Remélem, nem bánja az Élet és Irodalom, ha bemásolom ide Magyar Miklós írását:
Magyar Miklós: Az anyakép Albert Camus-nél
Egy tévhit kiigazítása
FEUILLETON - LXV. évfolyam, 31. szám, 2021. augusztus 6.
A regény a főhős, Meursault anyjának halálával kezdődik és a fiú kivégzésével végződik, akit nem azért ítélnek halálra, mert megölt egy arabot, hanem azért, mert nem sírt anyja temetésén. Maga az író is erre utal Azidegen amerikai kiadásához írt előszavában: „Egyetlen mondatban, igaz, egy nagyon meghökkentő mondatban foglaltam össze már régebben Az idegent. „A mi társadalmunkban mindenki a halálos ítélet veszélyének teszi ki magát, aki nem hullat könnyet az anyja temetésén.” Ezzel csak azt akartam mondani, hogy regényem hősét azért ítélik el, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, melyeket egy bizonyos szituáció megkíván. Ebben az értelemben idegenként áll azzal a társadalommal szemben, amelyben él.”
Camus írásainak forrásvidéke Algír szegénynegyedében apa nélkül töltött gyermekkora – írástudatlan, süket és hallgatag anyja mellett. Erről ő maga így ír a Színe és visszája(L’Envers et l’endroit) 1958-as kiadásának bevezetőjében: „Tudom, hogy az én forrásom a Színe és visszájában ered, a szegénység és fény világában, ahol hosszú ideig éltem.” Érzelmi gazdagságának meghatározó elemei a szegénység és anyjához fűződő kapcsolata. A szegénység tanítja meg a nincstelenek melletti kiállásra, humanizmusa pedig anyja iránti szeretetéből táplálkozik.
1942-ben megjelent első regénye, Az idegen (L’Étranger) azonnal meghozza Camus számára a világhírt. A könyvben a mama szó ötvenszer fordul elő, ugyanakkor legismertebb és legolvasottabb műve megtévesztő lehet azok számára, akik az író rajongásig szeretett, hallgatag, analfabéta anyjával való kapcsolatára kíváncsiak.
A regény a főhős, Meursault anyjának halálával kezdődik és a fiú kivégzésével végződik, akit nem azért ítélnek halálra, mert megölt egy arabot, hanem azért, mert nem sírt anyja temetésén. Maga az író is erre utal Azidegen amerikai kiadásához írt előszavában: „Egyetlen mondatban, igaz, egy nagyon meghökkentő mondatban foglaltam össze már régebben Az idegent. »A mi társadalmunkban mindenki a halálos ítélet veszélyének teszi ki magát, aki nem hullat könnyet az anyja temetésén.« Ezzel csak azt akartam mondani, hogy regényem hősét azért ítélik el, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, melyeket egy bizonyos szituáció megkíván. Ebben az értelemben idegenként áll azzal a társadalommal szemben, amelyben él.”
Az idegen cselekménye Algír Belcourt nevű külvárosában játszódik, ahol Camus édesanyjával élt 1914-től. A regényben megnevezett rue de Lyon végén található a futballpálya, ahol Camus gyerekként a labdát rúgta társaival. De maga a börtön és az igazságügyi palota is a valóságból átvett helyszínek.
Az idegen indítása (incipit) Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének első mondatai mellett a legtöbb kommentárt, elemzést, értelmezést váltotta ki a francia kritikusok körében: „Ma meghalt a mama. Vagy tegnap, nem is tudom.” (Az idegent Ádám Péter és Kiss Kornélia fordításában idézem.) A regény narrátora, a naplót író Meursault ezzel az emlékkel indul el azon az úton, amelyen megjárja az abszurd kálváriáját az anya halálától a fiú kivégzéséig. (A kálvária kifejezés nem tűnik esetlegesnek, ha Camus kijelentésére gondolunk: Meursault „az egyetlen Krisztus, akit megérdemlünk”.)
Meursault anyja iránti érzéseiből nagyon keveset tudunk meg. Teljesen közömbösnek tűnik. A regény elején annyit közöl, hogy anyja hallgatag volt: „Amikor még együtt laktunk, a mama minden idejét azzal töltötte, hogy némán ült a helyén, és állandóan engem figyelt.” Amikor Meursault hazajön a temetésről, megkönnyebbül, semmi sem mutat arra, hogy bármilyen érzelem fűzte volna anyjához: „Arra gondoltam, ez a vasárnap is ki van pipálva, a mama is el van temetve, holnap megint munkába állok, és ha jobban belegondolok, minden marad a régiben.” Öreg barátja, Salamano megjegyzésére, hogy nagyon nehéz lehet neki, amióta az anyja meghalt, nem válaszol. Ügyvédje azt akarja megtudni, érzett-e fájdalmat anyja halálának napján. Meursault azt válaszolja, hogy nyilván szerette a mamát, de hozzáteszi: „Így vagy úgy, legalább egyszer minden normális ember kívánta már a szerettei halálát.” A börtönben csak akkor gondol az anyjára, amikor ügyvédje vagy a bírók faggatják.
A regény végén mintegy önigazolásképpen fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy az öregek otthonában anyja boldogabb lehetett, mint vele: „Hosszú idő óta most először jutott eszembe a mama. (...) A mama a halál közvetlen közelében úgy érezhette, végre teljesen felszabadult, és talán még arra is kész, hogy mindent újra átéljen. És a világon senkinek sincs joga, hogy egyetlen könnycseppet is hullajtson érte.”
Ahhoz, hogy megértsük Camus-nek anyjához fűződő kapcsolatát, vissza kell nyúlnunk az 1935–36-ban, 22 évesen írt Színe és visszájához. A könyv először 1937-ben jelenik meg. Az 1958-as kiadáshoz írt Előszóban ez áll: „semmi sem gátolhat meg benne, hogy arról álmodozzam: sikerülni fog, hogy elképzeljem, valamikor még e mű középpontjába (a Színe és visszája újraírására gondol) egy anya csodálatos szótlanságát és egy férfi igyekezetét fogom állítani, amellyel megpróbál rálelni arra az igazságra vagy szeretetre, amely kiegyenlíti ezt a szótlanságot.” (A Színe és visszáját nem írja újra Camus. A fenti idézetben említett álmait Az első emberben valósítja meg.)
A Színe és visszája öt esszéből áll: A gúny, Igen és nem között, Szomorú szívvel, Életöröm, Színe és visszája. A „visszája” annak a szorongásnak a szimbóluma, amit a fiatal Camus érez a szegénységgel, a kiszolgáltatottsággal, a hallgatag anyával szemben, a „színe” pedig ennek az érthetetlen, mégis szép világnak a szeretete, elfogadása. Ezt az ellentmondást maga az író is megfogalmazza az Igen és nemközött című esszében: „Nincs életöröm az élet reménytelenségének érzése nélkül.” Már korábban, a Noteszlapokban (Carnets) 1935. májusi bejegyzéssel arról is szól, hogy a „reménytelen élet”, „az elveszett szegénység” különleges helyzetet teremt: „Azt gondolom: hogy – romantika nélkül is – sóvároghat az ember az elveszett szegénység után. Elég néhány nyomorúságban eltöltött év, és kialakul érzékenységünk. Ebben a különleges esetben az anya iránt táplált furcsa érzésből áll a fiú egész érzékenysége.”
Mi ez „az anya iránt táplált furcsa érzés”? Erről a legtöbbet az Igen és nem között című esszéjéből tudunk meg, amelynek főszereplője az anya. Az írás Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában utolsó kötetére, A megtalált időre való utalással kezdődik. Proust ezt írja: „Az igazi Paradicsomok azok a Paradicsomok, amelyeket elveszítettünk.” Camus így kezdi esszéjét: „Ha igaz, hogy csak az igazi Paradicsomot veszítettük el, tudom, hogyan nevezzem azt a lágy és embertelen valamit, ami ma belém költözött.”
De maga az emlékezés módja is azonos Proustéval. Az akaratlan emlékezés kiváltója Proustnál egy galagonyabokor látványa, Martinville harangjának kongása vagy a teába mártott madeleine íze. Camus-nél „egy szoba áporodott levegője”, „léptek különös hangja az úton” idézik fel a gyerekkori emlékeket. Az esszé elején annyit tudunk meg az anyáról, hogy hallgatag, beteges: „A gyermek anyja is csöndesen üldögélt. (...) Beteges volt, lassú felfogású.” Szereti gyerekeit, és a nagymama drasztikus nevelési módszere ellen szelíden tiltakozik: „Ha túl erőset talál ütni, a lánya megszólal: »A fejét ne üsd.« Hiszen a gyerekei, és szereti őket.” Camus az anya betegségével, nehézkes gondolkodásával magyarázza az őket elválasztó csendet: „A gyermek anyja is csöndesen üldögélt. Időnként kérdeztek tőle valamit: »Mire gondolsz?« »Semmire«, felelte. S ez így igaz. Minden ott van, vagyis semmi. Az élete, mindaz, ami fontos a számára, a gyerekei, egyszerűen ott vannak, jelenlétük túlságosan természetes ahhoz, hogy észrevehető legyen. Beteges volt, lassú felfogású.” A gyermek idegennek érzi magát anyja közelében. „Szánja az anyját. Ez volna a szeretet? Soha nem simogatta meg őt az anyja, nem is tudná. A fiú hosszú percekig csak nézi őt. Idegennek érzi magát, hirtelen tudatára ébred szenvedésének.” Nyomasztja „annak az idegen anyának a közönye”. Ugyanakkor megható szavakkal írja le azt a kölcsönös szeretetet, amihez nem kellettek a szavak: „Ülnek egymással szemben, némán. De pillantásuk találkozik:
− Hát itt vagyok, mama.
− Hát itt vagy.
− Unatkozol? Keveset beszélek?
− Ó, sose voltál valami beszédes.
Ajka nem mozdul, de mosoly olvad szét arcán. Való igaz, a fiú sose volt valami beszédes. De mire jó az? Hallgatás közben minden olyan egyszerűvé válik.” Jóllehet a dialógus kommunikációt tételez fel, létezik párbeszéd akkor is, ha a résztvevők csendben szemlélik egymást. A csend néha beszédesebb a szavaknál, és egy tekintet minden szónál több jelentéssel bírhat. Heidegger szavaival a csend a beszéd legautentikusabb formája. Ez érezhető Camus és anyjának kapcsolatában is.
A fiú szánja hallgatag anyját, de nem tudja, hogy ez szeretet-e. Akkor érzi az igazi kötődést anyjához, amikor azt egy férfi megtámadja, ő pedig, a már felnőtt férfi, mellette marad éjszakára. De még akkor is „a kettős magány kétségbeejtő és megindító képét” viszi magával álmába, jóllehet már „megérezte az anyját és őt összefűző kötelékek erősségét”. Rálel „arra az igazságra vagy szeretetre, amely kiegyenlíti ezt a szótlanságot”.
Míg a Színe és visszájában az anya „közömbös hallgatagságára” a fiú „szánalma” a válasz, addig az író halála után, 1994-ben megjelent Az első ember(Le premier homme) című, önéletrajzi elemekkel tűzdelt regényében a fiú szeretetéhsége és az anya félénk szeretetmegnyilvánulásai dominálnak. Camus a legfontosabb regényének tartottaAz első embert. Ezzel a francia kritikusok is egyetértenek. Annál sajnálatosabb, hogy a magyar kritika meglehetősen mostohán bánik ezzel a remekművel; szinte tudomást sem vesz róla. (Magyar kiadás: Albert Camus: Az első ember, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995. Fordította Vargyas Zoltán.) A regényben az író Jacques Cormery néven szerepel.
Camus Az első embert anyjának ajánlja: „Neked, aki sose olvashatod ezt a könyvet.” Tudjuk, hogy Camus tervezett trilógiájának harmadik kötete az anyáról szólt volna. Az első ember függelékében közölt Jegyzetek, vázlatok című részben ez áll: „III. RÉSZ AZ ANYA.” Ennek a résznek az összefoglalását is megadja az író: „Egy olyan pár történetét akarom megírni, amelyet vérségi kapcsolat mellett a lehető legnagyobb különbségek kötnek össze. (...) A nő többnyire hallgatag, alig van néhány szava, hogy kifejezze magát, a férfi egyfolytában beszél, s több ezer szóval sem képes kifejezni azt, amit a nő egyetlen hallgatással elmond... Anya és fia.” Ugyanitt olvashatók Camus következő megjegyzései: „Egy fejezet az első világháborúról. Az anya szemszögéből?” Vagy: „Minden második fejezetben szót kapna az anya is. Ugyanazon eseményeket mesélné el, de a maga 400 szavával.”
Az első ember Camus családjának, iskoláztatásának, algériai felmenőinek, de nem utolsósorban hallgatag anyja iránti szeretetének története. A gyermek Jacques számára az írástudatlan, süket anya különös lény. Az anya-fiú kapcsolat korántsem a megszokott. A fiú nem érzi az anyai védelmet, Jacques pedig fiatal kora miatt nem tud segítséget nyújtani anyjának a zsarnok nagymama ellen. A fiú számára az anya hallgatagsága és magánya – csakúgy, mint a Színe és visszájában – az egész világ magányát jelenti.
Az ötödik fejezetben Jacques meglátogatja hetvenkét éves anyját: „Rögtön az ajtóban a karjába szorította.” Az, miután megcsókolta fiát, „rögtön elfordult, visszament a lakásba, leült az utcára néző ebédlőben, úgy tűnt, nem is gondol már rá”. Jacques „úgy érezte, mintha felesleges lenne”. Ez a jelenet mintha csak a Színe és visszájából lenne átemelve. Ugyanaz a „közönyös anya”, ugyanaz az értetlenség a közöny láttán a fiú részéről.
Itt a narrátor visszaugrik harminc évet, felidézi a nagymamát, aki korbáccsal verte Jacques-ot; a fiú anyját, aki nem lépett közbe, ám „a gyerekei helyett viselte el a verést, mint ahogy a másoknak végzett egész napos nehéz munkát is elviselte”. Jacques ekkor kezdi megérteni, hogy anyja szótlan, tartózkodó magatartása mögött aggódó szeretet rejtőzik: „Anyja úgy nézett rá, reszkető, lázas, lágy tekintetével, hogy Jacques hátrahőkölt, majd némi habozás után elszaladt. »Szeret, hát mégis szeret« – mondogatta magában a lépcsőn, s egyszersmind arra is rájött, hogy ő is eszeveszetten szereti az anyját, mindig minden erejével azt kívánta, hogy anyja is szeresse, s ebben ez idáig végig kételkedett.”
Jacques többször megszégyenül az iskolában családja miatt. Amikor le kellett írnia a kérdőívre, hogy anyja „szolgáló”, „szégyellte, hogy szégyelli magát”. „Jacques mindezzel együtt egyáltalán nem akart sem más besorolást, sem másik családot, s az anyja, úgy, ahogy volt, a világon a legkedvesebb maradt szívének, még ha reménytelenül szerette is. De hogy is lehetne megmagyarázni, hogy egy szegény gyerek néha úgy is szégyellheti magát, hogy soha nem vágyik másra?”
A fejezet végén az anya szótlan szomorúsága miatt Jacques-ot megmagyarázhatatlan szorongás fogja el. Lefekvés előtt megöleli anyját, „az meg gyöngéd, szórakozott puszit adott neki, hogy aztán ismét mozdulatlanságba dermedjen a félhomályban, s nézze tétován az utcát, nézze a partról az alatta elfolyó, szakadatlanul elfolyó életet, miközben a fia elszoruló torokkal, szakadatlanul nézte a sötétben, nézte sovány, görnyedt hátát, s valami érthetetlen szerencsétlenségtől szorongott”. Ugyanilyen lírai vallomással zárul a következő fejezet, A tyúkól és a tyúkvágás. A nagymama csirkét vágott, „Jacques rogyadozó lábbal nézte, mintha a saját vérét csapolnák”. Azután erőt vett magán, amiért az anyja megdicsérte: „Anyja visszanézett rá. – Igen – mondta, bátor vagy. – Azzal megint az utca felé fordult, Jacques meg csak nézte, nézte, s megint úgy érezte, hogy szerencsétlenség telepszik elszoruló szívére.”
Camus 1957. október 16-án tudja meg, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia neki ítélte oda a Nobel-díjat. Az eseményt kiadója, a Gallimard Kiadó egy fogadással ünnepelte meg. Erről hazatérve az író táviratot küldött édesanyjának: „még sohasem hiányoztál ennyire”. A díjátadás utáni sajtótájékoztatón ezt mondta: „Algériában jelenleg bombákat dobnak a villamosokra. Lehet, hogy édesanyám is ezeken a villamosokon utazik. Ha ez jelenti az igazságot, anyámat választom.” Másnap a Le Monde-ban az író szavai kiforgatva jelennek meg: „Hiszek az igazságban, de az anyám előbbre való.” Ez a mondat később táptalajt ad azoknak a támadásoknak, amelyek Algéria függetlenségével kapcsolatos állásfoglalása miatt érik az írót. Még Simone de Beauvoir is ugyanezt a megfogalmazást idézi A kor hatalmában, amikor csatlakozik a Camus elleni vádaskodásokhoz: „Szeretem az Igazságot, de anyám védelme előbbre való nekem az Igazság védelménél is.” Számunkra itt mindebből Camus édesanyja iránti szeretetének megnyilvánulása a fontos.
Camus azt firtatja a Sziszüphosz mítosza c. esszéjében, hogy létezik-e halálig tartó logika, logikus gondolatmenet, amely az öngyilkosságba torkollik. Sajátos választ ad rá. Szerintem nem teljesen őszinte. Nem meri levonni a végső konzekvenciákat. Rendkívül szofisztikált, hihetetlenül szubtilis gondolatmenettel csapja be önmagát. Próbáltam hinni neki, bízni végső konklúziójában, de mindig csak a saját farkába harapó kígyó szánalmas életigenlése sandított rám a sorai közül. Camus is megtette a maga szellemi ugrását, eszképizmusát, azt, amelyet a szemére vetett elődeinek és kortársainak. Egy kozmikus melodráma kellékeinek és színészeinek őszinte és pontos ábrázolását követően jön egy kibicsakló és csalódást keltő végkövetkeztetés: "Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt". Kár. Ez a boldogság hamis, kényszeredett boldogság lehet csak, spontán, tartós boldogság aligha. Nem mellékes ez a pszichológiai distinkció. A halálraítélt sajátos elégedettsége, akinek sorsát az elkerülhetetlen végzet pecsételi meg.
Albert Camus nem tudott vagy nem akart szembenézni az elképzelhetetlennel, tartósan legalábbis. Azzal az igazsággal, amellyel ép elmével együttélni nem lehet. Minden igyekezete ellenére kudarcot vallott. Csakis kifinomult pszichológiai trükk(ökk)el, önbecsapással lehet megvalósítani a plurális, inviduális akaratokra széteső létezésben fennálló örök ellentétek szintézisét, a prózai, hétköznapi létforma "coincidencia oppositorumát". Ezt tette Camus is. A valóság feneketlen mélység, örvényő káosz és ő nem bírta ennek a káosznak a jeges tekintetét. (Megtették mások, pl. Nietzsche, Schopenhauer, Mainlander, Cioran, Beckett stb....) Egy eszes lény, mint az ember, őszintén, minden aspektust figyelembe véve nem lehet "boldog" sziszüphoszi sorsában. Ha boldog lenne, azzal vagy az ember (eszménye) degradálódna egy intelligens hangya szintjére (nem vagyok meggyőződve arról, hogy Camus antropológiai szemlélete azonos lett volna ezzel, humanistább volt ennél), vagy őszintétlenek vagyunk magunkhoz.
Az ember köztes állapot. A természet elfajzása, mert az intelligens hangyánál feltétlen több, de egy isteni lény előkelő státuszához képest mérhetetlenül gyarlóbb, következésképp etikai értelemben véve romlottabb is. A Lét beteg lesz mindaddig, amíg az amorális - az ember szempontjából nézve kegyetlen - Természet adta létlehetőségeken belül egyetlen (ön)reflexióra képes lény is él. Etikailag a homo sapiens faj totális eltűnése lenne kívánatos, amelynek hozadéka ugyan "esztétikai deficit" lenne (hiszen kihalna egy valóban páratlan faj a Földön), cserébe viszont a Lét - az akarat által objektiválódó lét! - visszatérhetne naiv, tudattalan állapotába. Csak akkor tűnne el az az orvosolhatatlan, örök láz, amely az emberi egzisztenciával együtt jár és amely örök szenvedést okoz évezredek óta!
Nézd, megértem, hogy rádtört az önkifejezés, de nem - ez a topik nem a tökéletes hely az elméletedhez. Elfelejtetted megnézni a topic címét ugyanis. Apropó meg lehet bármi.
Ez a topik remek apropó ahhoz, hogy a férfi és a nő közti különbséget taglaljam. Ez ugyanis megragadható a halál módja szempontjából is.
Voltaképpen a mai kor még mindig érthetetlenül barbár a nemi különbség értelmezésében. A genetikai megközelítés nyilvánvalóan semmitmondó, hiszen sejtjeink mindegyikében megvan a génállományunk, miközben csak egyetlen emberről van szó. Ez legfeljebb ok, de még nem teszi érthetővé az egész embert.
A nemi szervek már közelebb visznek a valósághoz, de így könnyebben vihetnek tévútra is. Az emberi viselkedés alapvető különbségeit nem lehet pusztán az aktusbeli különbségekre redukálni.
Az igazi különbség az agyban van. A férfiak célja a rivalizálás nemtársaikkal, és agyuk ennek megfelelően fejlődik ki. Ingerlékenyebbek, mint a nők. A nő alkalmasabb a boldogságra, ami nyilván összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy különösebben sok gyermeke amúgy sem lehet. Boldog élete után pedig szép halála lehet. A férfiaknak viszont nincs idejük a boldogságra. Ha nemileg kiugróan sikeresek, akkor nyilván nincs, ha nem, akkor is csak ezen képesek rágódni. A férfiaknak emiatt csúnyán kell meghalniuk.
Pár napig egy ezresér' kapható Oliver Todd - 1328 oldalas, szóval alapos :-) - Camus monográfiája, igaz csak az Alexandra Online-nál, (boltokban tudtommal nem), de 550-ért házhoz viszik, tehát 4200,- helyett 1550,-
Tóth Erzsébet: Camus napsütése. olvasókönyv. Felsőmagyarország Kiadó, 2005.
- Miért Camus?
- Ez kiderül a Camus napsütése című esszémből, ami legutolsóként született a kötetben szereplő írások közül. És éppen ezért a legközelebb is áll hozzám. Azóta, hogy gyermekként egy kicsit is ésszel tudtam olvasni, nagyon szeretem Camus írásait. De igazán közel csak az utóbbi néhány évben került hozzám, amikor a leges-legelső esszéit is elovastam. Nem a Közöny, A pestis és a Bukás című nagy regényei, hanem a Nász, a Nyár, a munkásságnak kezdeti fázisából származó esszéi állnak hozzám a legközelebb. Utána pedig Az első ember című, torzóban maradt regénye. Camus azért áll közel hozzám, mert döbbenetesen eltalálta azt az életérzést, amit a legegyszerűbb szóval abszurdnak neveznek. De azóta sem tudott túllépni rajta sem a társadalom, sem a világtörténelem, sem a hétköznapi emberek a maguk életében: hogy naponta szembe kell nézni szörnyűségekkel, hogy ezzel a tudattal együtt kell élni - azzal, hogy meghalunk. A szomszédban bombáznak, a tévén keresztül látsz mindent, és minderről nem tudsz nem tudomást venni. Ugyanakkor pedig fognod kell magad, meg kell innod a pohár sörödet, ezzel a tudással kell rágyújtanod - élned.
Nem, egyáltalán nem ciki, miért lenne az? (A topiccím az én - meglehetősen szűkös - irodalmi műveltségemet tükrözi, figure-head-ként én akkor Camus-t tartottam a legnagyobbnak, és egyelőre ebbéli meggyőződésem nem változott :-). Ugyanakkor köszönöm a listát, nem kérdés, hogy az összes kimaradt könyvet elolvasom, utána meg önkéntelenül is véggigondolom a véleményem - akár pro akár kontra -, és ha kell, revideálom azt.
bár lehet ciki, hogy szegény Camus-t pont a topikjában harmadiknak hoztam ki, na mindegy.. :)
mitőbb egy deklaráltan nem-egzisztencialista író (ráadásul náci-kollaboráns!) ráver a nagyokra (Sarte, Camus), de akkoris: a "Voyage au bout de la nuit" számomra AZ egzisztencialista regény
1 Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére 2 Jean-Paul Sartre: Undor 3 Albert Camus: Közöny 4 Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból 5 Franz Kafka: A kastély 5 Samuel Beckett: Molloy 7 Thomas Bernhard: Fagy 8 Abe Kobó: A homok asszonya
9 Hans Henny Jahn: Óloméj 10 Alberto Moravia: Unalom
Néha az az érzésem, a tömegeket el kéne tiltani bizonyos dolgoktól..aztán lehurrogom saját magam és reménykedem benne, tízből egy ember talán megérti Camus-t. Nem egyszerű, tudom, lehet ez egyfajta szűrő is, ki mennyire...
bár hívő emberként az egzisztencializmus annyira nem találkozik a meggyőződésemmel
Szerintem a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, ha belegondolsz abba, hogy az egzisztencialisták egyaránt példakápüknek tekintik Kierkegaard-t (akitől aztán a protestáns teológia egy új ága, a dialektikus teológia is kiindult) és Dosztojevszkijt-mindkettő a tipikus egzisztencialista Angst-ot a hitben látta feloldani:)
Még a német követők sem tértek el ettől annyira szerintem, csak az amber manapság hajlamos az "egzisztencializmust", mint fogalmat, beleszorítani annak a néhány-egyébként nagyon jó-francia baloldali író-filozófusnak a művébe, akiknek a neve mostanában népszerű.
Mondjuk tény, az egzisztencializmus alapvetően elég negatív életérzést sugall, a vallások pedig optimisták...
Camust én is imádom, bár hívő emberként az egzisztencializmus annyira nem találkozik a meggyőződésemmel. A pestis viszont egyik kedvenc könyvem, nem csak, mert szenzációsan írta meg, hanem mert egy keresztény számára is fontos kérdéseket boncolgat és segít válaszokat keresni. Egyetems igazságokat boncolgat, és... nem is találok szavakat. Életem egyik nagy álma írni egy regényt, amely úgy kezdődik: Egy amazon lovagolt végig... Most nincs itt a könyv, nem tudom szó szerint idézni, de tudjátok, mire gondoloK!
"Az "életfájdalom" kifejezés a XVIII. századból származik, de a rossz közérzet, amit jelöl, azóta létezik, amióta az ember életének értelmét keresi. Már az ókori orvosok is leírtak depressziós tüneteket mutató betegeket, és növényi alapú orvosságokat javasoltak gyógyításukra. Ugyanebben az időben a filozófusok is elgondolkodtak a "lélek betegségeinek" furcsaságain Életuntság, acedia, búskomorság, levertség, nyugtalanság, spleen, nihilizmus, csömör, szorongás, depresszió - az életfájdalom sokféle formában jelent meg az idők folyamán, de mindegyikük az emberi létezés rossz érzésével függ össze. Lucretiustól Schopenhauerig tisztánlátó gondolkodók egész serege vette górcső alá ezt a rossz érzést. Arisztotelésztől Dosztojevszkijig sokan a "kiemelkedő emberek" jellemzőjét látták benne. Aiszkhülosztól Shakespeare-en át Cioranig a nyugati kultúra legkiválóbb szerzőit ihlette meg ez az életérzés. Prométheusz sorsa elleni lehetetlen lázadásától a szabadság csapdáival magát szembe találó modern ember szorongásáig könyvünk azt mutatja meg, hogy az életfájdalom az ár, amit a gondolkodás fejlődéséért fizetnünk kell."
Köszi a könyvajánlót! Még hülye műszakis koromban olvastam a novellákat az 1-es villamoson, általuk lett igazán kedvencem Camus. A könyv persze nincs meg (hacsak nem nyúltam volna le a Szabó Ervin könyvtárt :), úgyhogy örülök, hogy szóltál. Amint megjelenik, lecsapok rá, kötelező.
Hogy tetszik a lenti esszé-féle? Véleményt várok, őszinte kritikát, ne kímélj (mi maradt ki szerinted, Te hogy látod, ilyesmik...)! :-)
CAMUS HALÁLFELFOGÁSA, MEGJELENÉSI FORMÁI A „BOLDOG HALÁL” ÉS A „SZISZÜPHOSZ MÍTOSZA” C. MŰVE ALAPJÁN
Camus „halálfelfogására” a munkássága alapján érdekes módon nem tűnik egységesnek. Ehhez két művet veszek alapul, a Boldog Halált és a Sziszüphosz Mítoszát.
Boldog halál
Camus főhőse, Meursault a jelenben él, egyszerre tudatosan és öntudatlanul. Nem tudni, hogy ez a tudatosság (illetve öntudatlanság) egy hosszas gondolkodás következménye, vagy épp egy eredendő, naiv, gondolattalan (vegetatív) állapot. Camus regényében megfogalmazott saját halálfelfogása szempontjából ennek nincs is jelentősége: lényegtelen, hogy „jelenben élés” állapotába valaki tudatosan, önreflexió következtében, vagy egy nem tudatosult, kvázi-állatias, „bele-a-világba-való-élés” útján jut el. Meursault felismeri, hogy az emberi élet, minden gondolat, minden cselekedet alapvetően értelmetlen, különösen a mindent lezáró halál szempontjából, de ő az, aki képes ezzel a tudattal együtt élni, felülkerekedni az emberiséggel egyidős, „rettegett halál” archetípusán. Paradox módon egyszerre idegen, és egyszerre teljes résztvevője ennek a világnak. Egyszerre nézője és szereplője életének. A helyzetek, emberek egyszerre reálisak, in concreto értelmezhetőek és ugyanakkor illékonyak, álomszerűek, illuzórikusak is. Nem tekinti se többnek, se kevesebbnek a halált, mint egy, az életet lezáró elkerülhetetlen aktust, amely önmagában nem jelentősebb bármely életeseménynél, legyen akár az egy éjjeli szellő, vagy egy alma az asztalon. Képes arra a pluszra, hogy felismervén az elkerülhetetlen véget, saját életébe „internalizálja” a megfoghatatlan halált és ez a motívum az, amely M. sztoikus, rezignált életszemléletét egyfajta derűs nyugalommal tölti el. M. ambivalensen áll a világhoz: nem veti meg az érzéki örömöket, megmarad esztétikai érzéke és igénye, sőt, valósággal kergeti ezeket, miközben kimondatlanul is belengi minden cselekedetét (illetve: cselekvéstelenségét) az elmúlás. Cinkos és cinikus módon áll a világban, emberek, nők, történések közepén, nem retteg semmitől: készen áll. Kívülről szemlélve őt talán bizarrul hat, de belül nem az: komfortérzetét az a tudat határozza meg, hogy bármely nap a végső lehet, és minden másodperc, minden életpillanat önmagában egy univerzum, amelyet a lehető legintenzívebben, legtöbb érzékkel (lenne) szükséges megélni, átélni. Belátja azonban, hogy ezt a kiteljesedett életet nem tudja kispolgári bilincsbe verve élni, ehhez anyagi függetlenségre van szüksége. Számára semmi sem szent: ölni is képes ezért. Éppúgy képes szemlélni, átérezni az élet adta minden fűszert (a természet, az évszakok csodáit, tájakat, nőket), ahogyan egy ilyen „tudatos öntudatlansággal” leélt élet után képes megélni és elfogadni a kikerülhetetlen halált: boldogan.
Összefoglalva:
Camus halálkoncepciója ebben a regényében nem a konvencionális halálképet festi le; azt a sugallja, hogy a halál „megszelídíthető”, azáltal, hogy időbenisége relativizálódik: nem mindegy, hogy a létbevetett individuum fiatalon, még előtte álló élete valamely pillanatában tekint halálra, vagy egy szubjektíve tartalmasnak ítélt, már leélt élet után találkozik a halállal. Ebben a felfogásban a halál tehát nem valami rettegett záróaktus, hanem egy tudatos, vagy nem tudatos módon kialakult (abszurdnak mondható) szemléletet követően „beépíthető” az emberi életbe, amely élet ebből az aspektusból nézve kizárólag szubjektíve értelmesnek, leélésre érdemesnek mondható. Nem lázad a halál ellen, hanem elfogadja azt, nem szorong tőle, hanem épp erőt merít belőle, nem az életnek mindenáron való tervezését, keretekre, konformizmusra való törekvést tartja fontosnak, hanem inkább az élet folyamával való együttsodródást, az életadta lehetőségek minél nagyobbmérvű kiaknázását, amelyhez alapul egy sztoikusan bölcs, derűs szemlélet szükségeltetik. A halál nem a Legvégső Rossz, csupán egy záróakkordja egy olyan életnek, amely élet pillanatainak minél teljesebb kihasználásáért mindenki önmaga felelős. Boldognak lenni, tartalmas életet élni ebben a szellemben tehát döntés, választás kérdése, és az így leélt életre a halál csak i-re a pont: bekövetkeztével szentesíti azt.
Sziszüphosz mítosza
Míg az előző camus-i halálkép a maga komplexitásában is egyfajta kiutat jelenthet az esendő ember számára, addig a Sziszüphosz mítoszában vázolt halálkép korántsem ilyen, sőt, alapjában véve ellentéte annak. Már a mű első mondata megadja a komor hangulatát ennek a másfajta halálértelmezésnek: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.” Másféleképp komplex itt a halál: nem az emberi élet végessége szempontjából értelmeződik, nem relatív módon felfogható életesemény, hanem önmagában álló, abszolút történés, amely önmagában is bizonyítja az emberi élet abszurditását, esetlegességét. Minden emberi élet egyformán abszurd a „mozaik-jellegénél” fogva: megszületés (miért? kihez? hova? mikor?, stb.), majd az egész életet behálózó hétköznapi események irracionális láncolata, a fatális baleset potenciális lehetősége bármely pillanatban, majd eljön a hanyatlást követően az egész kéretlen létezést megsemmisítő kegyelemdöfés, a halál. Camus halálképe itt tragikus, nem tud, és nem is akar elmenekülni a halál, mint a Legvégső Rossz tekintete elől. Nincs esély kezelni a halált, nincs remény arra, hogy az egyén kitörhessen ebből a létből (hacsak öngyilkosság árán nem, amely azonban közvetve ismét a lét abszurditását bizonyítja), ahol minden másodpercben a halál ténye árnyékolja be a legapróbb és legnagyobb emberi tetteket is – szánalmasan jelentéktelenné téve azokat. Az egyetlen esély kilépni ebből az abszurd létből paradox módon pont a halál segítségével történhet meg: az „értelmetlent” a halál képes egyedül ebben a filozófiai szemléletben „értelmessé” változtatni. Camus ugyan megkísérel egyfajta „hidat” emelni az áthidalhatatlan emberi élet, azok képlékeny értékei és a mindent megkérdőjelező, elpusztító halál között, de szemben a Boldog Halál-ban kifejezett „megszelídített”, hétköznapi szintre transzformálható halálképpel, ez itt csak részlegesen, erőltetetten, és legfeljebb teoretikus szinten sikerülhet neki: az emberi életbe praktikusan integrálható módon nem. Nem sikerült kibékítenie Camus-nak a kibékíthetetlent: ellentmondásba került ő is, hisz ő volt az, aki az érzéki jelent tartotta fontosnak (ennyiben életigenlő), de ő az, aki esszéjét ezzel a mondattal zárja: „Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt”. Ettől még azonban a mítosz „üzenete” továbbra is érvényes marad: nem szabadul meg az emberiséget, emberi életet szimbolizáló Sziszüphosz a vak és végeláthatatlan gyötrelmétől, amely bizony folytonos, kilátástalan, és a „transzcendens most”-ban, az örök jelenben zajlik. Az emberiség élete folyamatos szélmalomharc a halállal szemben. A kikerülhetetlen győztes pedig a mindent betöltő abszurd marad.
