antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Megütöttek? Sárral dobáltak? Fel akartak feszíteni? Sebez a hétszuronyu bánat. Az érzés nem oly mennyei Menj ki az őszi levegőre, jövendöl a felhőtlen ég: sugárzik az öregkor tőre, védekezésre épp elég
Markold meg, légy hős, ábránd, álom önbizalmat sohasem ád, lépj át, ne félj, az új határon, hagyd el az idők bánatát, hagyj el villámot, rossz emléket, van fegyvered, ne menekülj, ne félj, az ősz gyertyái égnek éjszakai is, szüntelenül.
Ha akarod, egy varázsszóra jószagu kertet hoz az ősz, ha akarod, az erdő lombja tavasz-zöld sóhajjal esőz, és ez a sóhaj könnyít rajtad, biztat, ugye, eldudolod? Miért mondod: nem ezt akartad? s elveszett bízó mosolyod?
Ne hajts fejet a cselszövésnek, mert összeroppant, eltemet; életedben eltemetnének elleneid legyen eszed! Szállj föl hajóra, repülőre, ott utazz, hol örök a dél, meleg vizek partjára dőlj le, kagylóhuron játszik a szél.
Duruzsolj őszi táj, beszélj hozzám szelíden mintha az anyák és szeretők nyelvén szólnál pirosra érett almákról, zörgő diókról a betakarított gyöngyszemű gabonáról és jaj, a madarakról se feledkezzél meg akik már fáznak szegények s csak emlékeik hintaján libegnek ide-oda a szélben.
Ó, micsoda szelek s micsoda illatokat hurcolnak magukkal a zord városok felé, hol a munka embere kitárja eléjük kormos zubbonyát és két mezítelen karját magasba emeli, áldva e szép hónapot miközben az új gabonából sült kenyérre és a kipréselt szöllő szűz levére gondol.
Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok És hõsök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken és a ménkõvert mezõkön szerte, szerte az egész világban. A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák... De mi már távol vagyunk mindentõl. Ültünk a sötét bérkaszárnyák alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag. Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erõ, s holnap már áldomást tartunk az új falakon. Holnap azbesztbõl, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhõkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását. Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengõ acélból s a döglött sínekre üvöltõ, tüzes lokomotívumokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld s örüljenek az új költõk, akik az idõk új arcát éneklik elõttünk: Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
Szemem falán kívül is, belül is ez a kietlen őszi tájkép: sétatér. Azok az emberek, akik most hangosan beszélve haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt, az a nő, aki mellettem ül a padon, mindjárt meghal, feje félrebillen, szeme kiszárad, húsa lehull. Milyen egyedül leszek!
A lombok is leszállingóznak, a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló. Csak én fogok itt ülni magányosan, céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig. Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak, s mire nyomdagépek méhéből életre edzve ez a vajúdó vers világra jön, csak üveges szemek bámulják mindenünnen: Nem lesz, aki értse.
Jaj, be keserves ez az őszi sétány! A levegő mintha végtelen víz volna, türkiszes árnyú, zöld tenger-medence, hová sosem szürönközik sugár. A fák: sűlyedt hajók árbocai. A bokrok: nagy vízi pókok, óriás meduzák. Az út: kanyargó, nyúlós tengeri kígyó. S a tó: sötét álom a szívem fenekén.
Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam
"Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk - meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mester? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed." Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."
Borong a hegyormon a lomha homály, az ér kanyarogna, de köd lepi már, hogy sápad az év, s komorúl a vidék, ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák, eldobta a nyár a vidám cicomát; bolyongva hadd hordom a bút egyedül: hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett, mily röpke csupán, ami még a tied, mily képeket ölthet az ősi idő, mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat, fentről csupa árny, csupa kín az utad! Silány ez a sors! - de a sír nem a vég, kell még mibe bízzon az emberiség.
Születni kell, újra meg újra, Indulni kell a háborúba, És harcolni kell, meghalni és szeretni Még nem elég.
Születni kell minden nappal újra, Álmodni azt, ami nem válhat valóra, És harcolni kell, meghalni és szeretni Még nem elég.
Ég és föld között repülj velem, Vezess át az életen, Napot fess a szürke holdra! Ég és föld között repülj velem, Vezess át az életen, Vigyél át a túlsó partra, igen!
Csak körbe-körbe forog velem. Minden, ami egyszer volt s újra lesz, Csak körbe-körbe forog velem. Te álmodj tovább, kedvesem!
Nincs senki más, aki helyedre léphet, Itt születtél, és itt kell élned, Nincs másik hely, nincs más idõ, Meghalnod is csak itt lehet.
Keresem a hajnali fényben, Vakító nap tüzében, Hol van az a csillag az égen, Virágom, el ne hervadj, hiszem, hogy megtalállak.
Ég és föld között repülj velem, Vezess át az életen, Napot fess a szürke holdra! Ég és föld között repülj velem, Vezess át az életen, Vigyél át a túlsó partra, igen!
Réved a hajnali sziget, súlyos ágakról csönd szitál: lágy füvön pávák lejtenek, hintál a fán egy papagáj, s a mázas tengerre hullt képére kiabál.
Kikötjük magányos hajónk, s örökké itt bolygunk tovább kéz-kézben, hangunk súgva zsong a réten át, a síkon át, ezt súgja: elhagytuk a nyugtalanság honát,
miénk a legmélyebb magány, tárt ágak sátra ránkhajol, így lesz szerelmünk indián csillag, tüzes szív-meteor, s egy velünk a szárnycsapás fénye, az ár, ha forr.
s a súlyos ág s a kő-galamb, mely száz napon át így zokog: árny-lelkünk kószál itt, ha majd a tollas úton est huhog, s lábnyomunk a szunnyadó víz partján párolog.
Csak azt szeretném mondani, így egyszerűen, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek. Ezt nem tudom másképp mondani, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Félek, az éjszakának mindjárt vége, És félek, hogy reggel majd idegennek érzel. És gyűlölöm a hajnali napsugarat, És gyűlölöm, hogy újra egy napig várnom kell téged.
Annyi mindent szeretnék mondani, S remélem, te is ugyanígy érzed. Gondolatban minden egyszerű, Ha kimondom, nem biztos, hogy érted.
Félek, az éjszakának mindjárt vége, És félek, hogy reggel majd idegennek érzel. És gyűlölöm a hajnali napsugarat, És gyűlölöm, hogy újra egy napig várnom kell téged.
Le kellene higgadni végre, nem sírni többet, megnyugodni kissé, s nem gondolni annyit a szerelemre, mint a hogy ősszel nem idézi senki az eper ízét, mert elmúlt évszak gyümölcse.
Le kellene higgadni végre, nem várni már a nagy csodára, és nem gondolni semmi szomorút, ha a kislányunk táncolni tanul vagy a fiunk későn jön haza este.
Le kellene higgadni végre. Hátrafésülni símán a hajunk, s gyakorolni a szelíd bólogatást, mely azt jelenti fiatalok láttán: "Bizony, bizony, elmúlik az idő."
Le kellene higgadni végre, megszokni azt a mozdulatát a kéznek, mellyel a csészét ingatjuk körbe, lassan, hogy kávénk alján olvadjon a cukor, s megtanulni egy könnyű patienceot.
