Ki hogyan élte túl? A Fiam már kb 5-6 éve van együtt a (mostmár) menyasszonyával, kb 2 éve elköltözött, de a huga most épp a kocsimmal albérletet keres a Barátjával. OK, 25 éves, én meg 18 évesen léptem saját útra, de az más helyzet volt, kissé nemtörődöm Apa és mostohaanya. Hogy a redvesbe lehet azt túlélni, hogy az egész lakás üres lesz?
Feltételezve, hogy beszélhetünk (ma még, a csak) biológiai értelméről az életnek: semmi mással nem indokolható a létünk, mint az utódok nemzésével; a leszármazottak életképes egyedekké történő nevelésével.(Amennyiben nem a reprodukciós hajlam és képesség volna az élet sava/borsa, úgy az élet értelme, ismeretlen.)
Az megvan, hogy az aktív eutanázia jogát/lehetőségét még azok is vitatják (és mily felvilágosultan), akik még csak utódnemzésre se hajlandóak kiknek öncélú léte, maga az élet halála; de azért van véleményük az élet jogáról?:-)
Hát igen.
Na most ehhez képest, amikor kirepülnek a gyerekek, az miért is nem örömhír?
Ráment az életünk java, megtettük, amit megtehettünk; erre most gyászoljuk magunkat?:-)
A hugom (féltestvérem) 2 nyelvtanári diplomával váltott nagyon sok év után. Most pszichológusként dolgozik. Egyértelműen kijelenti, hogy csak az megy pszichológusnak, akinek saját magának is gondjai vannak.
És igen, Neki is gondjai vannak, ezzel teljes mértékben tisztában van
Nos, úgy látom, hogy kezdem elfogadni a kialakuló helyzetet, már azon gondolkodom, hogy a hűtőt és a fagyót eladom, és veszek egy kombináltat, mert a jelenlegi 2 készülékre nekem már nem lesz szükségem, a Kölkek miatt kellett a 240-es fagyó meg a kb 160-as hűtő. Illetve az étkezőasztalon jelenleg jelen lévő minden xart át fogom vinni a Lyány asztalára (hogy ott legyen kupleráj:)), legalább lesz egy normális étkezőasztalom, ami használható is lehet akár, ha majd esetleg jönnek a Kölkek.
Meg még azon gondolkodom, hogy melyek azok a konyhai kisgépek, amiket igazából Beuska miatt vettem, szerintem el fogom tudni engedni, hogy itt maradjanak a gépek, vigye nyugodtan.
Rajta is látom, hogy sokkal pozitívabb, mióta elhatározták, hogy összebútoroznak.
Ha meg végül nem jönnee össze, akkor meg majd kitalálunk valamit.
Országunkban számos (gondolom több ezer) pszichológus dolgozik, és feltételezem, hogy a tudásuk maximumát adva mind kiválóan végzi a munkáját. Munkájukra nagy szükség van, és számos területen rendkívül eredményesek.
Ma azonban (a szexforradalom utáni 3. generáció nő fel) új helyzet van. Nem csak nálunk, hanem a többi fejlett civilizáció államaiban is az ifjúság pszichés állapota tragikus (óvatos felmérések szerint a fiatalok 25%-a küzd valamilyen komoly gonddal). A gondok - különösen ilyen nagy számban - újszerűek, a pszichológusok felkészületlenek rá. Ráadásul a helyes kezelés nem csak új - nemrég felfedezett - ismereteket, hanem újszerű módszereket is kívánna, ám ezek az oktatásban nem jelennek meg, és maguk a szakértők is - a már tapasztalatokkal rendelkező külföldi terapeutáknak - népszerűsítő kiadványú könyveiből okulhatnának, a könyvesboltokat járva.
Az is probléma, hogy egyre több nézet - az új kutatások tükrében - kiegészítésre, módosításra szorul, miközben ezen - ma már tévesnek mondható - szemléletekre ideológiák épülnek, sőt iskoláról iskolára járva érzékenyítést tartanak, megzavarván a gyermekeket.
A legsúlyosabb probléma azonban mégis az, hogy vannak lelkes pszichológusok, akik elsajátítják ezeket a korszerű felfedezéseket, sőt eredményt is érnek el vele, ám munkájuk e téren tiltottnak minősül. (a tiltás forrásáról itt nem kívánatos nyilatkozni, hiszen a fórum ezen területe nem foglalkozhat világpolitikával) Tulajdonképpen az állásukat vesztenék el, ha gyógyítanának.
Személy szerint több évtizede érdekel a pszichológia, s számos könyvet ismertem meg vele kapcsolatban, és a vele határos területeken. Az utóbbi 3 évben azonban egyhuzamban, mintha zúdulnának rám az információk, legalább még egyszer annyi szakismeret bombázott, mint előzőleg. Amennyiben - mint topiknyitó - érdekelnének téged ezek, szívesen írogatok ide is, noha az index fórum számos területén is végzem az ezekkel kapcsolatos ismeretterjesztést.
Az azonban biztos, hogy aki ezeket megismeri, az - fiatalként - elgondolkozik, hogy egész másképp rendezné be az életét, mint szüleik, nagyszüleik tették az elmúlt 50 évben, valójában vétlen módon a homályban tapogatózva, és akaratlanul boldogtalanságba sodorva saját sorsukat.
"Unwin a társadalmakat két nagy csoportra bontotta: 16 civilizált és 80 civilizálatlan társadalomra. Civilizáltak a sumérok, babiloniak, egyiptomiak, asszírok, hellének, perzsák, hinduk, kínaiak, japánok, szasszanidák, arabok (mórok), rómaiak, teutonok, angolszászok és angolok. A civilizálatlan társadalmakhoz tartoztak például afrikai, új-guineai, délkelet-ázsiai, indián és számos egyéb, kevésbé fejlettnek tartott népcsoportok. Unwin azt vizsgálta, hogy a szexuális szabályok és a kulturális fejlettségi szint között milyen összefüggés van. Szigorú metodológiát dolgozott ki, s a kulturális szintet a rítusok a legfontosabb életeseményekre, születésre, halálra, időjárásra, betegségre stb. adott magyarázatok alapján vizsgálta meg. A társadalmak között fejlettségi sorrendben a zooisztikus (állatok tisztelete, varázslók), a manisztikus (ősök tisztelete, sátrak) és a deisztikus (kiforrott istenkép, templom, papok, traszcendenssel való bonyolultabb kapcsolat) csoportokat különböztette meg."
Ez a másik cikk nem taglalja ugyan a fejlettségi szinteket, de közli a kutatásának lényegét:
"Az "alsóbb osztályok" kérdéséhez egyébként J. D. Unwin kutatási eredményét kellene itt vázolnom, ugyanis az egy más civilizációs szint"
Csak egy "másik" szint vagy van meghatározott száma is ezeknek a szinteknek?
Mert ha nincs és csak úgy általában használjuk a másik szint kifejezést, akkor olyan ez a másik civilizációs szint, mint az egyének Istenképe: mindenkinek más. És ha annyi civilizációs szint van ahány ember, akkor semmi értelme a különbségekről sem beszélni. Akkor sincs értelme, ha nem tudjuk meghatározni a szintek közötti különbséget és nem tudunk határvonalat húzni közöttük. Vagy Unwinnek sikerült ez?
A Fiam elköltözését sokkal könnyebben vettem, mivel voltak előzmények (régebben már átpateroltam az Apjához kb 1-2 évre, mert kezelhetetlen volt, de ez másra lehetett visszavonatkoztatni, hosszúúúú...) de a lányom elköltözését nagyon meg fogom viselni eleinte. Ez kb olyan lesz, mint mikor az Apukájuk először elvitte mindkettőt a Balatonra kb 10-12 éves korukban. Az első 1-2 nap arról szólt, hogy végrecsendvan. Utána meg hogy holvagytokmár, hiányoztok:))))
Biztosan túl fogom élni, de nagyon fura lesz még úgyis, hogy valóban 1-2 órát vagyunk együtt mostanában. Csak hiányozni fog, hogy reggel halkan közlekedjek, meg hogy hajszárításkor csukjam be a fürdőszobaajtót, nomeg nekem kell majd takarítanom a macskaalmot:D
Nemcsak sokmillió éve, hanem ma is a szegregációs területeken is (hogy szépen fogalmazzak) a lyány 10-13 évesen teherbe esik, aztán jönnek sorba a "pulyák" (hajdúsági tájszólás:).
Aztán ahogy nőnek a Kölkek, mindíg a legnagyobb neveli (?) a kisebbeket, szerintem itt oxitocin biztos, hogy volt valahol, de mivel kb évente szülnek, a kötődés nemigazán alakul ki.
Itt a lényeg (és a párkapcsolatokban is ez az igazság). Minél több gyerek van, ez az anya/gyermek kötődés annál inkább széttöredezik. Az eleresztés a "kirepüléskor" annál könnyebbé válik, bár mindig fájdalmas. Sajnos ez a párkapcsolatra is igaz! Ha csak egy partner van/volt/lesz(továbbra is), a szakítás, a megcsalás rendkívül fáj. Több előző partner esetén azonban sokkal könnyebbé válik (bár akkor is fájdalmas).
Párkapcsolatnál a kötődés széttöredezését mi sem bizonyítja jobban mint Pat Fagan 2017-es felmérése, amelyben azt vizsgálta miként változik meg az 5 éven belüli válások gyakorisága az előző partnerek számától. Nőknél azt tapasztalta, hogy már 1 előző partner esetén tizenkétszer gyakoribb lett a válás, mint azoknál, akiknek nem volt előző szexkapcsolatuk.
Sajnos ez az elmélet valójában maga a gyakorlat. A szexforradalom óta 50 éves tapasztalatunk van - a történteket elemezve szinte milliószámra - a kötődés hűséget biztosító hatásáról, amennyiben az csak egy személyre szól. És 30 éve folyik egy olyan fajta kezdeményezés a párkapcsolatok létesítésére, amelyben a hétköznapi életben megszokott 45-50%-os válási arány helyett csak 6%-os a kapcsolat felbomlása még évtizedek múltán is. (A szexforradalom előtt az arány 15-20%-os volt).
Mivel ezek a kérdések a pillanatokon belül kirobbanó demográfiai válság miatt sokkal fontosabbak, ezért az elmúlt 2 évtizedben (látván a jövőt) az oxitocin párkapcsolati hatásait vizsgálták széleskörűen (az USA-ban). Egyszer talán az anya/gyermek kapcsolat részletesebb vizsgálatára is sor kerülhet (ha fennmarad a pillanatnyilag pusztulásba rohanó civilizációnk).
Az "alsóbb osztályok" kérdéséhez egyébként J. D. Unwin kutatási eredményét kellene itt vázolnom, ugyanis az egy más civilizációs szint, és a viselkedésmódja is más. (Unwin - újra felfedezett - munkája már több mint 80 éves!) Belőle az is kiderül, hogyha nem ébredünk fel ebből a szabadelvű lázálomból, akkor automatikusan mindannyian oda, az alsóbb szintre zuhanunk vissza.
Sok millió éve nem egy - két gyerekről volt szó 18 év alatt hanem egy focicsapatról.
És akkor azok az anyák akik még mindig éltek 30-35 evesen, menopauzaba kerültek nagymamák lettek és a lányaikkal egyutt terelgettek és etették az unokákat.
Érdekes elmélet, de azt azért mindenki tudja, látja, hogy nem feltétlenül igaz. Hiszen furcsa, hogy az alsóbb osztályok anyái milyen könnyen lemondanak a gyerekeikről. Náluk máshogy működik az oxitocin?
Leginkább azért, mert nem szeretünk abba a hibába esni, amelybe sokan mások, azaz "észrevétlenül" uralkodni továbbra is a gyermekünk fölött.
Valóban, hagyni kell őket magukra. Ha nem ezt tesszük, akkor azonban nem azt fogja érezni, hogy "hátráltatjuk"! Annál súlyosabb a helyzet. Ez a fajta utólagos "anyai gondoskodás" ugyanis több kárt okozna, mint amely hasznot látunk mögötte.
Szükség van az anyai gondoskodásra, egészen addig, amíg a gyermek felnő. S ez így nagyon is helyes. Ám felnőttként már ilyenkor azt érzi, hogy nem bízunk benne, helyette akarunk mindent megcsinálni, még dönteni is a sorsa felől. Ezért mondod - és valóban őszintén - "rohadt nehéz". S - bár aggályaid reálisak lehetnek, s emiatt együttérzünk veled - helyesen döntöttél, hogy nem fogsz beleszólni. Még éreztetni sem. Az éreztetés szégyenérzetet kelt, és általunk vélt hatásával ellentétben, az értéktelenségének érzetét. Azaz: az önbecslését rombolná, s pont emiatt lesz képtelen önálló életre. Nézzünk csak körül több évtizedes távlatban másokon. Olyanokon, akiket állandó szülői "gondoskodás" vett körül, s azt megszokták (talán el is várják már), ám a szülők megöregedtek, s most őket kellene gondozni. Ám ezek a (nagy)szülők képtelenné tették őket erre, mert minden az ölükbe hullott, közben maguk az értéktelenség belső érzetében tespednek. Még elhinni is képtelenek, hogy képesek lennének az idősek gondozására. Ezek az idősek azok, akik "háládatlannak" kiáltják ki gyermeküket, noha ezt a helyzetet ők építették ki. Önmaguknak okoztak kárt, nem számolva a jövővel.
Természetesen - ha úgy adódik - kell a segítségünk, de csak ha kérik (s nem folyton követelőznek). De akkor is csak abban az esetben, ha képesek vagyunk rá, és nem vakon, hanem meggondoltan.
A kötődés - amelyről az előző hozzászólásomban írtam -, nem értelmi szintű, hanem egy belső érzés. És alapállásban jóval erősebben hat mint maga az értelem (bár magyarázatainkban igyekszünk értelmi síkra átfordítani). Ha ezt a tényt fölismeri valaki, akkor jobban átlátja a helyzetet. (Ez a fölismerés egy nehéz, hosszú önismereti munka eredménye). Ez a kötődés okozza a "rohadt nehéz"-séget.
Tulajdonképpen nem is neked írom ezeket, hanem azoknak, akik ebben érintettek, és fájdalommal olvassák azokat a dolgokat, amelyeket soha nem tanítottak meg nekik, mert "a múltat végképp eltörölve" semmit nem adtak támpontot a kezükbe. Ilyen korban nőttünk fel.
A legegyszerűbb eszközhöz is adnak használati utasítást, csak az élethez nem. A társadalmi környezet a szülőknek ezt lehetetlenné teszi, az iskolában pedig - gyakorlatilag - tilos. Ez az "Életre Nevelés" hiányzik mindenütt, amelyet felnőtt korban késő pótolni. Jól ülnek Sándor György humoralistának a "Lyukasóra" c. előadásából, az idős, remegő hangú igazgató szavai a tanévzárón:
"Kedves szülők, tanárok, diákok, Irma néni! Kedves végzős növendékeink! Jusson néha eszetekbe iskolánk, és ha az életben bármi problémátok is van azt - oldjátok meg magatok!"
Talán nem is sejtjük, hogy milyen - nem tudatos - mechanizmusok működnek a "gyerek kiröpülése" miatt érzett fájdalom mögött.
Pedig alapvető tudásnak kellene lenni, mint pl. alapvetően tudunk arról, hogy vannak baktériumok, vírusok (s így a betegséget nem valamiféle "megrontás" okozza).
A tudomány - még két évtizede sincs - felfedezte, hogy egy evolúciósan kialakult jelenségről van szó (kb. 4 millió éves), és az egyik hormonunkkal kapcsolatos. Mégpedig az oxitocinnal, amelyről már egyre másra jelennek meg (néhol pontatlan) ismertetések.
Az oxitocinról sokáig csak azt tudták, hogy simaizom-összehúzó hatású, a szüléskor ez okozza a fájdalmakat (méh-összehúzódás), és használták is a szülés beindítására.
Az újabb megfigyelések azonban bebizonyították, hogy a szülés alatt az agyban egészen más funkciót lát el: egy kötődési hálózatot épít ki memóriaszerűen, amely miatt úgy érezzük, ragaszkodnunk kell a kicsinyünkhöz. A kötődés személyhez kapcsolódik (a csecsemőhöz), és emiatt folyton vigyázunk rá, el ne veszítsük, és gondoskodjunk róla. "Egy anya képtelen elhagyni gyermekét" - jelentette ki már az ókorban az egyik filozófus. S ez így is van, nagyon hosszú időn keresztül.
A kötődés annál erősebb, minél többször hat az oxitocin! Ezt biztosítja a szoptatás is, (tejcsatornák), s mellesleg az összehúzódás ilyenkor a méhre is hat, azt regenerálja. S mint egy valódi emlék: soha nem múlik el, legfeljebb elhalványul. Örökké tart. Sokan annyira képtelenek elengedni gyermeküket, hogy még felnőtt korára is "magához kötik", melegágyat biztosítva a ma oly divatos "mamahotel"-nek (különösen ha egyke).
A gyermekünk elvesztése rendkívüli fájdalmat okoz. S ebbe nagyon beleszól maga a kötődésünk hozzá. A fájdalom az önbecslésünk elvesztéséig hat ki. Kisemmizettnek, értéktelennek érezvén magunkat.
Ugyanez a mechanizmus működik, amikor szomorúan kell megélnünk, hogy "kirepül". Egyfajta gyász-folyamatot kell ilyenkor végigélnünk. Ez nem könnyű, sokáig eltart.
Megjegyzendő még, hogy azóta felismertek egy ehhez nagyon hasonló mechanizmust, csak nem az anya/gyermek kapcsolatában, hanem a párkapcsolatban, amelyben ez csak annyiban különbözik, hogy a kötődés érzet más színezetű (intim kapcsolati jellegű), de ugyanolyan erős, sőt talán még erősebb, és szintén az oxitocin okozza. Megdöbbentő, hogy ennek a másik mechanizmusnak mekkora kihatása van a társadalmi létre, sőt az, hogy ennek megléte okozza nagyon hosszú távon azt a katasztrófát, amelynek ma éppen a kapujában állunk. Ha valakit érdekel, írok erről is.
Ha túlleszel az első pár (lelkileg fájdalmas) hónapon, rá fogsz jönni, hogy akkor is ez a helyes út, ha nehezen fognak kijönni a pénzükből. Az is az épülésüket fogja szolgálni, ha meg kell húzni a derékszíjat. Valószínűleg neked sem végtelenek a forrásaid, hogy egy felnőtt gyereket eltarts. Tartalékolnod kell a nyugdíjas éveidre.
Hacsak valami nagyon durva dolog nem történik (pl. egyidőben állásvesztés és szakítás), kevés gyerek költözik vissza a szülőkhöz. Megoldják egyedül is az életüket 25-30 évesen. És ez így van rendjén.
Én tudatosan készültem erre, komolyan vettem a mondást, hogy a gyerek "vendég a háznál".
Nem akartam abba a hibába esni, amit Apám - túláradó szeretetből és féltésből - csinált. Egyetemen kollégista voltam (bár csak 60 km-re laktunk Bp-től), de "szelíd erőszakkal" elérte, hogy minden hétvégén haza kellett mennem. Mert a család az első... Így gyakorlatilag kimaradtam minden egyetemi hétvégi programból. És nem mertem/nem akartam lázadni jó sokáig. Talán negyedéves koromban csaptam az asztalra. :-)))
Persze hiányoznak a kirepült gyerekek, hogyne hiányoznának! De napi kapcsolatban vagyunk, még munkaidőben is messengeren hülyülünk, jönnek időnként, hétvégén ebédelni, megyünk együtt néha kirándulni, múzeumba, színházba (most persze ez utóbbi nem aktuális).
Mi egyelőre nem gondolkodunk kisebb házon. Amíg fenn tudjuk tartani, addig szeretnénk itt maradni. Zöldövezet, kert, és jó szomszédok. Az jövendő unokákra is gondolunk, legyen majd egy szobájuk. Meg egyáltalán, legyen hely arra, hogy a nagy család körbe tudja ülni az ebédlőasztalt.
Már régebben is kerestem kicsikertes házat a panel helyett, de mindíg úgy kerestem, hogy legyen szoba a Lányomnak.
Most ez változott. Vagyis nem. Mert mivan, ha nem jön össze az együttélésük? Nagyon szurkolok Nekik, de mi van akkkor, ha netán megveszek egy házat, ahol nem lehet saját kuckója, ha nem jön össze a Barátjával az együttélés? Akkor majd visszaköltözik a 1,5 szobás házba?
És még azt sem tudom,, hogy egyáltalán átgondolták-e a költségeket. Amíg itthon volt, Anya mindent fizetett. Kaja, bérlet, mosás, rezsi stb. Elméletileg a fizetésének a 80%-a el fog menni a rezsire és az egyebekre.
Nem akarom elrettenteni, mert azt csak annak fogja érezni, hogy hátráltatom.
16 éve elváltam egy lelki terroros társ miatt, azóta egyedül nevelem Őket (a másik gyermekFiú 28 éves, Ő már kb 2 éve elköltözött). És 2-3 év múlva megszakítottam egy kapcsolatot egy másik fullexchibionista férfival, aki a válás indoka volt . Jelenleg egyedül vagyok, nincs párom, mivel sem időm, sem energiám, sem kedvem nincs más hülyeségeit elviselni. Meg nem is várom el, hogy az én trehányságomat, hülyeségeimet viselje el más.
Csak fura lesz, hogy hiába ritkán fogok találkozni a lányommal (most is csak kb 1-2 óra a lakástali, mert mindketten dolgozunk), csak annyira fura, hogy a KIslányom elkezd önálló életet élni.
Az első esetben valószínűleg lényegesen rosszabb a helyzet, de akkor sincs vége a világnak!
Ahogy itt előttem említették, kezdődhet egy új életszakasz. Persze tudom, hogy huszonéves lány esetén már nem napi feladataid voltak, vagy nem kellett időre hazamenni, stb. stb., de próbálj élni azzal a lehetőséggel, hogy azt csinálsz amit akarsz, nem kell senkihez alkalmazkodni. Találj új hobbyt, kezdj el sportolni (ha még eddig nem tetted), járj el a barátnőiddel sétálni, kirándulni, vagy csak beülni valahová egy-egy estén.
Nem könnyű persze hazamenni az üres lakásba, de ha az ember előveszi a józan eszét, pontosan tudja, hogy ez így van rendjén (bármennyire is közhelyesen hangzik). Majd visszajárnak időnként vacsorázni, vagy csináltok közös programot.
Nálunk kb. két hét különbséggel repültek ki a lányok, az egyik elment Erasmus-szal külföldre (aztán még párszor hosszabbított, és mikor hazajött, már külön lakásba költözött), a másik meg átköltözött a barátnőivel a nagymama megüresedett nagy lakásába. Egy darabig még nem nyúltunk a szobáikhoz, aztán szépen elkezdtük belakni. Lett a férjemnek szép dolgozószobája, nekem egy varró- és hobbyszoba. A konyhámban végre én voltam az úr(nő) :-D, mindig mindent ott találtam, ahol előző nap hagytam. Tehát bőven van pozitívuma. :))
