete pelyheket és a cukorkacsontokat, lassan és biztosan szétválasztják a rettenetest a normálistól – így hát sietni kellett a játékkal a fiúknak, mert hamarosan itt lesznek a tűzoltók.
Azután verítéktől fényesen beleharapnak az utolsó szendvicsbe. Még egy utolsó rúgás, egy utolsó marimbakoncert, egy utolsó őszilevél-gázolás, és azután hazamennek.
Anyjuk megvizsgálta cipőjüket, fekete pelyhek után kutatott, és ha talált, tűzforró fürdő és apai verés következett.
Év végére a tűzoltók eltakarították az őszi leveleket és a fehér xilofonokat, és nem maradt szórakozás.
Rejts ölednek éjjelébe Szent nyugalmu sírhalom! E kinéletnek vesződve Láncait mért hordozom? Kebled csendes éjjelébe Nem tekint a fájdalom, S a keservek halvány képe; Ott öröklő bék' vagyon. Rejts hát kebled éjjelébe, Szent nyugalmu sírhalom!
A havazó télnek szele kezdi lezárni folyóink Árjait, és jegesűl a hegyek ormin hava. Már a címeres Híd nem rengeti annyi utasnak Tagjait, hol kocsizott Pest s Buda kénye szerént. A Duna szőke vizén nem eveznek el annyi hajósok, Őket is a télnek mord szele rettegeti. Partra tolatnak hajók, csikorogva körűltök haladnak A jegek, és ropogó zajjal omolnak alá. Még egyedűl járják a víz esméretes útját A kész révészek, bátran evezve hajón. Amikor esztendőnk nagy üdőnek tágas ölébe Visszakerűl s más év kezd leforogni során, Ő halad! és mi heves zengéssel verseket írunk! Nem tudjuk, miket hoz majd lefolyása nekünk. Ám ha nem is tudjuk, tiszteljük örömmel azomban Eljöttét, nyerjünk ösztöne által erőt, Vizsgálgatva miket tettünk folytával az évnek, Rosszúl, vagy mely jót végzeni elmulatánk. Indúljunk munkára kegyével az Isteni Várnak A jámbor szeretet visszanozási között. Én pedig óhajtván, hogy ez évet boldogan éljed Más többekkel együtt s élj az örömnek ölén, Tisztellek, s köszönöm, hogy Öcsémnek dolgait híven Megjegyezéd s gondod volt kiterűlve reám.
Távoli part volt a Mars, és az emberek hullámokban szóródtak szét rajta. Minden hullám más volt, erősebb, mint az előző. Az első hullám terekhez, hideghez, egyedülléthez szokott embereket vitt magával; farkasvadászokat; szikárak voltak, arcukról az évek leszedték a húst, szemük, mint a szögek hegye, és kezük akár a régi kesztyűbőr, alkalmas megfogni bármit. A Mars ezeknek semmit sem árthatott, mert nyílt síkságokra és prérikre születtek, amilyenek a marsi mezők. Megjöttek, és kicsit enyhítettek az ürességen, hogy mások is bátorságra kapjanak, és kövessék őket. Üvegtáblákat raktak az ablakkeretekbe, és fényt az üvegtáblák mögé.
Ők voltak az első férfiak.
Mindenki tudta, hogy kik lesznek az első nők.
A második hullámnak más országokból kellett volna jönni más beszédű és más gondolkozású emberekkel. De a rakéták amerikaiak voltak, és az emberek is, és így is maradt, és Európa, Ázsia, Dél-Amerika, Ausztrália és a szigetek csak nézték, hogy a röppentyűk tűzijátéka hogyan süvölt el mellettük. A világ többi része háborúba temetkezett vagy a háborúra gondolt.
Így a második hullám emberei is amerikaiak voltak. Ezek a nyomortanyákról és a hidak alól jöttek, és megnyugodtak és felszabadultak a prériállamok hallgatag férfiainak társaságában, akik tudták, hogyan kell élni a csenddel, hogy megtöltse az embereket békességgel a New York-i aluljárókban, csatornákban és ládákban eltöltött sokévi törődöttség után.
És a második hullám emberei közt akadtak, akiknek olyan volt a szemük, mintha útban lennének Isten felé…
2003. február. Közjáték
Hoztak tizenötezer láb oregoni fenyőt a Tizedik Város építéséhez, és hetvenkilencezer láb kaliforniai vörösfenyőt, és összeácsoltak egy tiszta, szép kisvárost a kikövezett csatorna partján. Vasárnap esténként piros, kék és zöld fények villóztak a templomok színes üvegablakain át, és kihallatszott a város éneke.
– Most énekeljük el a 79. zsoltárt. Most énekeljük el a 94. zsoltárt.
És egyes házakból kihallatszott az írógép kemény kopogása, ott a regényírók munkálkodtak; vagy a toll percegése, ott költő munkálkodott: vagy nem hallatszott semmi, ott a régi naplopó munkálkodott. Mintha egy nagy földrengés meglazította volna egy iowai város gyökereit és pincéit, és egy forgószél, mint az Ózban, az egész várost egy pillanat alatt felkapta és elvitte volna a Marsra, hogy óvatosan, zökkenés nélkül letegye…
Mit ablakom körülfog vén kerettel, megfrissül most az únt, szomorú táj, víg napsugár pingál aranyecsettel az ócska képen és restaurál: a régi Mester megkopott művét ragyogni szítja most az új lazúr, e vén világba zárt örök szívét feldobogtatja nékem most az Úr.
Egy ócska házon a rőt téglakémény most ég felé bíbor kedvvel feszül, az égbe szökken víg erotikával s az édes levegőbe idvezül. A lanka dombok telt, kerek vonalja kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra, hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva most szívja kebleit tán duzzadóra.
Jó volna a mezőkre futni mostan ugy-e szívem, bánat beteg bolondja? torkomból, melyből vér hördült pirossan hurrák skárlát szökőkútja bugyogna. Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám: e két karon, mely az égbe ível, e két feszülő, lüktető csatornán a boldog magasságba folyni fel!
Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek, sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború. Szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú? Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, hát ma se sikerültél szent életöröm? Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam s tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.
Borúnak éjjelén, derűnek hajnalán Feléd siet remegve bús Pillantatom, mindig feléd, arany kalász Hazája, boldog róna, hol Csókolva ölelkeznek Csepe mezőivel Dunánk ezüst hullámai. Áldás malasztja rám felőled nem lebeg, Csak egy kemény atya átkait Zúgják fülembe a nyargaló fuvalmak, oh Ezer tövissel hinteni A bujdosónak útait! Mégis te vagy Örök betűkkel írva fel E szív emlékkönyvében. A napok sorát, Melyet lefutnom rendele Az ég, ohajtom én kunyhód homályiban Élhetni, s a szelíd halál, A szenvedések altatója hogyha jő S átszenderíti lelkemet Egy boldogabb világba: harsogó Duna! Kiszenvedett porom fölött Te mosd a zöldelő hant bársony pázsitát, S a mormogó habzaj között Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd, S a jégszív is talán, kinek Átkai nyomák a kínos életet, ledől Békülten a halom fölé, S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg Panaszt: szegény, szegény fiam!
