"De melyik ért célba, és hány, és hol volt a cél? Van erre tipped? (Nyilván nem egy év termése volt ez a rengeteg szobor.)"
A feltételezett vetélkedés részleteiről nem tudok semmit. A szobrok sokasága feltehetően évszázadok termése. Egy időben talán csak néhány készült, de mindegyik kifaragásában és szállításában sokan vehettek részt. Ha ez valami versengés formáját öltötte a törzsek, törzsfők illetve családok között, akkor feltehetően hasonlóan történt, mint a tojásfutamokon, ahol nem maguk a hatalomra pályázó matatoák vettek részt a nyaktörő rohamban, hanem a csicskásaik (ahogy a lovas derbyken se maguk a futtatók ülnek a nyeregbe, hanem a zsokéik). Ha a kitaszított vesztesek és bűnösök tényleg ott maradtak a szigeten, akkor volt elég pária létre kényszerült szolgája a különböző törzseknek, törzsfőnököknek az ilyen rendkívül munkaigényes szoborállító derbykben való részvételre. (Elképzelhető, hogy a "rövid fülűek" nem valami külön népcsoport, hanem a páriák megnevezése volt.) De a versengés lefolyásának részletein, a "célpont helyén" s egyebeken nem akarok fantáziálni, nincs rá semmit alapom, s talán már nem is lesz soha.
"Egyik feltűnő sajátosságuk, hogy az ahukra állított szobrok majdnem mind közvetlenül tenger partján sorakoznak, de 7 kivételével az összes hátat fordít annak. Ez láthatóan fontos volt a szigetlakók számára, de ma már senki se tudja miért."
A hét elején látott filmben éppen erre a kérdésre kerestek/kaptak választ, s amit a '241-ben mint érdekességet le is írtam:
"Ami a lényeg:
A szigeten az ahukra állított moaik mind háttal állnak a tengernek, kivéve egy esetet: Ahu Akivi alakjai - mind a heten - egyirányba, a tenger felé, egészen pontosan a Marquesas-szigetek felé néznek.
Ezeken a szigeteken él egy monda, melyben 7 testvér/vezér kelt útra új hazát keresni."
Nem titkolom, más kultúrákkal való párhuzamok keresésére ösztönzött e "felfedezés" (Mármint a nagyszeműek és a 7 vezér már ismert formulái)
(Abból kiindulván, hogy az alkotó, a művész egy elzárt területen a saját népe kultúrájának formavilágából, jelképrendszeréből meríthet, nincs más lehetősége, max, újat talál ki...)
Nem kellett túl sokáig keresgélni, Harappa szobrai közt találtam néhány nagyszemű ábrázolást:
És itt egy feltehetően sumér ékírásos tábla, melyen a nagyszeműek egy űrhajó(?) alatt állnak. Az űrhajót hitelesíti a hét bolygó és a Nap.
Jó lenne tudni, mi van a táblára írva, de semmilyen infóm nincs róla, még a közölt kép eredetéről sem.
(A printest galériába érdemes nézelődni, rengeteg érdekes párhuzam, különös "tárgy" képe található meg)
Ez is Harappa közelébe visz minket...
"Lehetséges, hogy ezek a kőfejek valamiféle versengések tárgyai, illetve maradványai? Elképzelhető, hogy a későbbi tojásfutamok ősei valamiféle kőfejfutamok voltak?"
Ez bizony könnyen lehet. Ti. ezek a szobrok ugyan jellemzően a tenger felé néznek, de amúgy össze-vissza. Egyik kicsit balra, a mellette levő jobbra, stb... Tényleg olyan az egész "csapat", mintha egy verseny szereplői lennének. Vége a versenynek, a győztes célba ér, a többi meg már érdektelenség hiányában marad ott, ahol éppen akkor volt, mikor lefújták a "meccset".
De melyik ért célba, és hány, és hol volt a cél? Van erre tipped? (Nyilván nem egy év termése volt ez a rengeteg szobor.)
Mint írtam azért, mert ellentétben a kirajzás előző szigeteivel, itt már drasztikusan lecsökkent annak esélye, hogy az elüldözöttek eljussanak valami szárazföldre, és így a későbbiekben felfedezőként térhessenek vissza, hírt hozva egy új lakható világról, s ezzel megbocsájtást is nyerve a korábbi "bűnükre". Korábban feltehetően ezen a módon működött a kolonizáció, hisz az előőrsök sikerének és túlélésének olyan kicsi lehetett az esélye, hogy magától aligha vállalt ilyesmit valaki. Nagyobb önkéntes áttelepülő csoportok pedig valószínűleg csak a felfedezőket követve indultak útnak. De Rapanui lakói alighanem hosszú időn keresztül azt tapasztalták, hogy ameddig csak vissza tudtak rá emlékezni, senki se tért vissza, s emiatt meggyőződésükké válhatott, hogy üres tenger veszi őket körül, a száműzetés pedig biztosan halálos.
Hát ez indokolja, hogy az elűzöttek nehezebben törődtek bele a sorsukba, mint a korábbi szigeteken, s veszélyesekké válhattak a győztesek számára, akár a sarokba szorított kutyák. Ami persze a többieket is önmérsékletre késztethette.
"Ehhez föl kellett ismerni a fenyegető, majd a közelgő katasztrófát, s annak kiváltó, vagy felgyorsító okait is."
Ezt meg honnan veszed?
Én nem írtam semmi ilyesmit.
Sőt épp az ellenkezőjét.
Egyáltalán nem ismerték fel, hogy katasztrófához vezet.
Csak egy büntetési mód volt, összekapcsolva azzal a transzcendens képzettel, hogy kibékíthetik általa a túlvilági hatalmakat. Ráadásul a "bűnösök" rabszolgamunkája révén. Akiknek így még a nyers munkaerejét se fecsérelték el, szemben azzal, mintha a tengerre száműzték volna őket.
Igazából semmit se tudunk a Rapanui kőfejekhez és ahukhoz kapcsolódó kultuszokról, hiedelmekről.
Egyik feltűnő sajátosságuk, hogy az ahukra állított szobrok majdnem mind közvetlenül tenger partján sorakoznak, de 7 kivételével az összes hátat fordít annak. Ez láthatóan fontos volt a szigetlakók számára, de ma már senki se tudja miért.
A másik jellegzetes vonásuk ez a voluntarista tömegtermelés. Mintha a méret és a mennyiség előrébb való lett volna a minőségnél, a kidolgozottságnál. Egy idő után már lényegesen többet és nagyobbat gyártottak, mint amit ahukra állítottak, ezek a bánya lejtőjén maradtak, vagy szanaszét a szigeten, mindenféle esetleges pozitúrákban, mintha csak szállítás közben hagyták volna őket a sorsukra. Lehetséges, hogy ezek a kőfejek valamiféle versengések tárgyai, illetve maradványai? Elképzelhető, hogy a későbbi tojásfutamok ősei valamiféle kőfejfutamok voltak? Mintha csak valami sztahanovista termelési verseny összecsapott munkadarabjait látnánk. A későbbi, és jelenkori fából faragott madárember szörnyeik lényegesen igényesebb alkotások ezeknél.
Hmmm... Ehhez föl kellett ismerni a fenyegető, majd a közelgő katasztrófát, s annak kiváltó, vagy felgyorsító okait is. Azt is látniuk kellett, hogy ez a fajta pótcselekvés sokkal inkább szolgálja a katasztrófa bekövetkeztét, mint elkerülését. A korábbi elüldözések - melyeknek maguk is szenvedői lehettek - sokkal egyszerűbb és jól bevált mintát jelentettek a probléma megoldására. No, és a születésszabályozás valamilyen formája is segíthetett volna rajtuk, ahogyan ez más kultúrákban is történt.
"Viszont ilyen ábrázolások nincsenek a Húsvét-szigeten."
Nincs bizony, s olyan szobrok sincsenek sehol a szigetvilágban, mint amilyenek Rapa Nuin vannak.
"Elképzelhető, hogy ezekben a bennszülöttek a tudatalatti rémképeiket öntötték szobrok formájába (lásd az Ősamerika nagyon sok hasonló szobrát)."
Ez egy reális elképzelés, de miért vannak/voltak mindenkinek ugyanazok a rémképei? Többek közt erre kapott/adott választ G. Hancock Természetfeletti c. könyvében, az indián sámánok tudatmódosító szereinek hatásait tanulmányozva. Igenám, de ebben a térségben - sőt, Japán szigeteken sem - ismerek hasonló gombaféléket, sem más effajta hatást kiváltó növényt, meg sámánokról sem tudok, akik mesterei lennének azok használatának.
"Gyakorlatilag a Pacifikum szinte minden lakott szigetén beszélnek a hagyományok ilyen elüldözött, valamilyen harcban vesztes, majd száműzött emberekről (azaz geopolitikai okai voltak, amit rendszerint a sziget eltartó potenciálja szabott meg)."
A szóbeli hagyomány és a szobrok alakjai koránt sem biztos, hogy összefüggnek egymással, azaz nem biztos, hogy az alkotók önmagukat ábrázolták volna. Szerintem olyan lényeket mintáztak meg, amelyek tényleg így néztek ki, legalábbis látszólag. (A szemet és a szemüveget/védőszemüveget sisakkal nem értelmezte külön-külön a "művész", mert nem tudta, hogy azok különálló dolgok.
"Ráadásul a szobrok sem ilyeneket ábrázolhatnak, azok kiközösített polinézek lehettek, akiket elvándorlásra kényszerítettek."
Nem tudom, melyik szobrokra gondolsz, a "nagyszeműekre", vagy a Húsvét szigeten találhatókra, de végülis mindegy, mert a legnagyobb jóakarat mellett sem hasonlít egyik sem a polinéziaiakra, s ami a legérdekesebb; egymásra sem!
"Annál is inkább nem, mert az ökológiai katasztrófához éppen a pótcselekvés járult hozzá jelentős mértékben"
Pótcselekvésbe sohasem racionális megfontolásból sodródnak az emberek vagy a társadalmak.
Persze a hatalom akkor is száműzhette a veszteseket vagy a bűnösöket, ha tudták, hogy ez szinte a biztos halálukat jelenti. Ha emberemlékezet óta egyetlen olyan esetről se tudtak, amikor a száműzöttek vagy a leszármazottaik később visszatértek, valami új szárazföld létezésének hírével. De ezzel nyilván jelentősen nőtt a száműzetés súlya, s nőtt a vesztesek ellenállása, nőtt a bűnösöket megszánók ellenállása. Ha az elkergetést a korábbi gyakorlat szerint helyénvalónak ítélte is a maradók többsége, ilyen körülmények között sok esetben inkább eltűrték a maradásukat. De persze a győztesek szokása szerint megalázva, kifosztva, megbüntetve.
Így viszont egyre csak nőtt a népesség, s ha a hatalmon lévők nem sokat akartak a korlátozott forrásokból a vesztesekre, bűnösökre pazarolni, de valahogy mégiscsak szerették volna elkerülni a veszedelmes éhséglázadásokat is, akkor megoldás lehetett például valami intézményesített büntető munka, amihez talán a vezeklés képzete és a megbocsájtás reménye is kapcsolódhatott. Az alávetettek részére persze csak szűkös ellátást biztosítva. Ezt a munkát az egész közösség szárára is "hasznossá" tehette, sőt felmagasztalhatta, ha annak valami isteni "célt" tulajdonítottak. Az ilyen "célok" valódi racionális célszerűségét teljesen hiábavaló keresnünk. A kőfejek faragása hosszú távon nyilvánvalóan ökológiai katasztrófához kellett vezessen. Ugyanolyan kollektív tébolyba torkollott, mint később a tojásfutam, vagy mint bármelyik más vallási téveszme is tébollyá válik, ha túl komolyan veszik.
Alapesetben semmi nem indokolja idegen létüket sőt, egyet is értek további okfejtéseddel, azonban a szobrok merőben eltérő jellege mégiscsak fölveti a "miért" kérdést.
Ha ugyanazon kultúra terjeszkedik, annak formavilága, szokásrendje az új telephelyen is legalább a kezdeti időszakban azonos, vagy hasonlatos. De itt erről szó sincs, minden tekintetben más jellegű a két sziget hagyatéka.
Persze idővel - főleg egy ilyen elszigetelt és erősen behatárolt/korlátozott életterületen - teljesen kiszámíthatatlan irányba fejlődhet a kultúra.
"Ránk maradtak viszont annak a pótcselekvésnek a gigantikus nyomai, amivel évszázadokon keresztül helyettesíteni próbálták a vesztesek elkergetésének bevált módszerét."
Még a Húsvét szigetről is el lehetett üldözni bárkit, hisz' azon túl is van szárazföld, s a legenda szerint ők is messziről (bő 3000 km) érkeztek. Az elüldözötteknek nem "kell" feltétlen túlélni az utazást.
A túlnépesedés önmagában még nem elegendő indok az effajta pótcselekvésre. Annál is inkább nem, mert az ökológiai katasztrófához éppen a pótcselekvés járult hozzá jelentős mértékben ...
Ja, Nucu Hiva szobrai emberszerűbbek El-Ubaid kor gyikszerű embereihez képest (nem is mondtam, hogy azokra hasonlítanának, ha lehet mondani, inkább a kabirokra). Igazából a szemeikre értettem, hogy az nem emberszerű, hanem inkább hüllőszerű.
Viszont ilyen ábrázolások nincsenek a Húsvét-szigeten. Nucu Hiva is csak az isz. 11. században népesedett be. Elképzelhető, hogy ezekben a bennszülöttek a tudatalatti rémképeiket öntötték szobrok formájába (lásd az Ősamerika nagyon sok hasonló szobrát). Ezek valamennyire valóban a japán dogu szobrokra hasonlítanak, de vannak jelentős különbségek is (már a 60-as években arról vitáztak a paleoasztronautikusok, hogy ezek valamiféle védőszemüveget viseltek vagy egyszerűen ilyen hatalmas volt a szemük).
Gyakorlatilag a Pacifikum szinte minden lakott szigetén beszélnek a hagyományok ilyen elüldözött, valamilyen harcban vesztes, majd száműzött emberekről (azaz geopolitikai okai voltak, amit rendszerint a sziget eltartó potenciálja szabott meg). Gondolom több sziget így népesült be. Ráadásul a szobrok sem ilyeneket ábrázolhatnak, azok kiközösített polinézek lehettek, akiket elvándorlásra kényszerítettek.
"Olyanok ezek a bizarr nagyszemű szobrok, mintha az ősi hüllőembereket ábrázolták volna, akik a mítoszok szerint tojásból keltek ki."
Szerintem a hüllőemberek portréi teljesen másképpen néznek ki, mint ezek a nagyszeműek, akiknek jobban hasonlít a szemük egy szemüveg(keret)hez. A szem kerek, kerete is van, de esetenként nincs pupilla, vagy szemhéj ábrázolva. (Éjszakai állatoknak van hasonló szeme, de azok keret nélküliek.) Az arc élszöge csaknem derékszög, s ami még feltűnő, hogy a fejükön valamiféle "sapka" is van.
A hüllőszemek - az előbbiekkel ellentétben - erősen megnyújtottak, "keret" nélküliek, vagy pupillájuk, vagy szemhéjuk van. A koponyájuk fölfelé erősen nyújtott. Az ilyen szemű arcok élszöge igen lapos, valóban hüllőre emlékeztet. Figyeld meg az orr ábrázolását is. Épp a fentiek miatt nem kevertem ide a kora-sumér szobrokat, melyeken valóban ezek a gyíkszemű lények láthatók:
Nem kevertem ide a Tordos-Vinca kultúra szintén jellegzetes, az emberi vonásoktól eltérő figuráit, melyek az előbbi kettőtől is különböznek.
"Ha viszont Nucu Hiváról csak úgy el tudták "üldözni" az emberek, az kételyt ébreszt a hatalmukkal kapcsolatban."
A tudás nem mindig jelent erőfölényt, hatalmat.
"Hogy heten voltak itt is, az előjön másfelé is, mint Egyiptomban, Sumerben vagy Yucatánban."
Úgy van! S miután mindig a hetes szám szerepel, szinte kizárható a véletlen. No, nem atekintetben, hogy ténylegesen heten voltak, hanem inkább valamilyen fontos információt rejt ez a szám úgy általában a vezéreket (Isteneket) illetően.
"Itt van a vénuszi Istár is a saját négyezer éves templomából, hasonló szemekkel:"
Hűűűű... Ezt még nem láttam! Köszönöm!
Inkább hasonlít egy világháborús motoros katonára, mint azt más szobrain megszoktuk...
Amúgy sokkal jobban hasonlít a Nucu Hiván lévő szobrokra, mint a fentebb bemutatott gyíkszeműekre.
"Úgy tűnik, hogy a "nagyszeműeket" és a "hosszúfülűeket" ábrázoló szobrokat nem egyazon népességhez tartozók készítették."
Ha a különböző szobrok arcvonásaiból akarnánk következtetni az alkotók különböző népcsoportjaira, akkor például azt kellene gondolnunk, hogy Rapanui népessége teljesen kicserélődött, amikor a kőfejek faragásáról áttértek a madárember szobrok készítésére. Nehéz lenne e két karakternél radikálisabban eltérő két arcberendezést találni. De ezek a jegyek alighanem messze állnak bármi naturális ábrázolástól, a kanonizálódás folyamata során sodródtak lassanként egyik vagy másik szélsőség felé. A kőfejek irreálisan lapos tarkója, homorú orrnyerge, csücsöri szája, éles álla, vagy a madáremberek kampós orra, kidülledő szemei, bordái, szegycsontja csak két különböző ábrázolási sablon idővel szélsőségessé vált elemei. Nagyjából úgy mint a keresztény kultúra jellegzetes Krisztus arcai, vagy Mária szobrai. Szó sincs arról, hogy ezek az időszámítás kezdetének ideális izraeli embertípusát mutatnák nekünk.
"7 testvér/vezér kelt útra új hazát keresni. Elüldözték őket, ill. elmenekültek. Lehetséges, hogy nem közéjük (őslakosok közé) tartozók voltak?"
Miért lettek volna idegenek? A száműzetés az egész polinéz szigetvilágban elterjedt megoldás volt a törzsi háborúk, családi viszályok, nagy éhínségek lezárására. Az alulmaradt csoportnak, vagy a törzsfői hatalom öröklésére kirobban harcok vesztesének általában csak a menekülés maradt a szolgasors elkerülésére. Sőt sokszor pusztán a közösségi normák ellen vétőket is a"tenger kegyelmére bízták" büntetésből. Ilyenkor kapott ugyan valamennyi élelmet, felszerelést, de ez bizony általában a lassú halált jelentette. Ha a rátermettek, a szerencsések ráakadtak valami lakatlan szigetre, úgy túlélhették, sőt később felfedezőként térhettek vissza. Bármilyen embertelennek látjuk is ezt a szokást, nyilván a túlnépesedés egyik kezelési eljárása is volt. Ráadásul fő motorja annak a kolonizációnak, ami a legkiterjedtebbnek számít az emberiség történetében.
A húsvét sziget viszont az egyik utolsó állomás lévén (Hawaii és Új-Zéland volt a másik két végpont), már egyetlen vesztes se élhette túl felfedezőként a száműzetést. A Óceán itt már nem kegyelmezett senkinek. Hawaii és Új-Zéland elég nagy, és gazdag élővilággal volt megáldva, Rapanui viszont annyira kicsiny, hogy bármilyen leleményesen alkalmazkodtak is a helyzethez, ezerötszáz év alatt csak utolérte őket az ökológiai katasztrófa. Ránk maradtak viszont annak a pótcselekvésnek a gigantikus nyomai, amivel évszázadokon keresztül helyettesíteni próbálták a vesztesek elkergetésének bevált módszerét. A légi felvételeken jól látszik, hogy a Rano-raraku szabályos kerek kráterfalának negyedét lebontották, és kilencszáz valahány ormótlan nagy kőfejet faragtak belőle. De úgy néz ki, hogy eljött egy pillanat, amikor már ez se működött. Onnantól aztán évenként az első csértojás megszerzésére indított bizarr halálfutamban dőlt el, hogy a következő esztendőben melyik hadúr sajátítja ki a családja számára a kevés megmaradt élelemforrást.
Ami egy idő után persze örökös éhségháborúkba és kannibalizmusba torkollott, az egyik utolsó tojásfutamban hatalmat nyert mataoa önkényeskedéseit elszenvedő Eyraud misszionárius sztoikus nyugalommal írja le, ahogy a cinikus fickó napról napra kifosztja, és megalázza, azon a címen, hogy "vigyáz rá". Métraux könyvében részletesen elolvasható.
Tévedés ne essék, egyáltalán nem ítélkezem fölöttük, sőt csodálom őket. De azt hiszem, egy kívülálló szemszögéből nézve a legtöbb kultúra rítusai, szokásai hasonlóan illúziórombolóak lennének.
Olyanok ezek a bizarr nagyszemű szobrok, mintha az ősi hüllőembereket ábrázolták volna, akik a mítoszok szerint tojásból keltek ki. Sokfelé találták a ezen rémísztő lények ábrázolásait. Ha viszont Nucu Hiváról csak úgy el tudták "üldözni" az emberek, az kételyt ébreszt a hatalmukkal kapcsolatban. Hogy heten voltak itt is, az előjön másfelé is, mint Egyiptomban, Sumerben vagy Yucatánban. Itt van a vénuszi Istár is a saját négyezer éves templomából, hasonló szemekkel:
Nem akarok visszatérni a Húsvét szigetekhez, de tegnap látott filmből egy érdekességet osztanék meg Veletek:
Ami a lényeg:
A szigeten az ahukra állított moaik mind háttal állnak a tengernek, kivéve egy esetet: Ahu Akivi alakjai - mind a heten - egyirányba, a tenger felé, egészen pontosan a Marquesas-szigetek felé néznek.
Ezeken a szigeteken él egy monda, melyben 7 testvér/vezér kelt útra új hazát keresni. Elüldözték őket, ill. elmenekültek. Lehetséges, hogy nem közéjük (őslakosok közé) tartozók voltak?
Ezeken a szigeteken szintén találhatók különböző szobrok, bár jóval szerényebb mennyiségben-méretben, viszont az a kevés merőben más emberalakot ábrázol:
Ezek a jóslatok annak a papírnak az árát se érték meg, amire kinyomtatták őket. Persze nem árt néha szembesíteni az embereket az efféle hiábavalóságokkal. Néhányuknak talán tanulságul szolgál. Legalább utólag.
Ja, "A Nagy Piramis jóslata" c. cikk a Budapesti Hírlap 1936. szept. 15-i számából van, annak apropóján, hogy ezt a napot Davidson szerint a piramis valamiféle világméretű sorsdöntő napnak határozta meg.
Lefotóztam mobillal egy másik cikket is:
Kolonics: Lengő szakállú idegenek, Harmadik szem magazin, 12. sz. (1992).
Ez kb. arról szól, amit kitadaminta emlegetett itt néhányszor: a fehér bőrú, szakállas tanítókról Ős-Amerikában:
Már egyszer adtam egy olyan cikket, hogy mit gondoltak 1966-ban, milyen lesz 2016. Az inkább tudományos volt.
Itt van akkor két látnok..
Az egyik cikk:
A boszorkánypap jóslatai, Nulladik Típusú Találkozás magazin, 1995. júl.
A cikkből kiderül, hogy a Marcali születésű Koleszár János boszorkánypap, Nostradamus utódának tartja magát. Főpappá is szentelték, de szerencsétlenségére jóslatokba is belement: az AIDS ellenszerét egy magyar nő fedezi fel 1997-ben vagy 2010 jún. 9-én tör ki a 3. világháború, ha csak nem a boszorkányfőpapoknak sikerül megakadályozniuk (úgy kátszik sikerült...!).
Erről eszembe jut, hogy pár agyas kitalálta, hogy a maya naptár szerint 2012-ben vége lesz a világnak, még filmeket is forgattak és könyveket is írtak erről, de miután csak jött a 2013, utána senki nem emlegette ezt a malőrt... Az egyik filmben többször elmondták, hogy "a maják tudták" (amúgy, ha ennyi eszük lett volna a majáknak, megláthatták volna előre spanyol konkvisztádorok érkezését is, abból több hasznuk lett volna).
A másik cik:
Davidson számítgatásai a Nagy Piramis jóslatairól (a piramis belső folyosóinak hüvelyk hosszát váltogatta át évekre). Szóval nála visszafelé nézve minden stimmelt: Jézus születése, halála, Napóleon jövetele vagy az I. világháború kezdete-vége, napra pontosan! Viszont ő is szerencsétlenségére jóslatokba bocsátkozott: 1936. azept. 15. fordulópont (?) és 1953. augusztus 20-án valamiféle kis világvége, mert itt a piramis számsora bevégződést mutat és hasonlók...
"Ezen a videón az obeliszk felületein és körülötte az árokban mindenhol a diorit kalapácsokkal végzett szorgalmas aprómunka nyomai láthatók. Bármilyen irtózatos is nekünk a munkások helyébe képzelnünk magunkat. Mi ennél sokkal termelékenyebb és kényelmesebb munkavégzéshez szoktunk.
A diorit szakócákat viszont talán nem közvetlenül a markukban tartották. El tudok képzelni különféle egyszerű gépeket a kalapácsolásra, például kurblival tekert vízszintes tengelyű kereket, aminek pereméről csuklós nyelek állnak ki sugarasan, a végeikre kötözött szakócákkal. Ha ezt megmunkálandó felület felett megfelelő távolságban forgatják, akkor szaporább a püfölés. Másrészt a folyamatos körmozgásban az emberi izomerő is hatékonyabban hasznosul, mint a marokkövek fel-le mozgatásánál. És a videón sok helyen épp olyan szabályos sorokba rendezett nyomok látszanak, ami egy ilyen szerkezetre utalhat. De ez csak egy gyors ötlet, amikor valahol emberek ezrei végeznek egy életen keresztül ilyen nehéz munkát, ott nyilván sokféle eszes könnyítő megoldás merül fel."
De ez a megoldás nem csak vízszintes tengellyel működik, vagyis nem csak az obeliszk két oldalán kimélyített árkok faragását lehet így gépesíteni, hanem az alattuk lévőket is. A mostani vídeón ezek az aláfaragások is egyértelműen ugyanazt a szabályosan ismétlődő mintázatot mutatják, kb. 50 centiméterenként ismétlődik feltűnően határozott élekkel. Ez se kézi kopácsolásra mutat, hanem arra, hogy itt meg függőleges tengely körrűl tekerték a gépet. Most persze nem a gravitáció csapta oda a diorit kalapácsokat, hanem a centrifugális erő. Szerintem ehhez rövid kötéldarabokkal kötötték a tengelyre a kalapácsokat, s forgatták olyan sebességgel, hogy úgy repüljenek körbe, mint a körhinta ülései. Erre mutat ennek az aláfaragásnak a különös háromszögű keresztmetszete is. A függőleges tengelyt úgy kellett beállítani, hogy a kalapácsok éppen csak ráüssenek a felületre, aztán ahogy az kopott, lassan utána lehessen mozdítani. Nyilván a már kifaragott árkokban voltak elhelyezve a tengelyek mozgatható állványzatai, és az árok fölött álló munkások forgatták a kurbliját. Az obeliszk hosszában feltehetőleg sok ilyen gépezetet hajtottak, mondjuk, a látható faragási mintázat minden második helyén, majd amikor valamennyire befaragták, akkor minden gépet áttelepítettek a köztes helyekre. Így haladhattak az egész vágattal egyszerre egyre beljebb.
Sajnos semmi ilyesféle szerkezetből nem találtunk egyetlen darabkát vagy utalást sem. De a faragási mintázatok elég egyértelműen árulkodnak róluk.
"De mivel a burkolókövek trapéz keresztmetszetűek, így az alsó lapjuk nagy részt a szélső magkövön áll, csak 10-20 cm-nyit lóg ki elé."
Én a tört piramisnál látottakból indultam ki, ott a burkolókövek nagyobbik része nyugszik az alatta levőn, s pontosan be van ékelődve a fölötte lévő burkolókő és az alatta lévő magkő közé. Ezért nem tud leesni sem, még akkor sem, ha az alatta levő burkolókő idővel kiesett. Szerintem így, ilyen pontossággal nem lehet utólag, fölülről lefelé rakni azokat. A magkőhöz való illesztés is meglehetősen pontos.
"Szerintem a Cephren piramis mutatja is, hogy valóban nem terheltek egymásra, ami abból látszik, hogy a felső burkolati kövek a helyükön maradtak akkor is, amikor az alsókat lelopkodták. Ha egymásra terheltek volna, akkor ez veszélyes munka lett volna, valószínűleg nagy darabokban elmozdultak, és leomlottak volna."
A leomlást az igen pontos illesztés akadályozza meg, ahogy Sznofru piramisánál is. Ott gyakorlatilag hiányzik az alsó egy-két sor, mégsem omlik le a fölötte lévő többi, és nem "lóg" egyetlen burkolókő sem. Nincs a vízszintes sorok között semennyi hézag, még ott sem, ahol hiányzik alóla a burkolókő.
A nagy piramisnál látható magkövek közötti hézag - szerintem - az erózió számlájára írható, mert nem hinném, hogy Sznofru idejében pontosabban dolgoztak volna, mint Hufu emberei. A fenti képeken nincs hézag sem a burkoló- burkoló, sem a burkoló - és magkövek között.
"A piramidont pedig szerintem akkor rakták fel, amikor az utoljára maradó négy csúsztatópálya helyét kezdték felülről lefelé burkolni."
Ezzel csak az a gond, hogy a piramidon már nem a mag-, hanem a burkoló köveken nyugszik. Hacsak nem hagytak egy kisméretű magkőnek helyet, amire ráhelyezték a záró követ, mint a gomba kalapját. De ezt sem tehették állványzat nélkül, mert egyszerűen nem volt rá hely. Ha meg volt állványzat, akkor miért kínlódtak volna a fölülről való burkolással?
Akárhogyis tették helyükre a burkolóköveket, (először rakták körbe a burkoló köveket, aztán töltötték ki magkővel, vagy először épült a piramis és csak utána burkolták) egészen biztos, hogy fölülről lefelé rakni nagyságrenddel nehezebb, mint fordítva. Ui. az alulról való építésnél szabadon csiszolhatták egybe a mag- és burkolókövek fölső lapjait, amire az újabb burkolókör sora került. Így könnyedén elérhető a tökéletes illesztés.
Persze, az utóbbi esetben már a magkőhöz való illesztés komoly gondot, többletmunkát jelenthetett, ami nem biztos, hogy megtérült a kívülre rakott lépcsős rámpa ellenében. Különösen, ha ennek hiányában fölülről lefelé is kellett burkolni.
Hangsúlyozom, hogy ez a kérdéskör semmiben nem befolyásolja a íjazásos módszer nagyszerűségét!
Nem csak egy-két sort kell felülről lefelé rakni, hanem a négy oldal utoljára megmaradó leghosszabb csúsztatópályinak helyét, a talajtól egész a csúcsig. De mivel a burkolókövek trapéz keresztmetszetűek, így az alsó lapjuk nagy részt a szélső magkövön áll, csak 10-20 cm-nyit lóg ki elé. Nem kell itt semmit se alátámasztani ideiglenesen, hanem csak e konzolos rész alá betolni az alatta következő sor szintén trapéz keresztmetszetű kövét, miután annak felső lapjából lefaragtak annyit, hogy beférjen. De ez nem sok munka mert ott csak 10-20cm széles.
Szerintem egyébként nem szabad arra törekedni, hogy az egymás felett lévő burkolókövek egymáshoz érjenek, egymásra terheljenek, mert az a piramismag legkisebb süllyedése esetén bajt okozna. Leválna, túlterhelődne megrepedezne a burkolat. Sokkal célszerűbb pár milliméteres réseket dilatációs hagyni közöttük. Szerintem a Cephren piramis mutatja is, hogy valóban nem terheltek egymásra, ami abból látszik, hogy a felső burkolati kövek a helyükön maradtak akkor is, amikor az alsókat lelopkodták. Ha egymásra terheltek volna, akkor ez veszélyes munka lett volna, valószínűleg nagy darabokban elmozdultak, és leomlottak volna.
Egyébként szerintem a burkolókövek külső felületét nagyjából már az elhelyezésükkel egy síkba hozhatták. Mert egyáltalán nem volt szükséges ragaszkodni hozzá, hogy a hátsó lapjuk illeszkedjen a mögöttük lévő magkövekhez. Közelről jól látható, hogy a magkövek nagyon durván lettek kialakítva, s az egymás mellettiek között olykor sok centiméteres hézagok vannak. Ami láthatóan nem rontotta az építmény állékonyságát. A burkolat felrakásánál is hasonló lehetett az eljárás, s inkább a kövek külső felületeit igyekezhettek egy síkba hozni, hogy aztán kevesebbet kelljen csiszolni.
A piramidont pedig szerintem akkor rakták fel, amikor az utoljára maradó négy csúsztatópálya helyét kezdték felülről lefelé burkolni.
Én se hallottam róla, hogy az íjazás bárhol felmerült volna korábban. Nekem is csak a 13218. hozzászólás írása közben villant be.
"Ráadásul nagy előnye is van annak, ha az oldalak minél tovább lépcsősek maradnak, mert azon mozogni tudnak az íjazó és egyéb brigádok, bármi külön segédépítmény (az általad emlegetett 40-50-cm magas kövekből emelt lépcsős rámpa) nélkül is."
Ez igaz, így még ezt a "szerény méretű" rámpát is meg lehet spórolni.
Egy szó mint száz, valóban ez a megoldás tűnik a legvalószínűbb lehetőségnek. Csodálkozom, hogy eddig még senkinek nem jutott eszébe. (Vagy én nem tudok róla...)
"Mindjárt elmondom, hogyan."
Lényegében én is így képzelem el. Azonban a burkolókövek utólagos illesztése, csiszolása elég munka- és időigényes feladat, és állványzat nélkül nem is könnyű. Valószínű, hogy még így is kedvezőbb, mint rámpát építeni, bontani.
A burkolókövek fölülről való rakását nem tudom megemészteni. Ui. a fölső követ alá kell támasztani, hogy ne "lógjon" le a külső fele, így viszont nem lehet az alatta levőt a helyére tenni, mert a támaszték útban van, s azt sem igazán tudom elfogadni, hogy minden egyes így rakott burkolókövet olyan pontosan faragtak ki, hogy az éppen a helyére illett. (Ez már mm-es pontosságú illesztést feltételez. Ha csak egy-két tizeddel magasabb a kő, már nem megy a helyére, ha meg alacsonyabb, akkor "lógni" fog a fölötte lévő.
Amúgy ez a probléma nem igazán lényeges az íjazás szempontjából, mert minden más esetben is szembekerülünk vele. Végülis csak az utolsó egy-két sorról van szó, aminek felrakásához akár egy fa állványzatot is építhettek. A piramis csúcsára másképp nem is lehetett a zárókövet (piramidon) föltenni, amit még a magmaradó rámpán fel is kellett húzni.
Így van, amíg nincs rá tárgyi vagy írásos emlék, vagy bármi utalás, addig ez csupán egy technikailag megvalósítható (az általam ismertek közül talán a leginkább megvalósítható) elgondolás. Ennél én sem tartom többnek.
Én nem nagyon hiszem, hogy a burkolóköveket szintről szintre egyszerre rakták volna a magkövekkel. A Menkauré piramisnál egészen biztos nem is így tettek.
Ráadásul nagy előnye is van annak, ha az oldalak minél tovább lépcsősek maradnak, mert azon mozogni tudnak az íjazó és egyéb brigádok, bármi külön segédépítmény (az általad emlegetett 40-50-cm magas kövekből emelt lépcsős rámpa) nélkül is. De a burkolat felrakásához akkor se kell külön csúsztatórendszereket építeni, ha utólag készül. A piramis oldalára fektetett fagerendák mindaddig ott maradhatnak a lépcsős magon, amíg az adott részt el nem kezdik burkolni.
Mindjárt elmondom, hogyan. A kész mag burkolását a sarokéleken kell kezdeni alulról felfelé úgy, hogy az élekhez legközelebb eső 8 csúsztatópályán viszik fel a köveket a szükséges magasságba, ahonnan az adott lépcsőfokon vízszintesen elhúzzák a helyükre, s ott elvégzik az illesztési munkákat, és a felrakott kövek külső felületének egy síkba csiszolását is. Amikor a sarokél két oldalán a burkolat már annyira kiterjedt, hogy megközelíti a legközelebbi csúszdát, s további burkolás esetén az íjazók már nem tudnának a lépcsős részen állni, akkor le kell bontani az illető csúsztatógerendákat, és a továbbiakban az eggyel távolabbiakat kell használni. Így megy ez mindaddig, míg mind a négy oldalon csak a négy középső, leghosszabb, egészen a piramis csúcsáig kiépített csúszda marad meg. Itt sajnos már felülről lefelé haladó sorrendben kell feltenni a burkoló sorokat (ami nyilván nehezebb munka), és minden sor elkészültével egy lépcsőnyit levágni a csúszda felső végéből. Így az emelő és faragó munkások mindig az elkészült burkolat alatti lépcsős részen állva dolgozhatnak.
Bocs' a félreérthetőségért. A rámpának azért kell lépcsősnek lennie, hogy az íjazók meg tudjanak állni rajta, illetve mindig az íjazott kötél felezőpontjában lehessenek, ami a kő felfelé mozgatásával szintén felfelé vándorol.
Én ezt a rámpát utólag, a piramis már kész (burkolt) oldalához támasztva, lapos (40-50 cm magas) kövekből építettnek gondolom. Ezen a rámpán vitték föl a burkoló köveket is, amikkel körberakták az éppen adott szintet, s a kitöltést csak ezután végezték el.
Amennyiben a burkolat nélküli piramist alkotó kövek lettek volna a vontatás céljára is felhasználva, úgy utólag a burkoláshoz így is, úgy is kellett volna építeni egy rámpát. Viszont a burkolókövek utólagos pontos elhelyezése a kitöltő kövek pontatlansága miatt már jó adag nehézségbe ütközött volna.
"De ezek szerint nem, így már teljesen egyetértünk!"
Igen közös nevezőn vagyunk...
De bármennyire is jónak tartom az íjazásos megoldást, - sőt, eddig ezt tartom egyedül elfogadhatónak - semmi nem utal ennek használatára a későbbi korokban sem. Sem rajzok/domborművek, sem a rámpa kövei, sem szóbeli hagyomány. Persze, ez nem ellenérv, csak jelzem...
