Kakerlak! Nagyon szimpatikus az hogy ennyire fontos számodra a család és férjet, gyerekeket szeretnél! Hidd el igenis ez a normális és ha körülötted mindenki másképp gondolkodik akkor se hidd h te vagy a hülye, mert nem!!!!!!!!!Egyetértek Timóteával abban, h nem szabad elkeseredned és feladnod higgyél abban h eljön az amire vágysz,igenis a pasik közt is vannak nem is kevesen akik családra , gyerekekre és szeretetre vágynak! Persze nem biztos h egy olyan buliban fogod megtalálni, ahol nem is érzed jól magad! Miért nem keresed célirányosan? Annyi ilyen ismerkedős hely van már itt a neten is!Pl. kolleganőm így ismerte meg a férjét másfél évvel ezelőtt, most volt 1 hónapja kb az esküvőjük!
Csak akarni kell!
Timótea! szerintem nem kell okvetlenül 30 éves korig várni a gyerekszüléssel! Ahogy Titecs is írja a gyerekek mellett is lehet pl. tanulni, majd később dolgozni...
Viszont ahogy telnek az évek egyre több dolog állhat elő, ami megnehezíti a teherbe esést is és magának a terhességnek a lefolyását!
Nem is olyan régen volt a tv-ben egy műsor pont ezt elemezték ki, h milyen sok problémát vet fel az h idősebb korban szülnek a nők! Ha belegondoltok logikus h ami hosszú évszázadokon keresztül úgy volt ahogy volt az azért alakult ki úgy , mert élettanilag is optimális volt és az utóbbi 50 évben ez az életkor drasztikusan kitolódott viszont fiziológiailag nem lettünk mások.
Igazából erről nem szólt a hír,meg most már amugy is 16 éves az anya.nem tudni az apa hol volt,de a 4 éves gyerekük 4 emeletet zuhant,majd felállt és elmondta a mentősöknek mije fáj...A szülők meg megtiltották az orvosoknak,h.gyerekük állapotáról bármilyen hírt kiszolgáltassanak. Állítólag súlyos.
Nemrég valamelyik hírhajhász csatornán az egyik főhír az volt, hogy kiesett egy 4 éves kisgyerek a negyedik emeletről egy tömbházból, és a 16 éves anya otthon volt mikor ez történt. Szerintem mindenki aki hallotta visszaszámolt,hogy akkor eme anya is kb.12 évesen szülhetett, ami ma is fura-hogy így mondjam.
Á, más oka volt. Már 18 évesen elköltöztem otthonról. De ne is beszéljünk róla, mert nagyon messze visz a topik témájától. Csak azért mondtam el, mert nem akartam, hogy azt hidd, az én életem tökéletes. Inkább csak igyekszem kihozni a maximumot az adott helyzetből.
Őszintén sajnálom, ami a szüleiddel történt. De vajon mi válthatta ki náluk ezeket a drasztikus változásukat?
Lehet, hogy az volt náluk a probléma (hangsúlyozom, ez feltételezés, remélem, hogy tévedek), hogy egymástól elhidegültek, és ameddig velük éltél, addig te tartottad őket össze. Amint megházasodtál és végérvényesen önálló lettél, úgy felszínre kerültek azok a problémáik, amiket eddig maguknak sem mertek talán bevallani. A lélek nagyon érzékeny műszer, nem lehet véletlen, hogy édesanyáddal épp abban az időben történt, ami történt.
Valami miatt vesztesnek érezte magát, ahelyett, hogy azt tudatosította volna magában, hogy nyert, hiszen férjeddel és az unokájával kibővült a családja és az őt szerető emberek köre. Olyan nincs, hogy valaki "megőrült". Vagy súlyos lelki problémákkal küzd valaki, vagy idegrendszeri elváltozás, illetve más betegség miatt a pszichikai egyensúly is felbomlik. Volt orvosnál? (Biztosan lehet javítani az állapotán!)
Apukád "reakciója" is szomorú, hiszen egy jó házasságban, ahol elmélyült a szeretet a felek között, ott az egyik fél betegsége esetén a másik nagy akaraterővel áll ki a társa mellett, és mindent megtesz a gyógyulásáért. Ha elhagyja magát (és akár az italba menekül), azzal egyáltalán nem tud lelket önteni a betegbe!
Számtalan barátom, ismerősöm példáján látom, hogy mintha a szülők nem tudnának örülni a gyerekük boldogságának. Már ha az a "boldogság" a szülőktől való leválást (de nem haraggal való szembefordulást) jelenti: elköltözés, házasságkötés (=testileg-lelkileg máshoz tartozás), gyermekszülés. Akkor boldogok és büszkék, ha a gyerek kiváló iskolai- vagy sportteljesítményt nyújt, ha az ő elvárásaiknak megfelelő célokat teljesíti. Ha fizetésemelést kap és többet ad haza, stb.
Ha elmegy, azt képtelenek elviselni, és akkor jönnek a cirkuszok, és sok párt sikeresen szét is választanak (általában az anyós-palánták, anyák) ... :((
De miért??? Ha egy anya egész életében azért küzd, hogy a gyereke boldog legyen, akkor miért "táncol vissza" éppen a legnagyobb sorsfordulón? Miért erősebb bennük az önzés, az egyedülléttől való félelem, mint a feltétlen szeretet?
Szia! Én 20 évesen szültem az elsőt, most 26 leszek, és 3 picim van. A szüleim diplomások sőt nem is 1 diplomájuk van, arra bíztattak engem is, hogy várjak, éljek aztán jöhet a férj a család. Aztán az első baba véletlenül jött, összeházasodtunk. Jó kis lutri volt, vagy bejön vagynem. De lekopogom /nagy mázli/ hogy 7 év után is megvan ugyanaz a szerelem, szeretet, bizalom és türelem, ami kell.Nekem így kerek az életem, sőt még a hasam és a mellem is feszes:))))A férjem közben lediplomázott, és nekem is lesz 5 évem, hogy összeszedjem magam és én is továbbtanuljak. Ezt mind csak azért írtam, hogy én családot szerettem volna . Ha ügyesek vagyunk így is simán belefér amit szeretnénk, jó egy kicsit lehet hogy szánalmas, de egy-egy hétvége bármikor............többet ugysem bírnánk ki nélkülük:)Én is írnék a topic első pár hozzászólásához. Kultúra ide vagy oda, nem lehet vele takarózni. Mi sem tehetjük meg, hogy a ló hátáról lenyilazunk minden járókelőt. A topicnyitó első pár hozzászólásában írt a tanárokról, hogy talán az ő felelősségük is. Erről csak annyit, hogy anyukám is tanárnő, és meg mert buktatni egy cigány kisfiút/15 éves/, délután érte kellett menni, mert kivolt bökve a kocsi összes kereke. Képzeljétek egy feljelentésért mit kapnának. A tanároknak is van családjuk, gyerekük, apjuk,annyuk. Én nem merném.
Szerencsés? Hát lehet. az életemnek abban a részében, amit leírtam. A többi katasztrófa. Sokat írtam már itt a fórumon is arról, hogy mennyire szeretem a szüleimet, milyen jó szülők és mennyire szeretik egymást és hogy milyen büszke vagyok rájuk. Hát egy év alatt (mialatt terhes voltam!) az anyám megőrült (szó szerint, pszichiáter kezeli) az apám meg nem bírta idegekkel és mára már mondhatni alkoholista. (Figyelembe véve, hogy nagyanyám is megőrült, szép kilátásaim vannak...) Képzeld el a szitut, amior az imádott anyám egy bazi nagy késsel hadonászik, hogy öngyilkos lesz, én meg ott állok az 5 hónapos pocakommal, meg a dilemmával, hogy most akkor hogy szedjem ki a kezéből. Na, ezt most csak azért írtam le (azon kívül, hogy jó egy kicsit panaszkodni), hogy a továbbiakban ne tűnjek valami happy libának, aki jódolgában a rózsaszín ködből osztja az észt.
Az igaz, hogy 25 fölött nehéz új hosszútávú kapcsolatot kialakítani, mert minden családcentrikus jó pasi foglalt. De nem lehetetlen. Nekem sikerült. Ne add fel! Hasonló jó szerencsét kívánok hozzá!!!!!
De kinek is kell egy savanyú képű, megcsömörlött nőszemély? :)P
Senkinek. Na de Te biztos, hogy az vagy? Nekem inkább úgy tűnik, hogy egy okos felnőtt nő élete virágjában, csak épp rátört egy kicsit a világfájdalom. Szerintem vegyél ki egy hetet,akkor is, ha ismertek a következményei, menj el valami semleges helyre, ahol egyedül lehetsz (otthon nem jó, mert egész héten takarítani fogsz!) és gondold át, hogy mit szeretnél csinálni és azt hogy tudod elérni. Nincs kőbevésve, hogy egy olyan munkahelyen dolgozz, amit utálsz és olyan munkád legyen, amit nem szeretsz. Nem "már a harminchoz közeledsz", hanem "még harminc sem vagy!" Simán választhatsz másik szakmát/munkahelyet.
18 évesen dunsztom sem volt, hogy mi legyek. Elmentem egy egyetemre, ott negyedéven rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, de azért már befejeztem. Kitaláltam, hogy mi akarok lenni és diploma után beiratkoztam levelezőre, amit munka mellett, jó kis tandíjjal elvégeztem. Semmi kapcsolatom nem volt, a szüleim szegények, mégis sikerült végülis azt csinálni, amit szeretnék. Én csak bátorítani tudlak! Jó kis kaland, új kihívás, a savanyú kép is eltűnik, mire összetalálkozol az igazival!:))))
És ha már úgyis tanácsosztogatós kedvemben vagyok: Ha majd a 14-15 éves lányotokat el akarja venni valaki feleségül, azt jól verjétek meg!!!:))))
Te egy szerencsés ember vagy, őszintén gratulálok mindenhez! :)
Nekem sajnos ugyanezek a dolgok sok ponton gellert kaptak...
Te valószínűleg 18 évesen már elég érett és elég határozott voltál ahhoz, hogy eldöntsd, milyen pályát válassz és a te választásod volt az is, hogy milyen szakirányú egyetemre felvételiztél. Szégyen, de bevallom, hogy 18 évesen én még nagyon "gyerek" voltam, agyi kapacitásom és szorgalmam volt a tanuláshoz, de kedvem nem sok, mert nem tudtam mit is szeretnék. Csak úgy voltam, sodortattam magam az árral. Ja és önállóságom, akarat-érvényesítési képességem a szülői hatalommal szemben majdhogynem a nullával volt akkor egyenlő. Érettségi után szerettem volna kicsit pihenni, vagy valami teljesen mást csinálni, pl. elkezdeni dolgozni. Na de mihez kezdhettem volna, ha már nyolcadikos koromtól azt sulykolta az anyukám a fejembe, hogy nekem a gimnázium való és nem a szakközép, hiszen én úgyis főiskolára/egyetemre fogok járni. Szóval ő döntötte el helyettem. Nem akart rosszat, hiszen amikor ő volt fiatal, akkor azt látta, hogy aki tanult, az valóban többre vihette a szüleinél és azoknál a kortársainál, akik ellinkeskedték a lehetőségeiket. (Hozzáteszem, az "átkosban" egy szimpla érettséginek, vagy akár egy szakmunkás bizonyítványnak is nagyobb becsülete volt, mint ma.)
De nálam ez nem jött be. Lett egy olyan szakmám ami abszolút nem érdekel, nem nekem való az a világ. A szintén diplomás (fiatal) munkatársaim mind gőgösek, beképzeltek, csak a puszta diplomás mivoltuknál fogva érzik magukat feljogosítva arra, hogy másokat lenézzenek. Még olyan diplomást is, akinek nem egyetemi, hanem "csak" főiskolai végzettsége van ugyanarra a szakirányra. Vagy aki 40 feletti, és még a régi rendszerben szerezte meg a papírját. Az Foxi Maxi...
A másik tapasztalatom az, hogy azoknak volt érdemes tanulni, akiknek eleve egy jómódú családjuk van, vagy olyan rokonságuk, akik be tudják őket protezsálni megfelelő helyekre. Aki "hátrányos helyzetből" igyekszik magát felküzdeni, annak velük szemben nincs esélye, a magamfajtának a "zacc" jut mindenből. Értelmiségi munkákból is létezik kuli-meló...
Sajnos, az általam végzett főiskolán is a sznobok/protkósok voltak többségben, a munkahelyemen is ők dominálnak, és az ilyenek kirekesztik a társaságukból a nem közéjük tartozókat.
Nekem sohasem szólt gondtalan bulizásról, kalandokról, stb. az életem, csak arról, hogy keményen kellett küzdenem valami olyanért, amiről mostanra végképp kiderült, hogy nem is akartam elérni. Nem volt semmi alapom arra, hogy olyan könnyedén vehessem az életet, vagy ha nem sikerülnek dolgok. (Ja, és én soha nem voltam szép, soha nem voltam olyan, akinek minden ujjára akad pasi, de ez egy másik történet.)
Bár azt a korábbi hsz-omban írtam, hogy 25 évesen vagy az előtt én sem szerettem volna gyereket, éretlennek tartottam magamat a családalapításra - tehát akkor még ez nem volt célom, de hittem abban, hogy a pályakezdő éveimben "benő a fejem lágya", rájövök, hogy mit is akarok és ha mellém szegődik a szerencse, időközben olyan társat is sikerül találnom, akivel közösen könnyebb a nehézségeken úrrá lenni. (Tingli-tangli flörtölések, pár hónapnyi együttjárások nekem már akkor sem voltak elegendők, szorosabb és tartósabb kapcsolatra vágytam, amiből pár év múlva lehet összeköltözés, házasság. Nem jött össze.)
Az elején még a munkám is tetszett, annak örültem, hogy be tudtam bizonyítani, hogy nemcsak magolni voltam képes a vizsgákra, hanem a gyakorlatban is alkalmazni tudom amit megtanultam és így kezdtem azt hinni, hogy a gyakorlatban ez már nem is olyan szörnyű. Merthogy azt hittem, csak annyi volt velem a gáz, hogy nem vagyok egy passzív személyiség, hanem inkább kreatív, aki adni szeret magából, produkálni és az sem mindegy, hogy mi lesz az eredménye. Csakhogy jött egy olyan vezetés és egy olyan munkastílus, ami az egyenruha viselését nem írta ugyan elő, de az egyen-kockafejeket annál inkább. Mi a francnak tanultam akkor? Birkának érettségivel is "elég" lennék! (Még az se kéne hozzá.) Az üres frázisok, a hangzatos de mégis semmitmondó szófordulatok, a szellemi felszínesség és hiúság, no meg a rangkórság lettek nálunk a motiváló tényezők. Ebben elvész maga a feladat is, amit el kell végezni, de leginkább az ember (beleértve a "kuncsaftokat" is).
Hát látod, erre mondom én, hogy ez a totális kiüresedettséghez vezetett, zátonyra futottam. Magánéleti szempontból is, hiszen az agyonhajszoltság miatt kevés idő jut a barátokra meg néha a rokonságra, a szerelemben pedig a balszerencse üldöz.
De kinek is kell egy savanyú képű, megcsömörlött nőszemély? :)P
Tudom, hogy egy pici babával (és egy nagyobb gyerekkel, plusz egy férjjel, anyóssal-apóssal, stb. is) nagyon sok gond van. De azt is érzem, hogy ha ugyanazt az időt és energiát a férjemre és a gyereke(i)mre kellene fordítanom, amit erre a "karrierista szingli életmódra" pazarolok és pazaroltam eddig, akkor nem éreznék ekkora kimerültséget! Mert annak lenne értelme és célja! Azt szívesen csinálnám!
Más úgy korán kelni, hogy tudod, valami "szart" kell csinálnod, amitől már ébredéskor görcsbe rándul a gyomrod, és más azzal a tudattal, hogy valakiről akit szeretek, gondoskodnom kell. Pl. a férj korán indul munkába, jól esik neki, ha legalább egy kávét + reggelit készítek neki, és szólok hozzá 1-2 emberi szót, hogy ne legyen rossz kedve aznap. Vagy ugye, a kisgyereket bepelenkázni, megetetni. Anyának/anyósnak segíteni valamilyen ünnep alkalmából sütni-főzni, vásárolni, elkísérni az orvoshoz, stb.. Más azért nem aludni, mert az idegességtől és a végkimerüléstől nem tudsz, mert "túlhúztad" magad (megint csak olyanért, amiből semmi haszna senkinek), és más virrasztani egy kisgyerek ágya mellett, ringatni, altatót dúdolni, stb.
Más a főnök rosszindulata, meg az értelmetlen határidők miatt stresszelni, és más a gyerek hasmenése miatt. Utóbbi egy héten belül elmúlik, előbbi soha!
Más érzés úgy nem tudni elmenni szabadságra (értsd: nyaralni, síelni, üdülni), hogy magammal cseszek ki, ha akárcsak 1 hét szabira is megyek, mert úgy felhalmozódik a munka, hogy a lemaradást nem fogom tudni behozni és sorozatban fogom kapni a fenyegetéseket meg a büntiket; mint azért nem "havajozni", mert egy pici babával nem lehet még strandra se menni. De nagyon sok kikapcsolódási lehetőség van, amit gyerekkel együtt lehet csinálni: pl. délelőtti/délutáni séta (babakocsival), baba-mama úszás/torna, játszótér - ha már tud járni a gyerek. Ha az ember lányának szerencséje van, akkor valamelyik rokona vidéken lakik vagy családi házas övezetben (esetleg nyaraló van valahol), ahol nagyon egyszerűen és olcsón megoldható az egész család pihenése.
Azt aláírom, hogy ennek is lehet monotonitása, ami terhelő az anyukák számára és időnként szükség van "babamentes" napokra. De erre meg ott vannak a nagymamák, esetleg a lány (unoka)testvérek vagy a szintén gyerekes sógornők/barátnők.
Aztán a bulikról még egyszer: azért járogattam én bulizni (mostanában is szoktam), de eddig egyik buli sem volt olyan, mint amilyennek én elképzeltem/-ek egy jó bulit. Nekem a régebbi zenék tetszenek (a hozzájuk tartozó "fílinggel"), viszont egy buli sem volt, ahol azokra lehetett volna táncolni, vagy ha igen, akkor hajnali 3 után, mikorra már mindenki kitikkadt. Barátaim többsége meg nem a régi zenét szereti, ők meg akkor rosszkedvűek, ha az szól. Egyedül táncoljak? A dübörgő és sokszor egy kaptafára készülő zenéktől még a "szeparéban" sem lehet nyugodtan beszélgetni a többiekkel. Így pl. ismerkedésre sem igazán alkalmas egy buli. A házi bulik hangulatosabbak, de az én társaságomban nagyon ritkán rendeznek. Szóval nem igazán elégít ki az ilyesmi. Akkor már inkább a mozi, a valamilyen étkezdébe vagy sörözőbe beülés és dumcsizás, de ha átmenetileg (gyerek miatt) ezekről le kellene mondanom, nem bánnám.
Anyukám és vele egy korosztályba tartozó ismerőseim, kollégáim sokat meséltek nekem a fiatalkorukról. Tudom, hogy ők már csak a szépre emlékeznek, de akkor mégis más volt fiatalnak lenni, mások voltak az emberek - összetartóbbak. Az emberi tényezők (pl. közös érdeklődés, zene, irodalom, közélet, stb. fontos társaságszervező erők voltak) jobban számítottak, mint az anyagiak. Sokkal kevésbé számítottak a külsőségek, nem voltak ennyire felszínesek a kapcsolatok.
Ezzel nem azt állítom, hogy ne lettek volna akkor is rossz emberek vagy csalódások.
Természetes volt, hogy a fiatal férfiak és nők egy bizonyos korban már komoly kapcsolatot szeretnének, nem félnek a felelősségvállalástól, s nem volt ciki házasodni sem. A közel egy időben házasodott és gyermeket vállalt fiatal párok közötti barátságok is megerősödtek, hiszen hasonló maradt az ilyen fiatalok életmódja és bőven akadt közös téma. Most meg, ha egy kb. 8 fős baráti körből egy valaki mégis megházasodik (esetleg gyereke is lesz), az hamar kiesik, mert a többiek hajlandósága sokkal kisebb (a korábbi hsz-omban már ecsetelt okokból).
A topik eredeti témájához visszakanyarodva: a 11 éves gyereklány terhessége tényleg durva, szélsőséges eset, én is elítélem az őt körülvevő felnőttek magatartását. A pedofíliát meg pláne! Régebben a HUSZ-on jól oda is mondogattam az arról szóló topikban.
Csakhogy a 14-15 éves kamasz azért már nem gyerek, még ha nem is felnőtt. Látod, én későn érő voltam, jól meg is szívtam a túl messzire kitolódott gyerekkoromat (pályaválasztás) - nem feltétlenül hátrány, ha valaki az átlagnál korábban érik.
Én 30 évesen szültem. És ez szerintem tök jó így. Egyetemre jártam, sokat tanultam, rengeteget buliztam, pasiztam, világot láttam, van egy jó szakmám, amit szeretek, rengeteg embert megismertem, sok barátot szereztem. Egyáltalán nem bánom, hogy mostanáig csak élveztem az életet.
Azt hiszem, nagyon el leszek keseredve, ha a gyerekeim 25 év alatt gyereket akarnak majd. Persze, ha akarják, hát legyen, mindig mindenben támogatom majd őket, de belül, ha nem is mutatom, nagyon szomorú leszek. ) Mert kár kihagyni a nagy bulizást. Szerintem. Az ember persze tele van akkor is gondokkal, munkahelyi stressz, ki kell fizetni a lakbért, tandíjat, elhagyott a pasim, stb, de azok más gondok. Legrosszabb esetben keresek másik munkahelyet, kisebb lakásba költözöm vagy kerítek még egy lakótársat, halasztok egy évet, megiszom egy üveg ouzót és felszedek egy másik pasit. (e két utóbbit lehetőleg nem egyszerre...:))) De egy gyerek más!!! Nem mindig az a kis tündéri liberobaba, aki a TV-ből mosolyog! Onnantól kezdve, hogy megszületett, folyamatos, el nem múló aggódás az életed. ELeget evett? Túl sokat evett? MIért sír? Fáj valamije? Lázas? Fázik? Melege van? Miért nem kakil? Most meg miért kakilt már ötödször egy nap? Mi ez a folt a karján? Mi az a pötty az orrán? Alvás? Felejtsd el! Már egy éve nem aludtam egyfolytában 6 órát. (terhességem alatt éjszaka 5X mentem ki pisilni) És ha alszol is, azt is ugrásra készen, minden hangosabb levegővételére ugrasz ki az ágyból, mert félsz, hogy megfullad. És még csak 5 hónapos! És még csak egy van....Nincs lazítás, nincs szabadság, nincs olyan, hogy na most akkor magamra zárom az ajtót és kipihenem magam. Persze ő a legfantasztikusabb dolog, ami valaha történt velem. Komolyan. Ilyen hihetetlenül mély és feltétlen szeretetet még soha senki iránt nem éreztem.
Viszont úgy gondolom, ennek most jött el az ideje. Én minden nőnek csak azt tudom tanácsolni, hogy 25-30 éves koráig csak úgy lazán élvezze az életet. Élvezze ki, hogy szép, hogy feszesek a mellei, hogy feszes a bőr a hasán, hogy megfordulnak utána a pasik, utazzanak amennyit csak tudnak, tanuljanak, amennyit csak tudnak, találjanak olyan szakmát, amit élvezettel csinálnak. Anyósom sokszor kérdezi, hogy nem hiányzik most mindez? Nekem nem. Pont azért, mert nem érzem úgy, hogy kimaradtam belőle. És egészen biztosan tudom, -van összehasonlítási alapom!- hogy a férjemnél jobb pasit nem találhattam volna magamnak. A szakmám pedig-bár a legkisebb 3 éves koráig itthon akarok maradni- biztonságot nyújt, mert itthon is végezhető és akkor sem megyünk csődbe, ha a férjem ne adja Isten egy időre leesne a lábáról. A férjem is mondta különben, hogy tök jó, hogy a családi és háztartási témákon kívül velem a szakmai problémákat is meg lehet beszélni.
Ami pedig a topik témáját illeti, az, hogy valaki 11 évesen szül, az nem a "másik véglet", hanem egy barbár, pedofil bűntény eredménye! Hogy a cigánylányok korán érnek? Lehet, de a májusi cseresznyét sem lehet márciusban megenni!!!! Ha én cigány lennék a legmélyebb felháborodással tiltakoznék amikor azt látom leírva, hogy ez a pedofilia a cigány kultúra része! Nincs a földön olyan nép, ahol egy 11 éves GYEREK (!!!!!!!!) érett lenne szexuális életre és gyerekszülésre. Ez szín tiszta érthetetlen és gusztustalan pedofilia és a gyerek szüleit -ha a beleegyezésükkel történt- életük végéig ki sem engedném a börtönből!
Még jó, hogy az embernek nem csak ösztönei vannak! ;)
Egyszer olvastam a Népszabadság Gyógy-ász-ban, hogy az öreg férfiak spermáiból skizofrén gyerekek születnek. Legalábbis valmai statisztika volt, és hogy 20 éves koruk körül skizofrének lesznek a gyerekek... :) Jó mi...?
Nos, ha az evolúció szempontjából nézzük a kérdést, akkoör minden élőlényben kétfajta olyan ösztön működik, ami ezt fenntartja: az életösztön és a szaporodási ösztön. (Az életösztön az erősebb mellesleg, ha az állat vagy ember élete veszélyben van szarik a szerelemre...) Ha pl. a kutyákat, macskákat stb emlősöket nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ők általában tök normálisan viselkednek: kivéve mikor a párzási időszak van, olyankor a normális macska meghülyül, csavarog (természetesen nem ivartalanított állatokra vonatkozik mindez) a nőstény tekereg, búg, nem lehet vele egy helyen megmaradni, a kankutya ugyancsak elcsavarog minden tiltás ellenére, a szuka is azon a két napon mikor éppen fogamzóképes. Az embernél máshogyan van, az ember olyan 15-40 éves kora között fogamzóképes (mármint a nő) és ilyenkor különös jelentőséget tulajdonít a szerelemnek, ami ebből a szempontból nem más, mint a megfeleő apa kiválasztása a szaporodási ösztön szempontjából.
A klímax eljöttével ez az ösztön megszűnik.
Az, ha valaki apácának megy, nem más, mint megpróbálja magában ezt az ösztönt elnyomni, és szvsz. egetverő marhaság. Legyetek nyugodtak, mindig lesznek annyian, akik a fajfenntartás feladatát végrehajtják, és hogy őszinte legyek, a Föld szempontjából már így is túl sokan vagyunk. Jobb lenne, ha nem gyártanál elméleteket ehhez. Nem mindenkinek lesz gyereke, erről van szó csupán, és az, hogy valaki boldog vagy boldogtalan csak annak a kérdése, hogy ezt a tényt magában hoygan éli meg. Van aki beletörődik és nem lázong - neki van igaza. Aki nem törődik bele és élete végéig a sorsát átkozza, csak a saját boldogtalanságát sütögeti állandóan. Az ember értékét nem az határozza meg, hogy mennyi ivadéka van.
Mikor valamiben boldogtalanok vagyunk, akkor könnyebb az élet. Tudjuk, hogy miről van benne szó...
Volt egy tanárom, harmincvalahány éves koráig a szüleivel élt, aztán meghaltak, aztán betárskeresőzte magát egy vasútigazgatóval és gyorsan elment szülni.
Csak azon gondolkodtam, hogy milyen boldogságalternatívák vannak.
És az egyik a hírnév.
A másik az apácaság, szerzetesség.
Vagy a család.
De persze nem ilyen sorrendben, ez nem sorrend akart lenni.
Hogy mi boldogít bennünket..., biztos tévedek, mikor ezen gondolkodok...
De az biztos, hogy egyik sem megoldás. Ez mind valahogy mindegy igazából... Mint ahogy az is, hogy tolókocsiban ülünk, vagy nem...
Olvastam valahol, hogy a szexnek állítólag két oldala van. Az egyik önös, a másik fajfenntartós, vagyis ebben a másikban magamat odaadom, az önös ellentéte.
Most lehet, hogy rosszul emlékszem erre a gondolatra, de attól még szerintem a szexnek nincs olyan oldala, ami ne önös lenne. Na mindegy...
Az odaadás csak a lelki odaadás lehet, mikor komolyan veszek valakit és fontos nekem, és meghallgatom. Ennyi az odaadás. A többi már csak körülmény...
De persze meg lehet valakit úgy is hallgatni, hogy nem mutatjuk ki... Mindig feltételezni kell, hogy a másik ember ért minket igazából, csak valamiért nem mutatja... De a megértés mindennél több. Ezt leginkább az tudhatja, akit sokáig és sokan nem értettek. Az ilyen emberek számára, ha ki nem mutatott megértést is kapnak akár, az is egy a beteljesüléssel, boldogsággal. Nem kell család, meg szex, meg anyám kínja. Nem kell semmi... ... Minek fokozni azt, amit már nem lehet?...
A boldogságról: lehet, hogy valakinek csak csoki kell. Meg egy has hozzá. És semi más. Ágyban feküdni és csokit zabálni, de hasnyálmirigy már nem kell, azt vegyék ki... ;)
Nem hiszem, hogy olyat írtam vagy sugalmaztam volna, hogy a gyerekek csak addig aranyosak ameddig kicsik és pátyolgatni lehet őket!
Éppen ellenkezőleg: én akkor lennék csak igazán büszke, ha a gyerekeim hamar önállósodnának, könnyen be tudnának illeszkedni különböző közösségekbe, sok barátjuk lenne, nem otthon merednének a képernyőre vagy bújnák a könyveket (azért nem árt, ha olvasni is szeretnek, csak ne legyenek "zsenipalánták")! Kamaszkorban biztos lenne pár dolog, amitől félteném a gyerekeimet, de annak is pl. kifejezetten örülnék, ha nem lenne nehézségük az első (s majd a többi) párkapcsolat kialakításában, fiatal felnőttként sem veszteségként élném meg az elköltözésüket, hanem a saját sikeremként, hogy kiegyensúlyozott, önálló életre képes embereket tudtam belőlük nevelni.
Beleéljük magunkat az életbe: és meghalunk... Kivéve, aki örökké él, és a hülyeségeit milliók emlegetik: MIND VAKON, UNALMASAN, SZEMÉLYI KULTUSSZAL emlegetik őt, ami rosszabb mint az undorító, ez egy erősen ártalmas dolog...
Van olyan, hogy Boldogság (...gyere haza!), de mindenkinek mást jelent. Nekem azt, amit leírtam. Ez függ az életkortól is, meg sok más dologtól. Nekem valóban a család és az örömmel végzett munka jelentené a boldogságot, "elég" lenne ennyi a harmóniához - azzal, hogy tudom, hogy a családi élet és a munkatársakkal való együttélés számtalan nehézséggel, konfliktussal jár. De ezeket sokkal könnyebb viselni, mint a magányt vagy azt, hogy haszontalannak érzi magát az ember.
Apácák, szerzetesek: szerintem egészségtelen életmódot folytatnak, öncélú amit csinálnak; nem vagyok képes tisztelni azokat, akik éppen a család "szentségéről" papolnak, de magukat megfosztják ettől a lehetőségtől és zárt, egynemű közösségben élnek.
Óvónők, tanárok: szép hivatás, de nem zárja ki, hogy az ilyen foglalkozást végzőknek saját családjuk legyen. Vagy legalább házasságban/élettársi kapcsolatban éljenek. Ha orvosi okból nem lehet gyerek, akkor kompenzálhatja valamelyest.
Gyerekkoromban a Gyereknap szlogenjei hatására, amik a tévében voltak, (mert a tévében mindig benne volt Budapest, meg a Városliget, meg a Hungaroton stúdió - ahol azóta már mi is csináltunk lemezfelvételt - vagy nem a tévéből ilyen ismerős Itt minden??), szóval egészen bezsongtam, már olyan tekintetben, hogy igen, gyerekek, nekik is jár nap, velük törődjenek, stb. Kvázi feminista, csak gyerekben... :)
Na ez akkor jutott eszembe, mikor legutóbb volt gyereknap, és azt éreztem, hogy most leszarom, hogy mi van a gyereknappal, meg hogy a gyerekek azok nem azonosak velem, abszolút nem tartozom velük egy kasztba...
Ez is furcsa! Nagyon!
Más lenne kicsit az élet, ha a nemek is átalakulnának pl. egymásba, nem csak a gyerekek felnőttbe... ...
(Bevallom, én az összes férfinál azt érzem, ha felém, mint nő felé közeledik, hogy ÉPP ELHAGY!! Mert nem felém közeledik, hanem a nőhöz... ... És ezt baromira erősen érzem, kb. annyira, hogy épp elegem legyen az egészből!... És hogy baromira igazságtalannak érezzem a szituációt!!! Mert bennem ne a nőt szeresse! Azt szeresse, ami én vagyok, VELEM törődjön...)
(Másik: jó lenne úgy igazán nőnek lenni... (Talán, hogy több, vagy mélyebb figyelmet, szeretetet kapjak?????) De ez tőlem "kissé" távol van sajnos... Ja, és azt sem tudom, hogy mi az... :) Még rosszabb: de akarom tudni, tudni is... ...)
A kisbaba olyan, mint egy szűnni nem akaró nevetés.
Egy este tart.
Nem az a furcsa, hogy vége van, hanem hogy mi még utána is élünk. Meg kéne halnunk minden nevetés után, mint párzás után a rovarok.
Tudod, az a furcsa, hogy nem csak szex van a világon, hanem pl. nevetés is (bár vannak nevetős szexek...). De szóval, van szorongás is, meg vannak fogyatékos emberek, szóval más is van, már úgy lélekben, vagy élményekben... Van gonoszság, meg jóság, nem csak szex... (És itt jön be az a másik probléma, hogy hogy a fenébe is lenne szex akár egyáltalán? Egy nőnek? Hány százaléka boldogtalan a nőknek? Akkor mi a szex? Kinek a szexe???..., stb.)
Tudod, az is furcsa, hogy nem lehet mindent megenni. Ezt néha olyan nehéz megérteni... (Szóval hogy nem lehet beleharapni pl. valakinek a fejébe, vagy hogy a buszba, meg ilyenek... :) Szóval hogy bizonyos dolgoknak más a funkciójuk!... Ez rohadt furcsa bír lenni... ... :) ...)
Az egész csak azért ekkora probléma, mert gondolkodunk rajta.
Hogy majd valami lesz.
Mi lenne?
Mi a frász lenne velünk más, mint ami eddig volt???
Mikor még az emberek nem gondolkodtak ennyit, mikor még inkább csak ösztönlények voltak, akkor kicsit gondtalanabb lehetett az élet...
Az biztos, hogy én eddig minden jót kihagytam az életemből. Tehát ez után se lesz másként. Az isten meg ad majd ismerősöket, vagy nem...
Persze, jó lenne mindent az istenre bízni, és akkor mi lesz a fejlődéssel? Mi lesz végre azzal a feladattal, hogy végre én is beleszóljak a dolgokba?... Könnyű mindent az istenre bízni...
Na jó, mindig csak annyit bízok rá, mint amennyi már túl nagy erőfeszítés volna tőlem... ...
Elvileg nagyon erősen beleszólhatunk a saját sorsunkba, csak ez erőfeszítéssel jár. (Nem feltétlenül a materiális sorsunkba, tehát, hogy kink mikor hal meg, meg hogy kivel mikor futunk össze, hanem másféleképpen, a lelkünk sorsába, hogy mik az élményeink és hogy kik vagyunk.)
Gondolj csak bele, mennyi mindenre nem megoldás a család!
A kisbaba jó, de ez elmúlik, és jön az anyuka, aki túlanyáskodja magát, és sirogat, hogy a gyereke nem olyan mint ő, vagy nem lett zongorista, vagy hogy a gyereke - leszarja...
És közben: güri, nincs megállás, a biztonságos munkahely mindennap vár, mert a gyereknek kell testvér, aztán kell nekik tanulni, egyetemen, külföldön, stb...
És közben még: az iskola, óvoda. A gyerek ott tölti a fél életét. Fél állami gondozott minden gyerek. Gyakorlatilag nem tudsz semmit a saját gyerekedről!!!
És ottmaradsz magadnak, mint egy szülő, aki arra jó, hogy szülő legyen, és látod magad előtt, hogy egyszer vége lesz, de addig is igyekszel mindenben résztvenni, nehogy hiányérzeted legyen, és ezért e gyereked utál, mert nem tud végre lerázni...
Az otthonlakásokban mindig nagyon erősen benne van ez a definiálatlan határ a szülő és a felserdült gyerkőc között, akár lány, akár fiú, akár ő akar kötődni, akár csak nem tud szabadulni.
Beleéljük magunkat a családba: és meglátjuk, hogy nem ért semmit, mert el kell szakadnunk tőle - és voltaképpen a gyerekeink nem mi vagyunk. Hanem másvalakik. Ez szerintem hatalmas csalódás lehet.
Beleéljük magunkat az életbe: és meghalunk... Kivéve, aki örökké él, és a hülyeségeit milliók emlegetik: MIND VAKON, UNALMASAN, SZEMÉLYI KULTUSSZAL emlegetik őt, ami rosszabb mint az undorító, ez egy erősen ártalmas dolog...
Beleélhetjük magunkat az imádkozásba, hogy majd az angyalok előre segítenek minket, önmagunk felé, az emberek felé, és végignézhetjük, ahogy elmegy mellettünk az élet... A vélt boldogság, mellettünk...
Azt olvastam a Nők Lapjában, hogy a Széchenyi dorbézolt.
Ilyenkor nekem az az érzésem, hogy miért? Miért nem érzem én is ezt, hogy miért kell, mi az, amiből kimaradok, miért nem ismerem a dolgot? Avassanak be!
Jöjjön valaki, aki dorbézol, és mutassa meg nekem magát! Legyen a szerelmem, csak mesélje el, meg mutassa meg! Mi az, amiből kimaradok???
Mi az, ami miatt kurvákhoz kell járni, amikor van az embernek felesége? Mi más akkor, ha kurvákkal vagyunk? Vagy azok sem voltak teljesen személytelenek? (Csak gyermektelenek. Vagy az sem. Megkéselt kurvák - "orvosilag"...)
Milyen törvény szerint kell a szexuális kívánságainkat egymáson kiélnünk? Egymáson önkielégít az egész világ!
És közben nyafog, hogy kiüresedés van... Holott csak egymásnak okozhatnánk élménydúsabb találkozásokat..., ismeretségeket..., együttléteket (nem dörgölőzős masztrurbálásra gondolok)...
Elvileg az ember jó, ha a szakmai karrierje építésekor olyan szakmát választ és olyan karriert, ami nem csak megélhetést biztosít, hanem tényleg jó, már úgy értem, hogy nem csak azért jó, mert azt tanították, vagy abból vizsgáztattak, szóval nem csak elméletileg jó...
Elvileg kéne hogy legyen egy ilyen önkeresés is a tanulmányok meg a munka mellett, és elvileg valahogy arrafelé kéne orientálódni, amely szakmában nem csak kiüresedést kapunk és kiüresedést adunk, hanem úgy... fontos... vagy mi.
Ebből a szempontból maga a hiányérzet még tápláló is. Táplálja a keresést... ...
