A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Hová rohantok, jaj hová, gonosztevők? Mért vontok újra kardokat? Latin vérből hát most se folyt ki még elég Mezőkön és a tengeren? Ó nem hogy tűzzel vesse szét latin erő Kaján Karthágó tornyait, Nem, hogy meghajtsa végre a nyakas britannt Láncok között a Szent Úton: Tennen hazátok ellen, mint a pártusok Emeltek öngyilkos kezet! Oroszlánok közt, tigrisek közt sincsen ez: Önnön fajára egy se bősz. Mi ez? Őrültség? Vakság? Vagy felsőbb erő? Vagy bűnötök? Feleljetek! Hallgatnak. Arcukon halotti sápadás, A rémült lélek dermedez. Keserű végzés űzi jaj! a rómait: A testvérgyilkos ősi bűn. E földet Remus tiszta vére verte meg, Rajtunk a vérnek átka ül.
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem… kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom: ítéletes, zivataros, villám-világos éjszakákon.
Pacsirta szól. Szivarom füstje száll. A domb alól Bukdácsol a barika-nyáj. Csilingel a táj, Barigyapjas az égbolt. De rég, de rég volt!
De visszafáj!
Pacsirta szólj, Bodorodj, szivarom füstje! Hűlő hamuból Foszló emlékek ezüstje. Bari-nyáj, muzsikálj, Zsongj, zsongj, puha égbolt. De szép, de szép volt! Ne bánd, ha fáj!
Mint az ördöngös fiú édesapja, Lábadhoz Uram úgy esem. A néma ördög tépi, marcangatja Fiam és anyám, minden kedvesem. Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket, Úgy dőlnek el, akár a holttetem. Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek! Hiszek Uram, Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék, Mi maradna más, mint az őrület. Hiszek Uram, hiszek, – de mi jöhet még? Napban és holdban ordító jelek. Azt írja mind: még nincsen itt a vég. Jaj, feketével írnak feketére. Tedd már Uram, szakadjon fel az ég! Uram remélek. Engedj remélnem remény ellenére!
Magyar karácsony fekete-fakója És minden, ami mostani, múljon, Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon, Csillagos álom pelyhes takarója. Álom, álom karácsonyi álom! –
Álom, álom… Betlehemben Kicsike Jézus megszületett. Szép Szűz Mária, egek ékessége, Mi bűnös lelkünk egy édessége Csókkal hajol a jászolka tövébe, Kicsi Jézuskára rájanevet. Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus, Ügyefogyott népre, ránk mosolyog Csilló levegő-égben, boldog fényességben Nekünk dalolnak angyali karok.
„Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek, Békesség, békesség földön az embernek!”
Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus, Panaszkodjunk-e teneked? Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus, Hiszen te jól tudsz mindeneket! S te, fényes szép angyalsereg, A békességet is ismered! A békesség – te jól tudod, – meleg cipő: És édesanyja a bánsági búza. A békesség a nagy hegyek nyugalma: És homlokukat a Tátra koszorúzza.
A békesség egy csendes kicsi napsugár talán, Amely a mély komoly vizek tükrén remeg: De máshol még nem látják szegény magyar szemek, Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván, A békesség a kassai harangszó, S a székely falukon a pásztorok miséje Kétszerte szent!… Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus, Tedd, hogy legyen békesség idelent!
Dicsőség, dicsőség a magasságoknak, Békesség a földön, békesség, békesség Szegény magyaroknak.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
A vén hegyoldalon dörmögve bólogattak A százados fenyőfák. Jóságos este volt. A Garam mormogott. A sátor szűk nyílásán Széles, nagy huncut arccal benevetett a hold.
Az erdőn még dalolt egy elkésett rigó És frissen dudorászott víg éji szél körültem. A jóillatú szénán fölültem csendesen, A köpenyem ledobtam s a könyökömre dűltem.
Körül a ponyva mentén álomrózsállta képpel (Pirosló aranyalmák) feküsznek a fiúk. Végigsimul közöttük simogatón, fehéren Az édes holdsugár, mint egy szelíd tejút.
Az alvó sátoron, - virágos kertemen, Úristen drága kertjén - a hold fehér nyomában Halkan végigsuhan könnyű tekintetem S a pihegő fiúkat végigcsókolja lágyan.
És éber két szemem virrasztó szeretettel Szemük zárt ablakán kopogtat nesztelen. S a zárt szemek beszélnek, a lelkek ajka nyílik, És áhítat fog el, szentséges félelem.
Még itt lebeg felettük a fészek illata, Az édesanya-csóktól melegek még az ajkak, De lenn a foghatatlan lélek-világ ölén A termő mély melegben ki tudja, hogy mi sarjad?
Álmukban most a játék izgalma űzi őket, A szálló fürge labda s a könnyű métabot, De tán csíráznak már a szem-nem-látta mélyen Nehéz, komoly csírák, végzethozó magok.
Verejtékes napon és éber éjszakán Imádkozó szívem amin annyit virrasztott: A gyenge szép gyökérből ki mondja meg, mi lesz, Ha esőt ád az Isten, kövér, meleg malasztot!
Ó drága szép palánták, szívem szerelmeskertje, Jövendő éjszakáján ki tudja, hogy mi vár? Itt, - itt a jó meleg, a sátor és a szívem, De kinn, kinn dúvadak sorvasztó mérge jár!
És szívemben a messze magányos éjszakában Felénk fohászkodó anyák mély szíve dobban, Keresztbe kulcsolódnak maguktól ujjaim, S remegő lelkemen imádság mécse lobban.
Kertem jóságos Atyja, ki nékem adtad őket, Szeresd, végig szeresd az én plántáimat! Engedd, hogy úgy vihessem örök szívedre őket, Hogy tiszta szép szemükben megismerhesd magad!
