Én egy 49 éves 5 gyerekes édesapa vagyok és kb. 25 éve vidéken élek, de a néhai szüleim valamint több más rokonom még jelenleg is a fővérosban él, emiatt elég gyakran járok ill. járunk a fővárosba
Az elmúlt hetet ügyintézés miatt kellett itt töltenem. A minap reggel a néhai szüleim házától indulván felszálltam a három arra közlekedeő busz egyikére. Nekem még mázlim is volt, mert még olyan megállóban szálltam fel, ahol még volt ülőhely, így helyet tudtam foglalni a menetirány szerinti baloldalon a második üléspáros belső, ablak melletti ülésen. Mellettem egy idős, nagyjából 70 év körüli bácsi ült, aki egyébként bottal járt. Néhány megállóval később felszállt egy édesanya a két fiával. A kisebbik mindössze 6-8 év körüli, míg a nagyobbik 11-12 év körüli volt.
A nagyobbik alig bírt az egyik lábára raállni. Én nagyon szívesen átadtam volna a helyemet, de akkora tömeg volt, hogy attól tartottam, hogy hiába mutatok magamra mutatóan emberséget, de mire eljutnák odáig, hogy szólni tudjak a fiúnak, hogy üljön le, addigra már más elfoglalná azt az ülőhelyet, ahonnan én felálltam. A két előttem ülő 16-20 év közötti srácnak viszont eszük ágában sem volt emberséget mutatni, pedig hát ők még könnyedébben előre juthattak volna a a "helycsere" megvalósításához, mint én.
1. Miért nincs az emberekben és főleg a fiatalokban annyi, hogyha ilyet látnak, akkor átadják a helyüket, még akkor is, ha az, akinek a helyet átadják esetleg náluk is fiatalabb?
2. Miért gondolják azt, hogy ez rájuk nézve szégyen lenne és nem az a szégyen, hogyha ilyen esetben önzően csak magukra és a saját kényelmükre gondolnak?
Melyik -általa egyébként nem ismert- idős tudja 100%-ra, hogy az adott fiatalnak nincs-e valami egészségügyi probléma, ami miatt esetleg nem tud hosszabb ideig állni.
Hagyj írjam meg itt is a fiam történetét.
16,5 évesen azaz 2016. júniusában egy közlekedési baleset következtében a legkisebbik fiam súlyos lábsérüléseket szenvedett. A bal lábszára annyira károsodott, hogy térdtől lefele amputálni kellett. A jobb lábát 4 alkalommal kellett operálni. Máig nem tud hosszabb ideig állni. A műláb nem észrevehető, mert még nyáron is többnyire hosszúnadrágot hord, hogy ne is lássa senki, hogy az egyik lába nem a sajátja.
Az egyik legfrissebb emlékezetes szituáció idén augusztus 16-án történt, amikor az unokanővérem 40. házassági évfordulójára voltunk hivatalosak, de egyéb okok miatt nem tudtunk kocsival menni. A közlekedés pedig több átszállásos, amit bonyolít, hogy Budapesten metrózni és buszozni is kellett, hogy átjussunk az egyik pályaudvarról a másikra. De Budapestig is egyszeri átszállás kell, mert a mi falunkba nincs vasútállomás. A vonaton többször is megtalálták a mi korosztályunkba (a férjem 63 éves múlt, én 60 leszek jövőre) tartozó idősebb emberek. A fiam felakart állni, ahogy tanítottuk. De egyfelől nem tudhattuk, hogy az idősek meddig utaznak, másfelől jól tudtuk, hogy 20-25 percnél többet egyszerűen nem tud állni. Amikor a férjem adta át a helyét, akkor még nagyobb zúgolódás kezdődött. (Nem tagadom, hogy fordított helyzetben valószínűleg magam sem hagytam volna szó nélkül, hogy egy huszonéves helyett egy idős ember adja át a helyét.) Amikor már látta a fiam, hogy mindketten eléggé idegesek vagyunk, akkor egyszerűen felhúzta a bal lábán a nadrágot a térdéig és szólt a két idős asszonynak, hogy nézzenek egy pillanatra oda. A döbbenet és sokk után a mély csend követte az azt megelőző zúgolódást. És ez nem egyedüli eset volt. Csak ez a legfrissebb.
Egy szó, mint száz. Sosem lehet tudni azt, hogy egy adott fiatal csak kényelemből tapintatlan vagy neki is vannak gondjai a lábával. Persze tudom, hogy a fiam sajnálatos állapota viszonylag ritka. Azt is tudom, hogy sajnos a mai tinédzserek, 20-40 éves korosztály is teljesen másképpen áll az embertársaihoz, mint a mi gyermekkorunkba volt ez.
PDZolika86 Két részre bontottad a dolgot. Egyik a saját tapasztalatod, a másik a fiad hozzáállása.
Sajnos nekem is vegyes a tapasztalatom. Én 69 éves vagyok. Mivel falun élek, így azért néha napján kell használnom tömegközlekedést. Ráadásul nem is kizárólag rövidtávon, vagyis a legközelebbi városig, hanem a gyerekek, unokák okán sokszor hosszabb utazásokra is. Van a legfiatalabb korosztályból is igen olyan, aki átadja a helyét az időseknek, de van a középkorúak között is olyan, aki emberszámba sem veszi a nála idősebb utastársat.
Sajnos igaz ez olyan esetekben is, amire a hozzászólásodban utaltál. Mankóval, járóbottal, járókerettel közlekedőkkel kapcsolatban is. De ilyenkor akár a járművezető figyelmességén is sok múlhat. Néhány hete magam tapasztaltam, hogy egy 15 év körüli leányzó szállt fel az egyik megállóba járóbottal. A járművezető bemondta a mikrofonba, hogy addig nem indulunk tovább, míg valaki át nem adja neki a helyet - és ne idős legyen az. (Ez a reggeli csúcsban volt)
Jimmy the Hand, Uninstall, Pintik97, S.P.Barna64, alvázszám, UZ3jCQGg3B7uG8dZ, F. MikImr9805, rusenuxu és minden kedves topikolvasó, aki nem szólt még hozzá! Én 32 éves 2 gyermekes édesapa vagyok. A nagyobbik fiam 12, a kisebbik 8 éves. Mi vidékiek vagyunk (Budapest szelesen vett agglomerációja). De több rokonom oldalági rokonom (unokatesóm) lakik a főváros különböző pontjain. A nejemmel és a gyerekekkel csütörtök délután érkeztünk Budapestre. Biztos vagyok benne, hogy a topikolók egy része nem ismerős sem Észak-, sem pedig Dél-Budán. Csütörtökön az egyszerűbb és gyorsabb eljutás miatt az Észak-Budán lakó rokonokhoz mentünk először. A Fővárosi 1-es villamos valamint a "budai-fonódó villamosok" északi végállomása környékét jártuk be. A lakóépületek mellett azon a részen több általános- és középiskola mellett a kerületi rendelőintézet is ott van.
A Bécsi úti végállomásnál szálltunk át a budai-fonódóra. Az 1. megállónál felszállt egy édesanya egy 13-14 év forma kisfiúval. A gyerek mankóval közlekedett (éppen kifogták azt a járatot, ami nem alacsonypadlós). Az ajtóhoz közelebb ülő (láthatóan) többségében fiatalabb korosztályt képviselők közül mindenki szart az "alkotmányra", és az emberség jelét sem mutatta. A fiam ezzel szemben még el sem értünk a következő megállóig, amikor így szólt nekem: Apu! Legyél olyan szíves és próbálj meg szólni a néninek, hogy én nagyon szívesen átadom a helyemet a fiúnak, hisz az én lábamnak nincs semmi baja!" Amikor az édesanya és a gyerek is köszönetét fejezte ki, akkor a fiam így szólt: "Ez a részemről természetes!" Örültem, hogy a nejemmel közös nevelésünk és a fiam hozzáállása ennyire egybe vág (és remélni tudom, hogy ez nem csak annak szólt, hogy mi ott voltunk).
Ilyen esetben szerintem az kellene, hogy természetes legyen, hogy az ember átadja a helyét annak, aki láthatóan jobban rászorul. Sajnos azonban még sem ez a többségi álláspont. Sajnos magam is tapasztaltam már olyat, hogy vidéken -tömött- helyközi buszjáraton hazafelé utazva hasonló helyzetbe átakartam adni a helyemet egy fiatalnak, aki ugyanígy mankóval közlekedett vagy épp idős néninek/bácsinak, és hiába jeleztem ezt a mellettem ülőnek, az szart rá, így mire akár az idős néni/bácsi, akár a mankós fiatal odaért volna az üléshez elfoglalták (szintén) fiatalok a helyet. Amikor rájuk mertem szólni, hogy a helyet nem nekik szántam, hanem az idős néninek/bácsinak vagy épp a járáshoz segédeszközt használó személynek, akkor meg ők voltak megsértődve!
Mindenki tudja hogy vannak bunkó emberek és a buszokon/villamosokon is megtalálhatóak. Ha valaki ilyen, azt nem fogja meghatni egy fórumbejegyzés. Egy helyszínen "leégetés" talán.
Egyébként muszáj kiégetni az ember retináját ezzel a sok felesleges színnel és formázással?
"Ilyen esetben el lehet mondani valakinek, hogy mi a probléma. Ha épp sikerült kifogni egy bunkót, akkor is lesz egy valaki, aki átadja a helyét. Ebben biztos vagyok. De lehet választani a 20 perces szenvedést és az utólagos panaszkodást is."
Egyik: Ha te ezt panaszkodásnak veszed, akkor legyen. De én azért írtam ki ide a tapasztalatomat/tapasztalatunkat, mert úgy gondolom, hogy azért az emberek többsége mégis csak odafigyel a másikra és megpróbál neki segítséget nyújtani, amikor tud.
Másik: Az ajtótól balra ülőktől kb. 1,5-2 méterre voltunk. Azok tisztán láthatták, hogy ez nem lehet szimuláció a fiam részéről, de közülül még sem volt egy sem olyan, akibe lett volna egy kis figyelmesség és átadta volna a helyet. Én már alig bírtam türtőztetni, hogy ne szóljak, de a fiam a fájdalmai ellenére is azt mondta, hogy inkább áll, minthogy könyörögnie kelljen bárkinek is azért, hogy átadja neki a helyet.Erről csak ennyit.
Még egyszer: Én nem panaszkodásként írtam ki a történetemet-történetünket.Remélem, hogy azért sokan, akik elolvassák pl. az ebbe a topicba leírtakat, azok azért elgondolkoznak azon, hogy mindig jó az, amit csinálnak vagy sem!
Ilyen esetben el lehet mondani valakinek, hogy mi a probléma. Ha épp sikerült kifogni egy bunkót, akkor is lesz egy valaki, aki átadja a helyét. Ebben biztos vagyok. De lehet választani a 20 perces szenvedést és az utólagos panaszkodást is.
Borzasztó lehetett azt a sérülést átélni. Nyár lévén hiába volt gondolom teli a játszótér kisebb gyerekekkel és vélhetően az ő szüleikkel, mégis azt mondod te is, hogy egy idős néni ment oda, hogy hátha tud segíteni valamiben.
Persze! Egy szűk helyen, ahol már így is 5-6 fő állt, majd tolakodjuk hátra. (Egyébként nem tudom, hogy láttál-e már belülről alacsony padlós Mercedes buszt, hogy mennyire keskeny a belterülete a második és harmadik ajtó között. A "lépcsőről" nem is beszélve.) A hely meglétében sem vagyok egyébként biztos. Lehet, hogy csak azért láttam üresnek, mert mondjuk egy olyan alacsonyabb személy ült ott, akit a takarásban léte miatt egyébként nem láthattam.
Először is: Sok kitartást és mielőbbi jobbulást a fiadnak!
Én 19 éves leszek májusba! Nekem tavaly július közepén gördeszkázás közben tört el a bokám. Ráadásul egy játszótér közvetlen közelében. Percekig senki oda nem jött, hogy segíthet-e valamiben.A telefonomat pedig otthon felejtettem a töltőn!Aztán nagyjából 10-15 perc után egy 60-65 év körüli néni jött oda, hogy mi a baj. Mondtam neki, hogy vélhetően eltört a bokám.Azért gondoltam így, mert a deszkás ugratás után, amikor leérkeztem lényegében magam alá fordult a bokám térdtől lefelé a lábam és így testsúlyommal ráestem illetve még a roppanást is hallottam.A néni ránézett a lábamra, majd rögtön kapott a telefonja után és kihívta a mentőket, akik 10 perc alatt ott voltak. Bevittek a legközelebbi kórházba, ahol a vizsgálatok megerősítették, hogy több helyen is eltört a bokám. 1 hét gipszsín, (hogy a duzzanat leapadjon a bokámról) következett, majd 3 hét fekvőgipsz, aztán 1 hónap járógipsz. Az utóbbiba már suliba is mentem (merthogy közben sajnos az is megkeződött). A suliba(mivel kocsi nincs) csak busszal tudtam menni. Mivel még jó idő volt és a gipszem sem ért "csak" térdig így, ameddig az időjárás engedte addig többnyire rövidnadrágba jártam vagyis még a gipsz is látható volt. A helyet így is csak 1-2 alkalommal adták át a velem egykosztályba tartozók, sőt még a szülői(25-45 éves) korosztályba tartozók közül is 1 kezemen összetudom számolni, hogy hányszor adták át a helyet.Ráadásul nekem még egyszer át is kell szállnom és a másik busz meg a (lámpás) kereszteződés másik oldalán áll meg. A lámpa meg olyan gyorsan vált vissza pirosra, hogy szinte futni kell, hogy ne csak félútig érjél el a zöld jelzés alatt.
És így jártam bő 2 hétig suliba. Nagyon nehéz volt.
Azért úgy látom, hogy az emberségről és a másikra való odafigyelésről igen furcsa a felfogásod!
Szerinted nem az lenne a természetes, hogyha azt látod, hogy valaki alig bír lábra állni (és ez nem azért mert részeg), akkor önmagadtól átadod neki a helyed? Persze más kérdés, hogy ne egy 60-70-80 évis néni/bácsi adja át a helyét, hanem azért a fiatalok (25 év alattiak) vagy a középkorúak (25-50 év köztiek). Miért nem magától adja át?
Magyarul tehát volt szabad ülőhely? Miért nem ült le?
Mi a háromajtós buszon a második ajtónál szálltunk fel. A busz leghátulján talán volt 1-2 hely (ha jól láttam), az viszont biztos, hogy addig legalább 5-6 fő állt és eléggé szűk egyébként is hely.
Én 53 éves vagyok. 4 fiam és 3 lányom illetve 2 fiú és 1 lány unokám van.
A legkisebb fiam 13 éves,alegkisebbik lányom 16 éves,a másik fiam 18 éves.. Budapesten élünk már majdnem 22 éve.
A mai reggelen a fentemlített 3 gyermekem, mint általában együtt indultak suliba. Mivel a héten (H-P) éjszakára, vagyis este 22 órára megyek dolgozni, míg feleségem délelőttös, így ahogy azt szoktuk is, ha alkalmunk van rá, akkor hétfőnként reggel bekísérjük a gyereket a suliba, hogy beszéljünk az osztályfőnökeikkel. Mint írtam, ez volt ma is a helyzet.
Mivel a koruk ellenére ugyanabba a suliba (ált. iskola és gimnázium) járnak, így csak arra kell figyelemmel lenni, hogy úgy érjünk be, hogy 8 óra előtt mindhárom osztályfőnökkel tudjunk beszélni. Ezért az általában vett (7:10-7:15) indulásnál kb. negyedórával előbb (6:50-7:00) szoktunk indulni. Így volt ez ma is!
Tőlünk kb. 5 percre van. A kisebbik fiú ment legelől, míg én pedig leghátul. Egyszer csak Zsiga a lábához kapott. Először azt hittem, hogy csak játszik. Aztán gyorsan kiderült, hogy nem. Először Deni (másik fiam) mondta, hogy látta, hogy az öccse rosszul lépett. Az egész mindegy fél perc alatt lezajlott. Zsiga is ment tovább. Aztán olyan háromnegyed 11 után 1-2 perccel felhívott, hogy annyira fáj a lába, hogy alig bír rálépni, beszélt a tanárnőjével, aki lényegében hazaküldte. Rögtön indultam. Kocsi híján busszal.
A sulihoz kb. fél 12-kor érkeztem. Révén, hogy a fiam éppen csak alacsonyabb nálam, viszont súlyban nehezebb és nem vagyok valami súlyemelő bajnok, így ölbekapni nem tudtam. A buszra felszállva, majdnem minden ülőhely foglalt. A délkörüli időponthoz képest korosztály meglepő módon sokkal szélesebb, hisz 10-12 éves kortól a 70-80 éves korig voltak ülő utasok. Az idősektől én sem várnám el, de a fiataloktól igen, hogy átadják a helyüket olyan embernek, aki esetleg náluk jobban "rászorul"!!
Erre nem került sor, így a fiam fájós bokával (mint később kiderült részleges-bokaszalag szakadással), szenvedett végig 20 perces buszutat. Én is csak utólag vagyok okos:Ha ezt előre tudom, akkor inkább mentőt hívok a sulihoz!
Egyébként a kórházhoz hívtam az egyedüli olyan rokont, aki a közelben él és rendelkezik autóval, a nővérem fiát, aki szerencsére éppen ráért és segített nekünk.
Szerintem ilyen esetben leginkább a 18 éven aluliak lehetnének figyelmesebbek. Bár azzal is egyetértek, hogy van, ami a neveltetéstől függ. De szerintem attól is függ, hogy az adott fiatal, hogy áll hozzá a dologhoz.
mondjuk: magunknak köszönhetjük: elvégre csakis a szülők azok, akik a saját gyereküknek példát mutatnak, hogy miképp és hogyan viselkedjünk egymással - emberként...stb stb. - persze kivételek és követendő példát, videlkedést adó felnőttek, szülők és fiatalok is vannak.
Egyébként sem minden lábsárülés jár rögtön olyan fájdalommal, hogy nem tud valaki ráállni. Ezt az egyik jó orvos, pontosabban traumatológus - gyermek traumatológus ismerősöm mondta nekem
Hasonló a véleményem,mint Jimmy the Hand topictársnak a 14-es hozzászólásban. A mai világban az emberek jobban tudják, hogy mik a jogaik, mint azt, hogy mik a kötelességük.
Szerintem ideje elkezdeni hozzászokni a jelenséghez. A világ egy új középkor felé halad, a fiatalabb generációk viselkedése egyre primitívebb szinteket üt meg, és ha ez így megy tovább, hamarosan eljutunk oda, hogy a fiatalok nemcsak nem fogják átadni a helyet a buszon, hanem lerugdossák az öregeket a székről. A nyugati civilizációban uralkodó "szellemi" áramlat (fenenagy egyéni szabadság vs nulla kötelesség, avagy "nekem senki ne mondja meg, hogy mi a jó") ebbe az irányba taszigál, és szervezetten csak két dolog áll vele szemben: az állam és a vallás. A vallást nagy sikerrel erodálja a liberalizmus, az jövendő állami döntéshozók pedig azokból fognak kikerülni, akik most az iskolában szemen köpik a tanárukat, és aztán nekik áll feljebb.
Egyáltalán nincs igazad. Csak vélekedsz, találgatsz, és azt úgy állítod be, mintha semmi más magyarázata nem lehetne a dolgoknak. Pedig még ott sem voltál, nem is láttad, csak másodkézből van információd, de te rögtön suttyózol meg ítélkezel. Szálljál már magadba.
Egyébként összességében a részleteket már itt 3-4 fórumtárssal kirészleteztük, de magára a feltett kérdésre lényegi választ, talán csak 1 valaki adott.Ezzel szemben a többiek a részleteket elemzik. Igaz, hogy valamelyest én is ezt tettem a leírásomban.
