MICHAEL NAUMANN
FRANKFURTI KÖNYVVÁSÁR 2004 - ESTERHÁZY PÉTER BÉKE-DÍJA
A német könyvszakma csúcsszerve, a Börsenverein des Deutschen Buchhandels 1950 óta adományoz díjat olyan német vagy külföldi személyiségnek, aki mindenekelőtt az irodalomban, a művészetben és a tudományban kiemelkedő érdemeket szerzett a békegondolat megvalósításában. Az idei díjazott, Esterházy Péter október 10-én, a frankfurti Paulskirchében vette át a díjat. Magyar írók közül Konrád György 1991-ben részesült Béke-díjban. A kitüntetettek főleg írók. A rangos névsorban megtalálható Albert Schweitzer (1951), Hermann Hesse (1955), Astrid Lindgren (1978), Jehudi Menuhin (1979) és Václav Havel (1989) is.
Az elmúlt tíz év kitüntetettjei: 1994: Jorge Semprun; 1995: Annemarie Schimmel német orientalista; 1996: Mario Vargas Llosa; 1997: Yasar Kemal török író; 1998: Martin Walser; 1999: Fritz Stern amerikai történész; 2000: Asszia Dzsebar algériai író és történész; 2001: Jürgen Habermas; 2002: Chinua Achebe nigériai író; 2003: Susan Sontag; 2004: Esterházy Péter.
Alább Prof. dr. Michael Naumann, a Die Zeit hetilap kiadója és főszerkesztője, a korábbi kulturális miniszter laudációját, majd Esterházy Péter beszédét közöljük.
Igen tisztelt Szövetségi Elnök Úr, igen tisztelt Főpolgármester Asszony, igen tisztelt Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim, Kedves Esterházy Péter,
itt, ebben az épületben, ahol az Ön távoli rokonainak egyike, Schwarzenberg herceg 155 évvel ezelőtt egy zseniális trükkel megakadályozta minden németek és osztrákok általános választójogát, Ön átveheti a Béke-díjat. Ez nagyon szép. Ám Ön ezt a díjat nem érdemli meg. Először is 1945 óta a világban valahol folyamatosan háború van, másodszor pedig az írók nem a béke megteremtői. "Esterházy egy csodálatos művet alkotott, és most béke van." Ezt még egyetlen kritikában sem olvastam. Ön azonban egy szörnyű lázító. Az Ön komédiás nyughatatlansága irritálja az olvasókat. Ezen felül Ön a múlt idők minden létező formájának robbantómestere. Ön tehát nem teremt békét. Hála Istennek.
Béke ott honol, ahol nem hallatszik a fegyverek zaja. A táj, melyben régi kastélyok és templomok az idő múlásával zavartalanul simulhatnak a természetbe, békésnek látszik. Azonban, ha egy nemzet múltjának előre meghatározott terv szerint kellene átfordulnia egy politikailag elrendelt csillogó jövőbe, habár ezt a jövőt újra és újra elnapolják, ha az egyik létező szocialista párttitkár úgy váltja fel a másikat, mint enyhe nyarunkat a hűvös ősz, ha a polgárok behúzódnak kis zugaikba és kávéznak, miközben az uralkodó békehatalom pontosan azt teszi, amihez a legjobban ért, méghozzá a béke nevében védi saját hatalmát - olyankor a békének egy igen különös formája uralkodik. Már ha nem volnának ott azok a bizonyos engedetlen írók, akik azt állítják, hogy a békének sok más formája is létezik, például a szabadság békéje. Ahol szabadság alatt elsősorban a szavak szabadságát értik, amiből minden további szabadság következik.
Ön egy ilyen író, Esterházy Péter, pontosabban gróf Esterházy Péter, Galánta bárója, Forchenstein örökös grófja, Csákvár és Gesztes örökös ura. A német republikanizmus eme templomában ezt remélhetőleg azért még ki szabad mondani. Ön soha nem akart politikai író lenni. Azonban a szövegei nem engedelmeskedtek Önnek. És e tekintetben Ön mégis kiérdemelte ezt a díjat: hasonlóan azokhoz, akik az Ön elődei voltak itt, mint például Manes Sperber, Leszek Kolakowski, vagy Václav Havel. Egyikőjük sem kérte volna - mint Ön -, hogy laudációként szaxofonon játszanak el neki egy bluest. Azonban Charlie Parker halott, Cannonball Adderley sajnos szintén, és - tisztelt díjazott - a német irodalomkritika Big Band-jében én legfeljebb a mikrofont tarthatnám.
Nos, én az Ön személyes kérésére állok itt, valószínűleg azért, mert én - mint generációmból százezrek - tudom, ki volt Hidegkuti, és ki volt Bozsik, Puskás Ferencről nem is beszélve. És azért is, mert egyszer, egyetlenegyszer merészeltem az Ön jelenlétében kiejteni a "Helmut Rahn" nevet, annak a férfinak a nevét, aki 1954-ben, Bernben Magyarországot a szerencsétlenségbe taszította. Ekkor elsötétült az Ön gyakran megénekelt angyalarca. Büntetésül elmagyarázta nekem a magyar állítmány sajátosságát, mely állítólag félénken surran keresztül a mondatokon, korrekt múlt idejű formáját keresve. Most tehát épp a hosszabbítás perceiben vagyunk, vagy, ahogyan Ön tréfálni szeret: a háború utáni időben - még mindig nincs igazi béke a Földön, ám annál több a békedíj.
Amikor egy évszázaddal ezelőtt Los Alamos-ban kiderült, hogy a magyar atomfizikusok, Szilárd Leó, Teller Ede és Neumann János egykor mind ugyanabban a budapesti óvodakertben játszottak, az amerikai titkosszolgálat állítólag vizsgálatot indított, hogy kiderítse, vajon mit adtak ott enni a gyerekeknek. Bár az ügynököknek talán inkább arra kellett volna választ keresniük, hogy mit olvastak akkoriban az okos gyerekek Budapesten? A német kiadók, ha átmeneti zavarba kerülnek, és ez rendszeresen előfordul, megbízzák ügynökeiket, nézzenek utána, milyen regények voltak a közelmúltban Magyarországon olvashatók - és ezzel már át is vészelhetik a következő gazdasági évet.
Márai Sándor, Füst Milán - ők és sokan mások egészen biztosan nem csak korunk két magyar Péterének - Esterházynak és Nádasnak - az elődei. Könyveik sorsa arra enged következtetni, hogy 50 év múlva valahol a világon az Ön könyveit is újra fel fogják fedezni - mintha azok épp csak akkor keletkeztek volna. A szerzői jogdíj szempontjából ez igazán vigasztaló gondolat. Minden író vágyik az örökkévalóságra, s úgy tűnik, az örökkévalóság minden magyar író számára biztosítva van.
S így lassan megérkezem - remélhetőleg észrevétlenül - a díjazott műveinek központi témájához: Idő és történelem. Kedves Esterházy Péter, Ön most Németországban van. Mifelénk egy díjátadó beszédben nem adjuk alább.
A történelem a "régi Európában", és ezt a nemesi előnevet ezúton is köszönjük a hamarosan egykori washingtoni védelmi miniszternek, nos, itt nálunk egyszerűen minden történelem. És különösen Esterházynál. De tulajdonképpen miért? Nincs elég dolgunk a jelennel is?
Azt hiszem, Elias Canetti volt az, aki a történelmi monográfiák és történelmi tárgyú kiállítások egyre növekvő áradata láttán megjegyezte, hogy őt ez a múltba meredő tekintet arra az emberre emlékezteti, aki egy magas ház tetejéről a mélybe veti magát. A szédítő zuhanás közben látja maga mellett elsuhanni egész életét. Ez egy katasztrofikus látásmód volt. A bukás című film, mely Hitler utolsó napjainak történetét dolgozza fel, talán ezért ilyen népszerű, mert azt hisszük, ha láthatjuk a történet végét, könnyebben megértjük majd az elejét. Azonban ez tévedés. A történelem nem bűnügyi regény.
Esterházy számára a történelem akkor kezdődik, amikor megpillant egy üres papírlapot. Kezdeteket akar elmesélni, csupa kezdetet. A vége még várhat. Ahhoz, hogy a történelem végére érjen, az írónak kétszer olyan gyorsan kell írnia, mint ahogyan képes.
Lewis Carroll, akiben Esterházy Péter azonnal felfedezte ezt a lehetetlen képességet, az idő egy logikus verzióját hozta létre. Amikor Alice követni kezdi a közismerten bolond nyulat, beleesik egy mély lyukba - Thomas Mann azt mondaná: a múlt sötét kútjába -, és a zuhanás végtelennek tűnik számára. "Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé." Ezt a különös elméletet kellene elismerni, mint Esterházy-tételt (hisz végtére is Esterházy matematikus, és kiismeri magát ezek között a dolgok között). Így közeledünk művének és igencsak sportos zsenijének magjához: Korunk írói között ő az akrobatikus toronyugró, aki aláveti magát a feledés mély vizébe. Õ a lassú zuhanás szakértője. Persze ez, hogy Esterházy szóhasználatát idézzem, "schlechter Deutsch" - rossz megfogalmazás; mert valójában ő felkeresi a budapesti, berlini vagy hamburgi könyvtárakat és archívumokat, szüntelen kutatva a szövegbe illő idézet-hajtások után, melyek beültethetők egyre növekvő művének labirintusszerű parkjába.
Esterházy-szakértők azt állítják, hogy így egy "autonóm írásmód" jött létre, az úgynevezett Esterházy-nyelvezet, de én azt hiszem, ez egyszerűen csak a magyar nyelv.
Másfelől ezt az írót kritikusai bezárják a filológiai értelmezés ketrecébe, ahol naponta háromszor Borges-, Derrida- és Wittgenstein-idézetekkel etetik, amíg meg nem szelídül, és hozzá nem járul, hogy disszertációk témája legyen. Jutalmul Roland Barthes-t kap desszertként. A diszszertációk témája lehetne például: "Szövegi visszacsatolások Esterházy Péter műveiben", vagy "Hogyan képes ez az ember arra, hogy családja is van, könyveket is ír, és közben folyamatosan olvas?"
Én megengedem magamnak, hogy Esterházy kertjét szemlélve, melyben szövegek szegélyezik az irodalmi rózsa-ágyásokat, és sötét tév- és mellékutak kanyarognak, egy régebbi apára utaljak, ebben az apa által megbabonázott Esterházy-világban: Daidaloszra gondolok, a szerencsétlenül járt Ikarosz apjára, akiről azt mondják, ő alakította ki a világ első labirintusát. S ha a tisztelt díjazott egy nem ideillő kritikai megjegyzést vélne ebben felfedezni, habozás nélkül kiállok Ikarosz mellett, hisz jobb a magasból lezuhanni, mint hátralévő életünkben gyalogosan bolyongani.
A múlt elsüllyedt kincseiből, melyeket a felszínre hozott, Esterházy Péter költőien alkotta meg családjának és országának mítoszát, és az árulás évszázadát, alkalmazva a szemináriumokat megtöltő modern írói módszereket és stílusokat: kollázst és idézeteket, a mondák és a folklór elemeit felhasználó bricolage-technikát, mindenekelőtt azonban a hiperbolikus szatírát - minden tragikus momentum mögött (egyik elődjének kivégzésétől kezdve egészen a groteszk beszélgetésig, melyet Vilmos császár folytat 1917-ben a miniszterelnök Esterházy nagyapával), ott rejlik a nevetésre ingerlő őrület. Ebben az őrületben ma felismerjük a tizenkilencedik és huszadik századi tribalisztikus Európa politikai alaphangját. A szerző szatirikus tehetsége úgy tudja megszólaltatni ezt az alaphangot, hogy minden eredeti idézet önmaga paródiájaként hat. Ezzel megfelelő emléket sikerült állítania a totalitarizmus családokat romboló erejének. És így szemlélve minden, látszólag parodisztikus vidámság mögött, amivel a szerző a történelmi-politikai abszurditásokra reagál, az a mélységesen mély aggodalom rejlik, mely minden nagy szatirikust jellemez, s mely minden valódi konzervativizmus sajátja.
Esterházy Péter mindenre képes, kivéve arra, hogy hazudjon. Pedig oly nagyon igyekszik. "Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot." Így szól az opus magnum, a Harmonia cælestis első mondata. Az elbeszélés eme nehézsége miatt keletkezett sok ezer évvel ezelőtt a mítosz - ami nem csak legendát, fabulát vagy történetet, hanem "hazugságot" is jelent. "Az írók mind hazugok" mondja Harold Brodkey, de hazudozásaikból végül az igazság kerekedik ki - Esterházy Péter esetében szerteágazó családjának igazsága, melyet szinte elkerülhetetlenül azonosítanunk kell Magyarország történelmével. Nem beszélve Európa zenetörténetéről. Örök hála Joseph Haydn munkaadójának.
Sokat írtak már Esterházy irodalmi fogásáról, hogy minden - vagy majdnem minden - férfi elődjét "Édesapám"-nak nevezi. Ez azonban egy bibliai időkből származó mesterfogás, mellyel az antik időkben a városok és uralkodóik legitimitást nyújtó eredetét és jelentőségét igazolták: egyre magasabb lett a királyi elődök kora, nyolcvanról száz évre, százról nyolcszázra növekedett éveik száma, míg végül bizonyíthatóvá vált az isteni világteremtők heroikus köréből eredő közvetlen genealógiai láncolat. Így áttekinthető volt a fáraók és városalapítók családfája, kompakt és hatásosan felépített az egyediség mítosza. A Földközi-tenger partjain több mint 300 város hirdette, hogy Herkules volt a megalapítója.
"Az édesapám dicsőségének látványa olyannak tűnt fiai szemében, mintha emésztő tűz lett volna a hegy csúcsán", szól a Harmonia cælestis 236. mondata - kacsintva mondja ezt az író, de azért komolyan is gondolja. "Engedtessék meg", mondja Esterházy Péter, "hisz mégiscsak mi vagyunk az egyetlenek, akik a nomád népekből megmaradtak." Annál fontosabb tehát, hogy a családfákat gondozzák és öntözzék: Úgy tűnik, ágaik között rejlik a világ rendje - a világé, amilyen az lehetett volna, ha a huszadik század forradalmi erdőirtási akciói során nem vágtak volna ki minden családfát. Az író megint felállítja őket.
Tudásunk a világ rendjéről, történelmileg szemlélve a dolgot, a kozmoszról való elsődleges kompakt tapasztalatokból ered, melyek a mítoszok által szólaltak meg. A mítoszok mindig az eredet, a világ kezdetének és az emberek származásának kérdései körül keringtek. Az osztrák-amerikai filozófus, Eric Voegelin - nemzetiségét az osztrák-magyar jó szomszédság ápolása miatt említem - az antik mítoszok között rálelt egy olyan típusra, mely egy társadalom pragmatikus történelmének úgy adja meg értelmes kezdetét, hogy mitizálás segítségével egészen a kozmoszban zajló eseményekig extrapolálja.
Ha azonban a huszadik század totális ideológiáinak és államainak történelem-spekulációit vizsgáljuk, felfedezhetjük, hogy a tömegekre ható vallásos vonzerejük egy hasonló, értelem után kutató mozgalomból származik. Ezek az ideológiák azonban központi erejüket már nem a múlt tapasztalataiban, hanem egy üdvösséget hozó szebb jövő ígéretében vélték felfedezni. Sajnálatos módon azonban a jövő tapasztalatok nélküli terület. Ezért ahhoz, hogy egy egész nemzet kizárólag a jövőre esküdjön fel, rendkívüli rendőrségi erőfeszítésekre van szükség, melyeknek már rég megtanultuk a nevét: propaganda, hazugság és terror, ebben a sorrendben. Ezek az alkalmazott politikai utópia gyakorlati eszközei a totalitárius államokban. Fogalmazzunk úgy: Európa koncentrációs táboraiba és börtöneibe, a Gulágra a kételkedők kerültek, a múlt emberei, akiket fogva tartottak és meggyilkoltak a jövő fegyveres utópistái, lett légyen ez az utópisztikus jövő rasszista, vagy a szabadság osztályok nélküli birodalma. Évtizedeken át éltek a magyarok ebben az értelem-ellenes környezetben, beleértve a kádári gulyáskommunizmus viszonylag enyhe éveit is. Hogy ezért részben Németországnak is történelmi felelősséget kell vállalnia, azt, Magyarországon legalábbis, még nem felejtették el.
Esterházy Péternek alkalomadtán felrótták némelyek, hogy nem volt aktív disszidens, nem volt politikai író. Ez nem igaz. Művének belső ellenállását, és túlhabzó ironikus és szatirikus hajtóerejét meg sem érthetnénk, ha elfeledkeznénk arról, hogy írásai egy olyan politikai ideológia árnyékában születtek, mely az írást és a költészetet politikai eszköznek tekintette és megpróbálta láncra verni.
"A helyes tudat", írta egykor Rugénak Marx Károly, "olyasvalami, amit a világnak el kell sajátítania, akkor is, ha nem akarja." Ez azonban nem sikerült. "Az én viselkedésem", mondja Esterházy, "egyszerűen egy nyelvkritikai magatartás volt..." Végeredményben a mi úgynevezett lázadásunknak a nevetés volt a tétje. Egy diktatúra számára már az is elég nehezen elviselhető, ha rajta nevetnek. Ha azonban egy diktatúrában nevetnek az emberek, az a hatalmon lévők számára életveszélyes.
Esterházy könyvei, kevés kivétellel, az ellenállás poétikus gesztusai a jövő igézetében élő ideológia követelményeivel szemben. Írói módszere az emlékezés. A tudat csak saját tapasztalataira emlékezhet. Így eszmél önmagára. A tapasztalatok, illetve azok irodalmi kikristályosodásának minősége határozza meg a tudatosság szintjét és nyitottságát. Az emlékezés legkézenfekvőbb formája azonban a saját gyermekkorra és az azt körülvevő világra vonatkozó emlékek felidézése: innen ered idő-tudatunk, és innen indul Esterházy is.
A felvilágosodás egyik alapkérdésére - "Ki vagyok?" - a kettős értelemben is klasszikus, ha nem éppen konzervatív kérdéssel - "Honnan jövök?" - próbál meg válaszolni. Ez utóbbi azonban nem hordoz semmiféle dinasztikus gőgöt, vagy nemesi büszkeséget, annál inkább benne rejlik egy óriási csalódás veszélye, és a folyamatos emlékezés erőfeszítése.
"Rápillantván a családomra, láttam, hogy az nagy. Nagy s gazdag, van benne mindenféle Esterházy, kinek-kinek ízlése szerint, extra large, nyolcbordázatú vagy szárnyas, royalista, demokrata, patrióta, hazaáruló. Így van ez rendjén, gondoltam.
De tévedtem. Ma már kristálytisztán látom: az Esterházyak egytől-egyig, tetőtől-talpig kiváló férfiúk." Ezt Esterházy Péter mosolyogva mondja, mert olvasóinak intelligenciájára épít. Hogy az Esterházyak között nők is voltak, s méghozzá nem kevésbé különleges anyák, nagynénik és nagymamák, akik megindító egykedvűséggel szemlélték a család férfiágának szenvedélyeit - ezt a tényt a fiú, unoka és ük-ük-unoka kitelepítette egy másik könyvbe, melynek címe Egy nő. Mindent egybevetve, ez a könyv a nemek egyfajta megoldhatatlan keresztrejtvénye, ám vidám erotikus szemléletességének semmi köze Ray Charles szomorkás férfi-bölcsességéhez: "Born to lose, I've lived my life in vain."
Tehát az Esterházyak: Alig született meg, 1951-ben Pétert családjával együtt megfosztották tulajdonától és rangjától, és egy pusztai faluba száműzték, dinnyeföldek és babtermesztők közé. Az 1956-os egyetlen fegyveres, hősies népfelkelés után az országot végképp eluralták a gondok, az alkalmazkodás és a melankólia.
Amikor már ismét Budapesten élt, matematikusi diplomájának megszerzése után kezdte el írni első novelláit - közöttük a Fancsikó és Pintát. Ez a szöveg törékeny emlékezés két elképzelt gyermekkori barátra, két ironikus árnyalakra, akik akusztikus hallucinációkként kísértenek a családi élet államilag redukált kulisszái között.
És újabb szövegek következtek, regények és esszék (melyeket részben még nem fordítottak le németre), s ezek mind az olvasott élet törvényeinek engedelmeskednek, mintha azt mondanák: Az ember mindenekelőtt és elsősorban saját nyelvében lehet szabad, és ahol ez a nyelv - minthogy hagyományok kötik - az írott forma korlátaiba ütközik, ott a szerző szakít a narratív hagyományokkal, egy sokkal erősebb európai tradíció - az önmagunkban való ironikus kételkedés nevében. Ha Esterházyt olvasunk, behatolunk a regény belső jelző-rendszerébe, ahol a mondatok lefülelik egymást, hogy az első adandó alkalommal, egy tréfával cáfolhassa meg egyikőjük a másikat.
A szív segédigéi, a Hrabal könyve, a Hahn-Hahn grófnő pillantása és más szövegek után kilencévi munka eredményeképpen született meg a Harmonia cælestis: Kereken 500 évet ölel fel az Esterházyak életéből az első rész, egy fél évezrednyi magyar, osztrák, cseh - tehát közép-európai történelmet. A hunok jönnek és mennek, csakúgy a törökök, majd a németek, az oroszok, csak az Esterházyak maradnak, egyik apa követi a másikat, csak egyvalami nem lineáris: maga az elbeszélés. De hogyan is lehetne? Az apa, ez a szent szó, szinte halhatatlanul áll a regényben, egy Esterházy-létalap, a mozdulatlan mozgató, minden dolgok végső oka, néha öreg, néha fiatal, néha szerelmes, néha részeg, néha harcias, néha bujdosó, néha nagylelkű, néha pedig álnok, néha vak, néha látnok, néha az aranygyapjas rend tagja, máskor titkos tanácsos, és végül a fiú felteszi magának az ironikus kérdést: "Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs."
Míg Európa felvilágosult teológusai megállapodtak egy "deus absconditus"-ban, az író családja történetének üledékében egy "pater absconditus"-t fedez fel, majd újraalkotja őt 371 oldalon. Ennek a csak távcsővel látható, mindent magába foglaló alaknak örökös állampolgári jogot biztosít az irodalomban. Ha ő maga néhány évszázaddal korábban születik, ha tehát saját regényének egyik Édesapám-ja lett volna, úgy fütyülhetett volna egy kis dallamot Joseph Haydn-nek, és azt mondhatta volna: "Csináljon ebből valamit, Haydn."
A valóságban azonban 1991-ben leült egy szobában, Budapesten, családjának történetét ezernyi kaleidoszkopikus szilánkra törte, majd elkezdte újra összeillesztgetni azokat. Amikor kilenc évvel később a szobából kijött, ősz volt a haja, és - legalábbis ő ezt mondja - kínozta a köszvény. Õ tehát megöregedett, míg teremtménye, az apa, Alice-hoz hasonlóan a regény végtelen mély nyúlüregébe zuhant és az idő megállt a költői jelenben. A svájci órások nyelvén mindezt "Grand Complication"-nak neveznék, kronometriai őrületnek, mely a holdkeltét évszázadokra előre pontosan meghatározza, noha ezt a prognózist a Hold nekünk, egyszerű halandóknak sosem fogja tudni igazolni.
Csu En-lait, aki Németországban járt egyetemre, bár nem kapott békedíjat, egyszer megkérdezték, mi a véleménye a francia forradalomról. Állítólag ő azt válaszolta, hogy még túlságosan korai volna ítéletet mondania róla. Ezt csak azért említem, mert Esterházy családtörténetében, mely családtörténet valószínűleg az utolsó a huszadik században, egészen a regény feléig nem bukkan fel egyetlen igazán forradalmi polgár sem. Persze az ő idejük is elérkezik majd a regényben - bár csak egy letűnt arisztokrácia ellenpontozásaként, az uralkodó nyárspolgárság árnyékában. Ez a nyárspolgárság aztán magáévá tette a nemesség udvari szokásait, és vadászni indult. Nyulakra, medvékre és szarvasokra céloztak, de képzeletbeli nemesi összeesküvőkre és az 1956-os felkelés szimpatizánsaira is. A kádári Magyarország mint politikai-történelmi összehasonlítási alap a megalázott Esterházy-történelem mellett - itt annak a rendszernek a fullasztó légkörével találkozunk, melyet, ha nem kellett magunknak is elviselnünk, Herta Müller, Monika Maron vagy Hans Joachim Schädlich, Erich Loest és Jürgen Fuchs műveiből ismerhetünk, és természetesen Esterházy magyar, cseh, horvát, szerb vagy lengyel barátainak szövegeiből, a Nádasok, Konrádok, Kertészek Krasznahorkaik, Eörsik, Kratochvilok, Stasiukok és mások műveiből.
Sokat írtak már apakereséséről és apja iránti szeretetéről, az apa-átokról, Esterházy szeretetteljes felszabadító ütéseiről, melyekkel családja apafiguráinak folytonos rohama ellen védekezik; nem maradhatott el az Ödipuszra való utalás sem; természetesen Sigmund Freudot is idézték. Hisz a ma 50 és 60 év közötti európaiak problémája nem az volt, hogy egy apa nélküli társadalomban nőttek fel, mint ahogy azt gyakran mondják, hanem épp ellenkezőleg, hogy különleges apáik voltak, legalábbis itt nálunk, de Magyarországon is, akiknek éveken át újra feltették a klasszikus kérdést: "What did you do in the war, Daddy?"
A háború, az európai világháború, mely 1914-ben kezdődött és hivatalosan 1945-ben ért véget, csendben folytatódott a családokban. A nagy és kisebb apaszerepeket újraosztották. De ez nem tette kellemesebbé az apáikat túlélő fiúk életét.
Esterházy, mint minden szatirikus, konzervatív ember gyűlöli az erőszakot. Volt egy olyan korszak, amikor Németország szociológia-szemináriumain még minden nemzeti vagy helyi felkelést "társadalmi kommunikációs formaként" értelmeztek, mellyel egy elméletek és szavak nélküli csőcselék fejezte ki igényeit a világ többi részével szemben gyújtogatás és fosztogatás formájában. A "progresszív erőszak" a társadalmi átalakulás teljességgel legitim eszközének számított.
Olvastuk Paszternakot, aki az 1905-ös orosz forradalmat parázsló szavakkal ábrázolta: "Tegnap megfigyeltem az éjszakai gyűlést. Meglepő példa. Oroszország-anyácska mozgásba lendült. Nem tud megállni, nem tud eleget menni és beszélni. Csillagok és fák gyülekeznek, éjszakai virágok filozofálnak és kőépületek tartanak gyűléseket."
A forradalom mint természeti jelenség, lírai erővel ábrázolva. Azonban úgy is nézhetjük, mint Esterházy Péter. 1919, Magyarország, a Tanácsköztársaság etablírozza magát a kastély udvarán. Az Esterházyakat először fosztják meg vagyonuktól. "- Kegyelmes asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták." Azután elégették a kastély bútorait, és a szép képeket a fiatal kultúrpolitikus, Lukács György megbízásából elkobozták.
Akinek, mint jómagamnak sem, már nem élt az édesapja, az 1945 után Németországban elképzelhetett magának egy politikailag és etikailag feddhetetlen nemzőatyát - egy olyan nemzet tagjaként, melynek morális veresége mindent felülmúlt, amit az általunk ismert történelem mindmáig feljegyzett. Aki azonban, mint Esterházy Péter, illusztris apák végtelen sorára tekinthetett vissza, az szabadon választhatott magának akár tizenkét apai példaképet is - míg aztán mégiscsak az egyetlen, közvetlenül jelen lévő apához kellett fordulnia, Esterházy Mátyáshoz.
A Harmonia cælestis második könyve egy szerető, veszekedő, kétségbeesett családot ábrázol a társadalmi hanyatlás, a lelki és szellemi ínség minden fázisában. Magyarország a szocialista jövőbe vezető zsákutcába érkezett, besúgók, árulók, hétköznapi kis aljasságok hálózzák be a szövegeket, és szarkasztikusnak hat Esterházy egyik nagynénjének vigasza, aki azt mondja a szerzőnek: A nagyapád rögtön nagyon kedves és emberi lett, amint elvesztette mindenét.
Az apáért azonban egy napon eljöttek a hatalom új birtokosai, és "szörnyen megverték, pofozták, mint a gyereket, ütötték, mint a lovat, első dühükben leverték a veséjét, majd módszeresen az egész testét, és főleg a talpát". Ez bizonyára 1957-ben volt, egy évvel a felkelés után.
Ezután Esterházy Mátyás az ÁVH besúgója lett - a hírhedt "III/III-as" ügyosztálynak először munkatársa, majd ügynöke. Főfoglalkozásként német és francia irodalmat fordított; fia neki szenteli nagy regényének utolsó sorait: "apám már ott ül a Hermes Baby előtt, amely folyamatosan zakatol, akár egy géppisztoly, veri, csépeli, és jönnek és jönnek belőle a szavak, pötyögnek a fehér papírra, egyik a másik után, szavak, melyekhez neki semmi, de semmi köze sincs, nem is volt, nem is lesz". Amikor ezt írta, még nem ismerte a teljes igazságot.
2000. január 15-én a szerző azt írta noteszába: "most KÉSZ!", miután kilenc éven át dolgozott a Harmonia cælestis kéziratán. Röviddel ezután megrázó élményben volt része: először pillanthatott bele apjának ÁVH-dossziéjába. A felfedezés, hogy Esterházy Mátyás egy megvetett, gyilkos rendszer besúgója volt - s ezt fia épp akkor fedezi fel, amikor ugyanennek az apának a vonzódás, a szeretet, de egyben a kétkedés és a harag emlékművét szentelte -, hirtelen mindent kérdésessé tett: a szeretetet, a regény igazságát, igen, még az irodalomról, sőt a történelemről alkotott fogalmainkat is. Az író számára ez a felfedezés páratlan próbatételt jelentett: Modern mítoszalkotóként megírta családja történetét s egyben ironikusan fölébe emelkedett. Szerető fiúként megrajzolta egy apa alakját, aki egy elnyomó rendszer áldozatává lett. És ekkor kiderült, hogy a politikai realitás az ő saját életét, az édesapja életét, de talán még regénye életét is megmérgezte.
Esterházy Mátyás besúgói jelentéseiből szinte süvít a semmitmondás. Azonban pusztán az, hogy ezeket a teljességgel jelentéktelen jelentéseket évtizedeken át írta, arról tanúskodik, hogy a magyar államvédelmi hatóság mindenütt jelen volt; végül az ügynökök már egymást figyelték, és saját magukról írtak tele dossziékat. A rendszer belefulladt a bürokratizált üdvösségvárás végtelenül ostoba idiotizmusába.
Esterházy Péter hallgathatott volna - és ezzel maga is bűnös részesévé vált volna annak a titok-kultúrának, annak a mentalitásnak, ami mindenhez hozzáképzel egy második realitást, amit ugyanakkor igyekszik eltussolni. Vagy, a lemondás tragikus gesztusaként, vissza is vonhatta volna könyvét. De ez a kommunista Magyarország utolsó és talán legnagyobb győzelme lett volna az irodalom szabadsága felett.
Így csak egy kiút maradt - amely az igazsághoz vezet. A kortárs irodalom egyik legfájdalmasabb feladatát róva magára az író elmélyedt apjának dossziéiba és megírta a Harmonia cælestis Javított kiadás-át. Ez a könyv nem csak a politikai infámia dokumentuma, hanem egyben megrázó bizonyítéka annak, hogyan öli meg a derűt és nyelvi humort egy félelemre és árulásra épülő egypártrendszer karhatalmi humortalansága. Ugyanakkor az államvédelmi hatóságok prózájáról kiderült, hogy a modern irodalom szépségének esztétikai kontrasztjául szolgál. Ha létezik a "csúnyaság" fogalma a szó esztétikai és etikai értelmében, akkor ennek legjobb példáját láthatjuk a Javított kiadásban. A "csúnyaság" a politikában - németül - rímel a "megbízhatóság"-ra (Hässlichkeit és Verlässlichkeit). Esterházy Mátyás megbízható volt.
Esterházy sosem hitte, hogy a vigasztalan idők örökké tartanak. Úgy tűnik, írói programja szerint az irodalmi komédiázás szépségéből, szellemességéből, komolyságából vigasz sarjad. És ezt a programot az apai ÁVH-dossziék sem érvénytelenítették, sőt, inkább a lehető legnehezebb módon igazolták. Még egyszer megállt az idő, s a történelem látszólag jéggé dermedt az árulás dokumentumainak olvasása közben. A díjazott érdeme, hogy ezt a tapasztalatot kezelni tudta, anélkül, hogy úrrá lett volna rajta a kétségbeesés.
Magyarországon, Lengyelországban és természetesen Németországban is viták folynak arról, mi az értelme és célja az államvédelmi hatóságok dokumentumait kezelő hivatalok működtetésének. Az úgynevezett "tegyünk pontot a végére"-vitának Németországban hagyománya van. Egyrészt, mivel az emberek nyugalomra vágynak, de másrészt talán azért is, mert csalódottak amiatt, hogy a történelem mégoly csekély értelme mögött is rejlik egy másik értelmezés: mégpedig az a sejtelem, hogy a hatalom megszerzésének érdekében a legsötétebb gonoszság is képes mobilizálódni az emberben. Ennek a sejtelemnek az elfojtása azonban csak azoknak használ, akik besúgóként bűnössé lettek, áldozataiknak nem - és az áldozatok nem csak azok, akiket megfigyeltek, hanem családjaik és barátaik, vagyis az emberek többsége Európa államvédelmi hatóságoktól behálózott társadalmaiban.
Esterházy morális érdeme, hogy ezt az igazságot szavakba öntötte. Művének szellemes humora és csodálatos nyelvkészsége mögött egy olyan író áll, akinek költői titka egy különleges tapasztalatban rejlik: Minden irodalmi kísérlet, mely arra irányul, hogy történeteket meséljünk el, egyszer visszavezet minket magához a történelemhez. Az pedig, mindent egybevéve, évszázadról évszázadra, Európa egyik apagenerációjától a következőig egyre komorabb lett, míg végül a nevetéshez vezető kiutat is elzárta előlünk. Ám hogy mi magunk erről nem hallgatunk, hanem beszélünk róla, és már legalább mosolyogni tudunk - ezt a mentő paradoxont az íróknak köszönhetjük.
Most tehát - a Béke-díj. És mivel ehhez a békéhez részben az Ön igen tehetséges fordítóinak megértést elősegítő művészete is hozzájárult, nem csak Önnek, de mindazoknak is szeretnék gratulálni, akik az Ön műveit a magyar nyelv luxuslakosztályából kicsalogatták korunk világirodalmának porondjára, tehát azoknak, akik az Ön szellemes szövegeit tolmácsolták, a lektoroknak és könyvkiadóknak, a könyvek gyártóinak és a kiadók ügynökeinek, a könyvkereskedőknek és természetesen mindenekelőtt - az olvasóknak. Ám mindazok, akiket most felsoroltam, Hölgyeim és Uraim, önökkel és velem együtt köszönettel hajolnak meg Esterházy Péter előtt.
Hölgyeim és Uraim,
amikor a német filmrendező, Fritz Lang elmenekült Németországból és megérkezett Hollywoodba, egy este egy bárban találkozott néhány magyar barátjával, akiket még Berlinből ismert. Közöttük volt a nagyszerű Kertész Mihály, alias Michael Curtis is, aki később a Casablanca című filmet rendezte. A barátok magyarul beszéltek egymással, hogyan másképp? Fritz Lang hozzájuk hajolt, és azt mondta: "A fene egye meg, Amerikában vagyunk. Beszéljetek németül!" Azt hiszem, Esterházy Péter valószínűleg eleget fog tenni ennek a kérésnek. Persze, az is lehet, hogy nem.
Köszönöm a figyelmet.
Fordította: Sárossi Bogáta
Élet és Irodalom
48. évfolyam, 42. szám
postamble();
