Könyvtárból kölcsönöztem ki, nem hittem, hogy ilyen címmel - Betty és a herceg - olvasható szöveg kerekedhet. Kishitű voltam. A könyv születésekor Wodehouse már túl volt két Psmith-regényen, s három év múlva pedig megszületik az első igazán átütő erejű műve, a Valami új.
A fordító, Borsos Balázs, ötödször is beletrafált.
P.G. Wodehouse kapcsán két hírünk van: egy jó és egy rossz
A rossz hír, hogy nem folytatjuk P.G. Wodehouse életművének kiadását, a Betty és a herceg lesz az utolsó kötet! Viszont az elmúlt évtizedekben több mint 50 könyve jelent meg a Ciceró Könyvstúdió gondozásában.
Szomorú vagyok, ha az életmű nem lesz teljes a magyar kiadások tekintetében... Bízom benne, egy másik kiadó - hamar - lát majd üzletet a még nem magyarított kötetek kiadásában.
Mivel az új kiadásokat gyűjtöm, így eladóvá válik az 1928-as, Légrády fivérek által kiadott verzió. Egy kötetbe van kötve a Barátom, az életművésszel. Sajnos a címlapja nincs meg (már így került valószínűleg anno bekötésre), egyébként jó állapotban van. Kérdés, kérés esetén fényképet tudok emailben küldeni a kötetről, árban megegyzünk.
A legfrissebb Wodehouse-kötet, a Semmi komoly fordítóját, Borsos Balázst nem tudom meginterjúvolni, hogy ez és a többi mű – Fodrász és főnemes; Amikor egy francia angolosan távozik; Anonim agglegények klubja –, amiken korábban dolgozott, saját ajánlkozása volt a kiadó felé, vagy megbízatást teljesített. Az előbbi változatra voksolnék, tematikát gyanítok vállalásaiban, ugyanis mind a négy könyv, és azok magyarra ültetése, kiváló.
Wodehouse öregkorára szentimentálissá válik írásaiban, szűrői nem tökéletesen működnek, egyre inkább teret nyer locsogása. Nagyon impulzív és robusztus a Karikacsapástól a Koktéltájmig terjedő csaknem húsz évet felölelő periódus, aminek fontos letéteményese e novellagyűjtemény is. W. unos-untalan előhúzza kedvenc toposzait. „Remeg, mint a nyárfalevél” hasonlatot minden könyvében elsüti. Nem volna sértődés, ha így a sorozat vége felé frappáns szóképpel lecserélni. Nem tetszett a „mehet a levesbe” kifejezés sem. Nem csak fájdalmas közhely, hanem enyhén már vulgarizálódott is. Mindig kényelmesebb megoldás olyan szólást alkalmazni, amit csak az adott nyelvterületen ismernek: „…mint Marci Hevesen.” A „…mintha dézsából öntenék” frázis talán már minden olvasónak véglegesen a zsigerébe égett. Nem kell helyettest keresni, csupán elhagyni.
Végezetül, amikor W. ebben az opuszában is újabb és újabb golftörténetbe kezd, végre egyszer sem éreztem úgy, mintha szögesdrótot húztak volna át az emésztőrendszeremen. (Bezárások idején megszűnt a balatongyöröki Szépkilátó alatt meghúzódó GolfClub Imperial. Nemrég pedig a bicikliút és felmagzó füvű pálya érintkezésénél vízityúkcsibékként megülő, méhsejtmintás Callaway és Titleist labdákra leltem. Hiányoztak a táblák is, amelyeken rendőri vegzálást és húszezer forint helyszíni bírságot helyeztek kilátásba a labdák elorzóinak. Ha egy súlyos puttert is találok – már W. hatására –, egy rögtönzött greenen tényleg megpróbáltam volna elütni a golyóbisokat.)
Akkor hát vágjunk bele, nézzük az író azon könyveit, amelyek kimagaslóak, jó újra és újra elolvasni őket. Wodehouse ahhoz túl termékeny volt, hogy mindig érdekes lehessen; ugyanazon a masinéria szerint bonyolítja a szálakat, szűretlenül elmerülni szövegárjában könnyen csömört ébreszthet az olvasóban. Nem ér tehát nagy veszteség, ha legalább 30 kötete kimarad az életünkből, viszont az életmű javával stílusban, leleményességben és technikai tudásban nem sok huszadik századi szépirodalmi mű vetekszik (Kilenc történet [Salinger], Valami történt [Heller], Jules Renard naplója [Renard], Dubin megannyi élete [Malamud], Csendes Don [Solohov], Szerencsés Jim [Amis], A titokzatos idegen [Conrad], Stoner [Williams], Gyermekkorom [Andrejev], Gyermekkorom [Gorkij], Vasáradat [Szerafimovics], Ismeretlen birtok [Alain-Fournier], Kortársam története [Korolenko], Én vagyok a hunyó! [Cormier]).
A szerző magnum opusa a Rengeteg pénz. Szerb Antal fordítása annyira parádés, hogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy blattolva, esetleg diktálva, a végén szövegébe bele-belejavítgatva ültette át a regényt magyarra. Ott nyomulnak a sarkában az alkotó többi telivérei, ha nem is egy bolyban: Karikacsapás; Hölgy a pácban; Az életművész; Tüzes víz; Valami új; Fred bácsi csúcsformában; Valami sumákság; Jókedvű jótevő; Talált pénz; Pénz a bankban; Különös végrendelet.
A Diákélet St. Austinban című elbeszélésfüzérhez hasonlóan, a Sheen ringbe száll is két kötet – két kisregény – anyagából áll össze. A könyvkiadás nem halványuló tradíciója, hogy a keresett szerzőknek az életműsorozat ürügye nélkül is piacra viszi elsüllyedt textusmaradványait, így kerülhettek kézbe a nem is távoli múltban Dumas vagy Dickens leporolt, papírtéglaként újrahasznosult darabjai, vagy korábban Conrad, Wells, London és Scott újabb, magyarra ültetett szövegei adtak némi gellert e klasszikusok java munkáinak. Mindenesetre, aki élvezetét leli a diákcsevej és a végtelenített meccsleírások olvasásában, Wodehouse zsengéjét is kedvelni fogja. Én a művet a Jill, a vakmerő és a Legénylakás hamari regényei közé helyezném.
Különösen kedvelem Wodehouse korai munkáit. A Diákélet St. Austinban tényleg a legkorábbiak közül való, a magyar kiadás két, témájában azonos műveket (The Pothunters; Tales of St. Austin’s) foglal magában. A 120 éves szöveg ma is friss, eleven, legfeljebb időnként a rögbi és krikett meccsek leírásai teszik próbára a türelmet. Az oldalakon nyoma sincs az elcsépelt szerelmi kalandoknak, melyek a későbbi opuszokat jelentősen megterhelik (a Psmith-sorozat 4. darabját ennek erőltetése vitt félre). W. fáradhatatlan olvasói elég rafináltak már, könyvenként a 20-40 akárhány oldalt átpörgetik (legfeljebb akkor fog ki rajtuk a szöveg, ha a szerző egyszerre 3 szerelmi szálat is gabalyít.
A fordító – Abrudán Katalin – kiváló. (Szokatlan volt imitt a betűhiba, amott a hiányos központozás, másutt az esetlegesség. Sietés fuvallata libbent át a könyvön.)
A 2021-es Ciceró kiadós megjelenések: Az első Wodehouse könyvünk a Fiatalemberek slamasztikában (Young Men in Spats) lesz, és idén várható a Nothing Serious és a The Pothunters is.
Wodehouse nőbolondériája egyben jellemének fogyatékossága is. Üzenetével írásaiban nem mismásol: nők ellen ideig-óráig lehet lázadni, a végén csak diadalt ülnek, a behódolás férfisors, amit minden futóbolondnak vállalnia kell. A család szentség, zsolozsmázza az író, asszony a fegyőre, akit – W. hitvallása e tárgyban különösen erős – a férj hivatott eltartani, egzecíroztatásra és hárpiaságra hivatott, végül elegendő számú utód kitermelése után alant is becipzáraz, továbbiakban sárkánymódban üzemel.
Az idő odakozmált, a legatyásított dobbantó férfinek nem csap kezébe barát, „No, ez derék! Most már végre szabad vagy.”, elirigyelve függetlenségét, visszarántaná. W. nem mutat szimpátiát, legfeljebb a házasságot éltető agglegényeken könyörül, szerinte az elbitangoltaknak röpke nő nélküli lét dukál. Pedig alig van menekvés, a talpra állás évei a kiábrándulásé (váláskor mindig a fiús anyák ágálnak, a lányosak szorítanak: lányuk markolhasson, amennyit bír), a mindenét odahagyó előbb-utóbb – előbb, ha sokat panaszkodnak rá – beleszédül az illúziótlan világi bódulatba.
Wodehouse szentimentális trotty, na, ifjan is megvolt benne a hajlam a trottyságra, ám kétcsipetnyi hajzatmaradéka pihe puhája alatt agya kohója már nem úgy tüzel, mint meglett férfiember korában. Az Anonim Agglegények Klubjának ifjonc hím hősének (is) a szerelem kovalens kötésnél erősebb ábrándokat csihol, melyekből nehezebb rációt kovácsolni, mint kolonoszkópiára szóló beutalóval megörvendeztetni. A W.-regény születése idején a kritikusok Joseph Hellert emelték pajzsukra a Valami történt okán, akkoriban kezdett kultikussá válni e paranoiából és neurózisokból szőtt gondolatfolyam, főképp, mert írója pillanatra sem tévesztette össze a libidót a szerelemmel, csípőből lő: „Ezek voltak az első alkalmak, amikor jól megtapogathattam egy nőt; végül is huszonegy éves volt, amikor utoljára láttam már majdnem huszonkettő. Rávetettem magam, ölelgettem a fejétől a lába ujjáig (…) most úgy gondolom, ha nem siettem volna annyira, és kevésbé lettem volna mohó, alighanem többet engedett volna meg nekem.” (363. oldal, ford.: Szilágyi Tibor).
Magyarra átültetett Wodehouse-oeuvre immár kevés helyen hézagos, csupán a szerző csíkóéveinél tágabb a rés: 1902-1909 között keletkezett 12 alkotása közül a Csirkék és szerelem, valamint Mike és Psmith olvasható magyarul.
Nohát, ezt valóban nem tudtam, köszönöm a felvilágosítást és megkövetem a fordítót e ponton. Nekem, mint mezei magyarul fogyasztónak fura volt a korábbi sok "szappanozás" után ezt olvasni.
Nagyon alaposan utánajárt. Arra jutott, hogy a Szappan rossz fordítás, és igaza van. A Soapy - Szappan tipikusan az az eset, amikor a fordító meglát egy ismerősen hangzó szót, és lecsap az első, kényelmesnek tűnő megoldásra. A Soapy-ban ott a Soap? Akkor legyen Szappan. De a Soapy magyarra fordítva egyértelműen olyasmit jelent, hogy Svindlis, Simlis. Persze dönthetett volna úgy, hogy az egységesség kedvéért meghagyja a Szappant, de nekem jobban tetszik, hogy inkább jól lefordította.
Vannak évek, amikor 11-14 Wodehouse-könyvet olvasok. Kimazsolázom a legjobbakat, haladok a középszertől a gyengék felé. Évtizedek alatt – a történetek vagy a szereplők okán – sorozattá álltak össze kötetek (Fred bácsi csúcsformában; Kedélyes kastély [új fordításban: Telihold B.-ben], Nyári zivatar; Viharos idő; Öröm az ürömben; Egy Pelikán Blandingsben; Naplemente Blandingsben), másokat emlékezetes mellékszereplő fűzi egybe. Nemrég először esett meg velem, hogy korábban már újraolvasott darabot (Jeeves majd megoldja) félbehagyom. Harmatos regény, mint azok a női szerzők kreálmányai, melyeken W. oly sokszor és kedvvel élcelődik. Akad vagy tucatnyi alkotása (hirtelenjében néhány cím: A Bodkinok szerencséje, Viharos idő, Talált pénz, Rengeteg pénz), amelyek abszolút mesterművek. Nem ismerek szerzőt, aki megközelítőleg ennyi kimagasló művet alkotott volna, nem halványodnak ilyen lista sorában sem: Hiúság vására, Örök szolgaság, Stoner, Valami történt, Kilenc történet, Örökösök, Csendes Don. A Galavljov család, Hárman, Sztyepan Razin, Dubin megannyi élete, Jules Renard naplója. Az újabb W.-fordítók közül Borsos Balázst kedvelem leginkább, szokatlan gondossággal bánik a magyar nyelvvel. Ha lehetőségem volna egy Wodehouse kritikai kiadás feletti bábáskodást két emberre bízni, az egyik választásom ő lenne. Fordítókkal karöltve a kevésbé szerencsés szavakat, kifejezéseket frissíthetnék („Tény és való”), elvehetnék a W.-tól idegen pejoratív élt (Parazita Klub – Parenyica Klub? Ebugatta Klub?).
A legújabb opusz – Gyöngyök, nők és Monty Bodkin – apró leágazásokat leszámítva megegyezik legalább nyolc W.-iromány történetével. Amint W. kerítővé avanzsál, másfél tonna tollként zuhan a színvonal. A szerkesztéssel nem sokat bíbelődik; amikor az öreg szivar nősülésre agitálja a főhőst, W., szokása ellenére, nem illeszt a szómenete után egy frissebb epizódot (benne minimum két szójátékkal és három sziporkázó hasonlattal), hanem ugyanazzal a lendülettel puhításra kerül a lány is, így máris meghaladja a tízet a felesleges oldalak száma. A Szajré a budoárban és a Talált pénzben már tolvajló Molloy házaspár emel a nívón – az előző regényekben a felvágott nyelvű nej Szappannak nevezte a férjet, emitt Simlisnek. Egy szerető asszony (W.-nál ilyen is akad) nem hívja így az urát, lehetne tán „Síkos” (kicsúszik mindenki markából), esetleg „Olaj”, utalva, hogy a jófirma kamu olajrészvényekkel paliz be másokat.
Azonban Wodehouse azt a bizonyos tucatnyi művét együttesen tartom akkora szellemi teljesítménynek, mint a Haydnnak ajánlott kvartetteket (Mozart), Capella miséket (Monteverdi), Joshuát (Handel), Don Quixotét (Purcell), Elisabettát (Rossini), Abbey Roadot (Beatles), Meddle-t (Pink Floyd), Machine Headet (Deep Purple), Déjà vu-t (CSN&Y), Led Zeppelin III-at.
Talán jár erre olyan Wodehouse rajongó, aki Jerome K. Jerome műveit is szereti. Van egy "Tommy és társai" kötetem eladó. Ritka példány, igen jó állapotban, képek a linken, ha valakit érdekel, e-mailben érdeklődhet: bertram1@citromail.hu
