Kihagytuk: Bergamo (és a városból képzett vezetéknév: Bergami /úgy 20 éve ismert futballista volt, egyetlen magyar szpikerre sem emlékszem, aki nem ál-olaszosan, - értsd: rosszul - ejtette volna a nevét)
A Modenát 2.vel lejjebb említettem. (A Napolit azért nem, mert talán az egyetlen olasz város, amit itthon is jól ejtenek persze azért, mert van nagyon hasonló magyar elnevezése...)
Na, most kicsit az olasz (és spanyol) keresztnevek kiejtéséről.
Olasz, két példa csak: Stefano, Giacomo.
Ezt minden magyar tévé- és rádióbemondó és nem olasz anyanyelvű magyar fülsértően hibásan ejti. Azt hívén bután ugyanis, hogy az olasz nyelvben automatikusan mindig az utolsó előtti szótag a hangsúlyos. (halld az olasz meccsek közvetítését). Pedig helyesen (olaszul): Sztééfano és Dzsáákomo. Hangsúly: első szótag, hosszan ejtve! - Miután Puccini kneve is G., kínos a Bartók rádió olasz zeneértőinek a megszokottan hibás kiejtése. (Több ilyen első szótaghangsúlyos név is van.)
Szó eleji erősödésnek hívják a jelenséget (spanyolul refuerzo, olaszul raforzamento), sok nyelvben létezik ilyesmi, az olaszban is: ők a szó eleji mássalhangzót nyújtják meg bizonyos esetekben, ha az előző szó magánhangzóra végződik. Pl. Va bene [vabbɛ:ne] ([ɛ:] = hosszú magyar "e") 'Jól van, rendben', È vero [evvéro] 'Valóban'.Viszont a jelenség eredete nem ugyanaz a két nyelvben. A spanyolban tisztán fonetikai oka van (a szókezdő hangok eleve hajlamosak erre), az olaszban történeti-alaktani: az ilyen kifejezések első szava a latinban mássalhangzóra végződött, ami lekopott, és abban a formában köszön vissza, hogy megnyújtja a következő szó kezdőhangját – pl. az È vero < lat. Est veru(m).Azonban spanyol /j/ fonéma esetében ez csak a nem megkülönböztető (yeísta) nyelvjárásokban jellemző.
A szókezdő y és ll erőteljes ejtésére már én is többször felfigyeltem, többek között Iglesias dalaiban is.
Sokkal inkább hangzik magyar "gy"-nek, sőt adott esetben "dzs"-nek, mint "j"-nek.
Egyik spanyol nyelvkönyvem szerint a szókezdő y kiejtését nagyban befolyásolja az is, hogy mennyire van hangsúlyos helyzetben, sőt még a beszélő érzelmi állapota is.
Hangsúlyos helyzetben, illetve a beszélő fölfokozott érzelmi állapota esetében a y kiejtése egyre inkább a "dzs" felé tolódik el.
Iglesiasnál is hallottam már olyat, hogy a yo szót "dzso"-nak, a llorart pedig "dzsorár"-nak ejti.
Nekem is nagy kedvencem volt – "jobb híján", mivel amikor elkezdtem spanyolul tanulni 1989-ben, rajta kívül nem sok spanyol nyelvű énekes dalaihoz lehetett "hozzáférni" – és most is szívesen hallgatom. Állítólag már eléggé ramaty állapotban van az öreg, de hát hiába, 77 éves lesz idén, ha jól számoltam.
Szerintem aligha volt bunda, inkább arról van szó, hogy fölöttébb impotens, kapura nem veszélyes támadó focit mutatott be a Furia Roja, gól nélkül meg elég nehéz megnyerni egy egyenes kieséses mérkőzést.
Jó, egy gólt szereztek, de egyet a ruszkik is, a hosszabbításban kellett volna begyötörni legalább még egyet, ami viszont az impotens támadójáték miatt sehogy sem akart összejönni.
Mellesleg most nyáron bőséges választék lesz újlatin csapatokból a foci EB-n:
Spanyolország mellett Olaszország, Franciaország és Portugália is kint van.
Sőt olyan "féllatinok" is, mint Svájc és Belgium.
Ha a törpéktől - San Marino, Andorra - és Romániától eltekintünk, akkor kijelenthetjük, hogy Európa újlatin része ott lesz kint az EB-n. :-)
Számomra persze nem kérdés, hogy az újlatin tömbön belül is a spanyoloknak fogok szurkolni. :-)
Nem tudom, ezt olvastad-e, de a végén van egy példamondat jó néhány spanyol nyelvű ország sajátos szlengjén. Elég jól érzékelteti a nyelvjárások közötti szókincsbeli és kiejtési különbségeket:
Igen, így van. Az andalúziai nyelvjárást utánozza a dal refrénje, ahol az -ado, -ada végződéseknek -ao, -á felel meg, az -ido, -ida pedig -ío, -ía.
Ejtik a -g-t az agua-ban, csak nagyon lazán, ezért alig hallani – de ez is csak az európai spanyolra jellemző, a latin-amerikaiban nem "nyelik le", ott megközelítőleg magyar [g]-t ejtenek még magánhangzók között is.
A Río de la Plata-i nyelvjárásban (tehát a két főváros, Buenos Aires és Montevideo környezetében) a [j]-szerű hangot [zs]-nek vagy [s]-nek ejtik: az előbbi az idősebb, az utóbbi a fiatalabb generációkra jellemző, tehát nem Y/LL-megkülönböztetésről van szó.
Egyébként történeti érdekesség, hogy a latin [lj] az óspanyolban is [zs]-vé vált először, majd [s]-sé, majd a 17. században lett belőle [ch], amit írásban ugye a J jelöl. Tehát pl. a lat. mulier > ósp. mugier [muzsjer] > [musʲer] > mujer [muhjer] > [mucher]. Az a nagyon erősen torokból ejtett "krákogós" [h] nem túl régi belső fejlemény a mai ibériai spanyolban, eredetileg sokkal lágyabban ejtették (kb. mint a német ich szó végén).
Igen, apikoalveoláris [s]-nek hívják; a képzéshelye ugyanaz, mint a magyar sz-é, csak a nyelv hegyét érinted a fogmederhez, nem a nyelv elülső felső részét. Valószínűleg ez már a latinban is így volt (közelebbről csak annyit mond a szakirodalom, hogy alveoláris).
Ehhez még annyi pluszinformációt érdemes tudni, hogy
1. azokban a nyelvekben, amelyekben csak egyetlen sziszegőhang van (ilyen a spanyol, a görög, a finn, de ilyen volt a latin is), annak kiejtése elég széles spektrumban mozoghat a magyar [sz] és [s] között;
2. függ attól is, hogy milyen magánhangzó áll mellette: ha megfigyeled, [o] és [u] környezetében hátrébb ejtik (a magyar s-felé hajlik), míg [e] és [i] környezetében előrébb, tehát a magyar [sz]-hez áll közelebb, [a] mellett pedig valahol pont a kettő között (de ez nyelvjárástól is függ).
Teljesen magyaros [s]-nek jellemzően a baszkok ejtik, főleg a navarraiak. A baszkban ugyanis háromféle sziszegőhang van: a magyar [sz]-nek megfelelő hangot írásban Z jelöli, a magyar [s]-nek (vagy annál kissé előrébb képzett [s]-nek) megfelelő náluk is S, illetve van egy harmadik is, a lágyított [sʲ], ez írásban X. Ebben a dalban hallani:
Vannak azért, akik ejtik; pl. Bolíviában mindenki megkülönbözteti és több mint 10 milliós ország. De ez csak egy, Spanyolországban is sokan ejtik Madridtól északra, ill. Katalóniában és Baszkföldön is. Tehát arányaiban nézve azért sokkal többen, mint a magyar LY-t, amely nálunk már tényleg erősen visszaszorult, tájszólási jelenség.
Egyébként ősi latin örökség ez a hang, a legújabb fonetikai tanulmányok szerint ugyanis már a klasszikus latinban is palatalizált volt az -LL-.
