Szavaid ostorként csattannak lelkemen, kettõnk közé éket ver ítéleted. Mielõtt végleg eltávolodnánk, mondd, amit hallok, azt szó szerint értsem-e?
Mielõtt pajzsot rántanék magam elé, s megszólalna fájdalmam vagy félelmem, mielõtt szavammal falat építenék, mondd, amit hallok, azt szó szerint értsem-e?
A szavak ablakok vagy falak. Elítélnek vagy felszabadítanak. Célom: úgy szólni és úgy figyelni, ami mindenkinek a szeretetet jelenti.
Tudod, van, amit el kell mondanom, mert az igen fontos nekem. Ha szavaim nem tükrözik szándékaim, szabadnak maradnom segítesz-e?
Ha úgy tûnik, mintha szidnálak, ha úgy éreznéd, nem szeretlek, kérlek, ne a szavaimra figyelj, hanem a mögöttük megbújó érzésre!
Olyan ez az erdõ, mint szíves kedvesed, ki kétfelé nyílik fektében elõtted és mégis körülzár s õrzi életedet kemény karikában; úgy õrzi, hogyha nõsz, csak fölfele nõhetsz, mint fölfele nõ itt ez az erdõ s köszönt napos kalappal!
S olyan kedvesed is, mint itt ez az erdõ, hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta, de mégis dalolós ragyogás vonul át, ha fölébred a szél s megfujja a lombot; a szerelem téged is így ragyog által s vigyázó keze óv sûrü bajoktól!
