Te érzed, hogy szereted-e eléggé.Ha el tudod fogadni, hogy nárcisztikus, egoista,akkor maradj vele. Viszont, ha nem szereted,akkor nem érdemes erőltetni, mert csak az idődet rabolod.
"csak hülyeségeket beszél, álmodik, és azt képzeli valóságnak"
"ezek az emberek gonoszak"
"Eszébe sem jut, hogy ő is hibás lehet valamiben"
"próbálom kinyitni a szemét, velem is veszekszik, meg halálra sértődik"
Ezek mind paranoiás tünetek!
A paranoia egy nagyon szemét kór. Jelentkezhet enyhébb, erősebb formában is. Jellemzően intelligens, értelmesnek tűnő embernek van valamiféle rögeszméje, vagy rögeszméi. Ettől az elképzelésétől nem hajlandó tágítani. Nála az ok-okozat megfordul. Az elképzeléséhez keres állandóan bizonyítékokat, s az ellenérveket meg sem hallgatja. Ha bizonygatni kezdjük az ellenkezőjét, akkor mérges lesz, és úgy véli, az ellensége vagyunk. Csak ha helyeselünk, bólogatunk, akkor tűr el. Elviselni, mellette élni csak így lehet, állandó hazugságban. Okfejtései csak látszólag logikusak, az ember érzi, hogy nem lehet igaza, s folyton csak vitázna vele.
A mai liberalizált korban az elmebajnak ezt a formáját, nem tekinthetik betegségnek. Nincs semmi hatásos gyógymódja. Emberi jogokra hivatkozva ma már zárt osztályra sem küldhető. Ha ugyanis a kommunikációból kihagyjuk a rögeszmét, akkor teljesen értelmesnek mutatkozik, s nincs vele semmi baj.
A paranoia (üldözési mánia) nem gyógyítható! Egész életét ebben éli le. Mivel sokan akarják eredménytelenül meggyőzni (ezek ugyanis nem ismerik a paranoiát, és tévedésben vannak), egyre több gonosznál gonoszabb ember fogja körülvenni. Elköltözni is hiábavaló, a gonoszok köre újra kiépül.
Lehet veleszületett, bár általában felnőtt korban jön elő. De kiválthatja valamilyen más betegség melléktünetként. Ilyen pl. az egyik közelebbi ismerősöm, akinél évtizedek alatt a "szociális alkoholizálgatások" folytán delirium tremens alakult ki (munkahelyi bulik tárgyalások után, vendégeskedésekkel egybekötött berúgások, mindez évtizedeken keresztül, bár csak 20% esélye van az előjövetelének). Itt a hallucinációk mellett (szomszédokból hangok) a paranoia, mint melléktünet is előjött, s naponta zavarja éjszaka a házban lakók nyugalmát. Hiába engedik át megnézetni, mindig kimagyarázza magát, és meggyőződése, hogy ez egész ház gonosz és őellene van. Szakértő orvos sem magyaráz neki semmit (együttérzően hallgatja meg), megállapítja a tényt, s maximum valamilyen altatót ír fel, melyet a páciens be sem vesz. Ennyi! Nincs orvosi kezelés! De nem is használna semmi.
Még egyszer megjegyzem, ha volt vele hosszasabb szexuális kapcsolat, akkor az ember nagyon nehezen tudja otthagyni a társát, és ő is viszont ragaszkodik, tehát a kényszerű, és kívánatos szakítás szinte lehetetlennek tűnik. Ezt csinálja egy fránya hormon, ami a házasságban azonban rendívül fontos jelentőségű - feltéve hogy, nem törjük ripityára ezt a biokémiai segítséggel jól működő kötődési rendszerünket szexualitással megtűzdelt párkapcsolati próbálkozásokkal (ha 6 pasink/csajunk volt, akkor ebből csak 1 a jelenlegi, akihez 1/6-nyi erővel kötődünk, és már könnyedén otthagyjuk egy következő miatt pedig lehet, hogy épp a mostani az igazán hozzánk illő). Ha valami miatt kiderül, hogy a jelenlegit nem tudjuk hosszú távon elviselni, akkor szexkapcsolat híján könnyű a dolgunk, könnyű a szakítás, és maradhat hely az agyunk kötődési hálózatában a következőnek, feltéve, hogy időben kiderül a tényleges (nem az "úgy érzett") egymáshoz valóságunk.
Ha valakit kötődés mellett ott tudunk hagyni, akkor a leghelyesebb vele minden lehetséges kapcsolatot megszakítani, tulajdonképpen "eltemetni, s akár meggyászolni is! Csak így vagyunk képesek a későbbiekben valamennyire megszüntetni, az új párkapcsolatunkban érvényesülő hatását.
Azért én a könyörgéssel is vigyáznék. És az azt követő mindent megígéréssel. Esetleg határidő, és keményen nézni, hogy mennyire tartja be, valósítja meg azokat a megígért változtatásokat. (Van, aki több hónapig is képes erre a színjátékra halál "őszintén", aztán, ha megérzi, hogy nyert, akkor vissza az egész, a jófiú eltűnik, mint ha sose lett volna.)
Jó sokan vannak, akik tudják, hogy a "segítő, megsajnáló, együttérző, megértő" szívre kell hatni, mert a másik képtelen lesz az ilyen "könyörgésekre" nemet mondani, ha nem akarja kőbunkónak, szívtelennek, érzéketlennek érezni, látni, tartani saját magát.
Nem tudom, mennyit tudsz az elöéletéröl, például akár arról is, hogy volt-e valaha orvosilag kezelve, vagy ilyesmi. Nem ártana azokkal is beszélni, akik, mint ahogy írod, régebbröl ismerik, és elfordulnak töle, lehet, mesélnének neked olyat, amitöl mindjárt észhez térsz.
Akárhány éves vagy, akárhogy nézel ki, akármennyire ketyeg a biológiai órád, gondolj arra, hogy most még komolyabb veszteség nélkül kiszállhatsz. Jó, ráment x éved, de legalább még nincs közös tulajdon, vagy ha még az esetleg van is, legalább közös gyerek nincs (vagy legalábbis ezt vettem ki a szavaidból). Most még szét lehetne válni úgy, hogy a jövöben semmiféle kapcsolódási pontotok ne legyen, ne tudjon bántani. Horrortörténeteket lehet olvasni azokról a nökröl/férfiakról, akiket a pszichopata exük szívat halálra a gyerekkel például.
Ha akarsz tenni egy próbát, akkor mondd meg neki, hogy vége, ott akarod hagyni. Ha erre emberien reagál - szomorú, esetleg könyörög, kérdezi az okát, vagy hogy esetleg mit javíthat, hogy jobb legyen, mindezt normális, tiszteletteljes stílusban -, akkor visszavonom amit mondtam, akkor valószínüleg csak egy kicsit túlspiláztál valamit.
De ha - és sajnos erre van a nagyobb esély - elkezd legalább verbálisan sértegetni, vagy akár fizikailag is neked megy, vagy érzelmi zsarolás jön, vagy gúnyáradat, hogy hogy képzeled, hogy öt ott hagyod, nem kellesz te úgyse másnak, akkor tudni fogod, hogy veszett fejsze nyele, és ha van eszed, lépsz, mielött rámegy minimum a te életed, de lehet, hogy még az esetleges jövendö gyerekedé is.
Az a baj, hogy igen, valóban nem bízom benne, hogy megváltozik. Azt mondják, a nárcizmus nem gyógyítható. De közben, ha ez nem lenne, jó ember lenne. Napokig, hetekig minden rendben, aztán rájön a para, és olyankor a falra mászok tőle. Nem agresszív, csak hülyeségeket beszél, álmodik, és azt képzeli valóságnak. És aki már régen ismeri és közelebbről, mindenki elfordul tőle. Ezt ő azzal magyarázza, hogy ezek az emberek gonoszak. Eszébe sem jut, hogy ő is hibás lehet valamiben, és ha én próbálom kinyitni a szemét, velem is veszekszik, meg halálra sértődik.
A "többnyire kedves"-böl lesz a (verbális és/vagy fizikai) bántalmazás. Aki sértödös, nem türi a kritikát, csak neki lehet igaza, az egy pszichopata, vagy az lesz belöle. Szaladj, ahogy tudsz! (Sajnos nam fogsz, szerintem. Ahogy írsz, az pont az a stílus, amiben a leendö áldozatok írnak. Már eleve ez gáz, hogy erröl topikot nyitsz és ismeretlenektöl kérdezel véleményt, mert ez azt mutatja, hogy nagyon is szenvedsz, rossz neked, de a szakításhoz ez neked nem elegendö, másoktól várod a feljogosítást. De ez persze nem lesz elég, így maradni fogsz, és vagy egy életen át szenvedsz, vagy majd jópár év múlva elválva, pár gyerekkel, testileg-lelkileg megtörve fogod élni az életed. Sajnos iksszer láttam már ezt, nincsenek illúzióim.)
Az én férjemet pont ezért szeretem talán a legjobban, hogy nagyon is türi a kritikát, számlálhatatlan dolgon változtatott már, mert belátta, hogy másképp élhetöbb az élet.
Nyilván ehhez az is kellett, hogy engem, a véleményemet, a gondolataimat nagyon tisztel, nagyra tart, plusz hogy rengeteg idö és ronda veszekedés árán végre megtanultunk egymással tisztelettel, tárgyilagosan, építö jelleggel vitatkozni. Nem volt egyszerü, de az így nyert tapasztalataimat más téren is sikerrel kamatoztatom.
Az alapvetéseddel egyáltalán nem értek egyet (a házasság elötti szex rossz), de a végkövetkeztetéseddel annál inkább: a topiknyitó meneküljön, ahogy tud.
Ha már elmúltál 20 éves (ez ugyanis a párkapcsolati döntésképességnek a minimuma), akkor először döntsd el, mit kívánsz a saját életedtől (a HSZ végén van a tanulság):
1. Változat: Szeretnék egy párkapcsolatot, amelyben természetszerűleg van szex is, és persze hozzá izgalmas és tartalmas életet, s ha úgy alakul akár családot, gyereket is, de ha mégsem jön össze, akkor szakítunk, vagy ha házasság is volt akkor elválunk, és új kapcsolatot keresek, amelyet jobbnak vélek mint az előzőt.
Sokan (a legtöbben) ezt az utat választják döntés nélkül is, mert ezt látják maguk körül nyakra főre. Nos, a szerencséseknek sikerülhet, ám kicsi rá az esély: a statisztikák szerint kb. az emberek 25%-a marad annyira tartósan együtt, hogy nem keres később más párt. A 75%-uk rájön arra évek múlva (vagy ha szerelmes lett, akkor kb. 1.5-2 év múlva amikorra a szerelem elszáll a lila köddel együtt), hogy nem egymáshoz valók, és képtelen az egyik vagy mindkettő elviselni hosszú távon a másikat. Ez nem más, mint az utóbbi kb. ötven évben széleskörűen elterjedt eset, azaz: a szerelmi csalódás. Ilyenkor már szakítana, ám legtöbb esetben képtelen! Az oka ennek egy hormon (az oxitocin) amely a szexuális aktusban az endorfin (ami a gyönyört adja) mellett "titokban" termelődik, és minél több a szexkapcsolat, annál erősebb kötődési hálózatot épít ki az agyban. Ettől úgy érezzük, hogy nem tudunk elválni egymástól, és mindenáron ürügyet keresünk, hogy együtt maradjunk. Úgy szoktak fogalmazni azok akik megélik ezt a fájdalmas, csalódás érzést, hogy: A szívem mindig visszahúz (bár az eszemmel már mennék). Eltelik még hosszú idő, amíg nagy nehezen az egyik túljut ezen a szakaszon, és végre szakít, ám a másiknak még megmarad a fájdalma, és folyton visszajönne, állandó zaklatásokkal.
Emberek milliói (százmilliói) élik át az ilyen csalódást, amelynek csupán az az oka, nem fordítottak megfelelő figyelmet arra, hogy egymáshoz valók-e? De nem is tudnak erre figyelni, mert pl. a szerelmes állapotban egy másik hormon, a PEA (Phenil-Etil-Amin) természetes kábítószerként működve 1.5-2 éven át hamis képként állítja elénk a társunkat. A legidegesítőbb tulajdonsága is számunkra olyan jópofának tűnik, és nem tudunk hallgatni sem az ismerősök tanácsára. Az egészet pedig azzal tetézzük, hogy szexkapcsolatba lépünk vele (ami szerelmesen tényleg nagyon jó), és ezzel beindítjuk a kötődési hálózat kialakulását, amely azonban nem épül le soha, örökre az agyunkban marad. A kötődés pedig ismét hamis döntést eredményez, sőt - ahogy írtam - nem is múlik el, s évekig szenvedünk a hatásától (azaz attól, hogy ott maradunk amellett akit már utálunk).
2. Változat: Felnőtt emberhez méltóan amellett döntünk, hogy életünk nem egy kéjutazás, hanem nagyrészt arról is szól, hogy a létfenntartási ösztönünk mellet ott van a fajfenntartási is, ami biztosítja az emberiség fennmaradását. Társat keresünk, akivel az egész életünket le tudjuk élni, tudván, hogy adódnak problémák, konfliktusok, de olyan társra van szükségünk aki az utóbbiak megoldásában is partner, nem csak a szexkapcsolatban.
Erre - szimpátia alapú választás eseten, ahogy fentebb írtam - csak 25% esélyünk van. Ám ha értelmes, felnőtt emberként foglalkozni kezdünk azzal, hogy tényleg egymáshoz valók vagyunk-e, és képesek vagyunk negatív válasz esetén könnyedén, és gyorsan szakítani, akkor egy újabb (és esetleg még újabb) választást követően jó esélyünk van a hozzánk való társ kiválasztására. (elsőre ugye kicsi az esély, másodikra már nagyobb, és legtöbbször a harmadikra-negyedikre megvan). Ám ennek ára van! Ez az az ár, amit a mai világ kihívása nem engedi, hogy megfizessük! Ugyanis meg kellene akadályoznunk, hogy rossz döntést hozzunk.
Fentebb már említettem, pl. a szerelmet amely amíg nem múlik el hamis álmokban ringat minket. Ha a szerelem beüt, akkor bizony ki kell várni a végét a társ melletti döntéshez (azt a 1.5-2 évet). Persze ha közben a másik szakítani akar, akkor fájdalom ide vagy oda (ami nem akkora ám mint a fentebb említett szerelmi csalódás), bele kell törődnünk, hiszen nem akarjuk, hogy később még nagyobb fájdalom rontsa meg az életünket. Akár szerelem akár nem, a legsúlyosabb döntést-torzító tényező a szexkapcsolatba kezdés még azelőtt, hogy megállapítottuk: egymáshoz valók vagyunk-e! Szex helyett sok beszélgetés, és minél kevesebb intim motívum legyen a kapcsolatépítés alapja! S amíg nem jutottunk dűlőre: semmi szex!
Ami még a mai világban gondot okoz: A környezetünk párkapcsolati mintái azt diktálnák, hogy minél többet találkozva, minél izgalmasabb programokban részt véve randevúzgassunk egymással. Nos ilyenkor a sajnos nem az szokott lenni a cél, hogy sok beszélgetéssel egymást megismerjük, hanem az a hamisság, hogy magunkat minél előnyösebb szempontból mutogassuk a másiknak. Bizony a házasság alatt nem csak az izgalmas randevúk szűnnek meg, hanem ez az öncicomázó viselkedésünk is, s ettől szürkének látjuk majd az életünket. Az ilyen házasság kegyes hazugságokra épül.
Sokkal fontosabb azonban az egymás megismerése közben az, hogy ne kerüljük szándékosan a konfliktusokat (de ne is erőltessük). Ugyanis már ez alatt ki kell alakítanunk egymással a konfliktusmegoldási eszköztárunkat. Ez azért nagyon fontos, mert az újabb kutatások szerint a szexkapcsolat elkezdésével az eszköztárunk bemerevedik! S ha nem alakult ki, akkor könnyen választjuk a hamis békülő-szeretkezést, ami azért hamis, mert nem old meg semmit (megnyugtat ugyan), a háttérben pedig a konfliktus mélyül, s csak mélyül, majd egyszer nagyon kirobban!
Még egy nagyon fontos tényező: ha döntést hozunk egymás mellett, mindketten ugyanezt az utóbb említett utat végigjárva, akkor szükség van mindkét fél részéről egy erős elköteleződére egymás irányában. Olyanra, amiben egyáltalán nincs még nyomokban sem az, hogy "majd meglátjuk...", hanem mindketten átéljük azt, hogy egymásnak lettünk teremtve, és még akkor is ha később bármi komoly problémánk adódik!!!
Az ilyen módon kötött házasságok, az utóbbi évtizedek tapasztalatai alapján 99% esélyt adnak arra, hogy együtt maradjunk (statisztika támasztja alá). Az 1% csak az egyik fél nagyon durva (leginkább észbeli) megváltozásakor kerül elő. Ugyanakkor tudni kell, hogy ezt a házasságot pont az a hormon tartja majd össze, amely egyébként az 1. esetben a legnagyobb problémát okozta. Az oxitocin - a házasság alatti szex által - olyan erős kötődést ad, hogy konfliktusokban eszünk ágában sincs válásra gondolni! (ez a monogámia hormonja amely az embernél kb. 4 millió évvel ezelőtt a többi szerelemhormonnal egyetemben lehetővé tette az értelemmel rendelkező ember fennmaradását. Ennek helytelen "használata" ma a civilizált világ kihalását "biztosítja", miközben a civilizálatlan túlnépesedik)
Tanulság a topiknyitónak:
Valószínűsítem, hogy az általad nehezen (és másoknak is) elviselhető férfival már volt - sőt lehet hogy hosszasan - szexkapcsolatod. Ne csodálkozz azon hogy a szíved hozzá húz a fent említett biokémiai okok miatt. Ezért mindenféle ürügyet keresel arra, hogy ne váljatok szét (azaz a szerelmi csalódásod közepében ücsörögsz). Ha úgy véled, hogy - bárki is legyen az - egy ilyen emberrel nem vagy képes hosszú távon együtt élni, pláne konfliktusok esetén azokat megoldani, akkor - bár hónapokig tartó fájdalommal, de - szakíts mindenképp vele. Ugyanis ez egy csapdahelyzet! Könnyű benn maradni, és az apró keserveket elviselgetni, ám kilépni nehéz belőle. A csapdára mindig jellemző, hogy a kilépés fájdalma nem mérhető össze azzal, amik a bennmaradás hosszú időtartalma alatt felgyülemlik összegeződve, és pokollá téve az életed. S ha túl későn lépsz ki, akkor egész életedben verheted a fejedet a falba, hogy már az elején meg kellett volna ezt tenned!
Többnyire kedves. De nagyon sértődős, meg nem tudja elviselni a kritikát. Ha kritizálom valamiért, veszekedés a vége. Meg már előfordult, hogy kamuzott, sajnáltatja magát, mert mindenkivel szemben csak neki lehet igaza. És nem tudom eldönteni, hogyan is van valójában. Azt sem, hogy ez nárcizmus-e.
Lehet, hogy a párom nárcisztikus. Minden fórum azt mondja, hogy menekülj... de én szeretem őt, van nagyon szerethető oldala is... Feleségül akar venni. Mondjak nemet? Tényleg el kell hagynom őt? Szenvedni nem akarok mellette, de azért sem, mert megbánom, hogy elhagytam. Olyan nehéz... Mit tegyek?
