-
Sławomir Mrożek: SÍNEK
Krakkó, 1997. augusztus 23.
Volt már alkalmam vasúti síneket cipelni. Természetesen nem egyedül, a vasúti sínek cipelése kollektív tevékenység. Olyan kollektív, hogy kollektívabb már nem is lehetne.
1948-ban történt a dolog, amikor teljes katonai szigorral (apró betűs cédulácska, szorgos altisztírással kitöltött rubrikácskák: ...Jelentkezés a helyszínen, Zwierzyniecka utca ennyi meg ennyi alatt... 06.00 órakor... kétnapi hideg élelemmel. Meg nem jelenés büntetendő a... rendelet... paragrafus...) berendeltek a kényszermunkatáborba. Hivatalosan és sokkal szebben úgy nevezték, "Lengyelország Szolgálata". Ég veled, megálmodott, epedve várt nyári vakációm, hív engem "Lengyelország (elvben önkéntes) Szolgálata".
Esetemben a szolgálat abból állt, hogy katonai repülőteret építettünk a Varsó környéki Bernerowóban, azt, ahol nyolc évvel később, a "lengyel Október" idején Hruscsov szállt le, hogy baráti segítségnyújtással fenyegesse Gomulkát, ha ez az Október túlságosan lengyelnek bizonyulna. Hogy repülőtér volt, méghozzá katonai, azt csak most tudom, akkor senki sem közölte velünk, mi meg nem kérdeztük. Bernerowo akkor messzebb feküdt Varsótól, mint most, nem a térképen, hanem szemre és a valóságban. Emlékszem, egész nap, egész éjjel masíroztunk a rekkenő hőségben és a porban, aztán fél napig marhavagonban szállítottak. A sorakozótéren szónoklattal üdvözölt bennünket a tábor főnöke, Ziółkowski százados: "Ha valaki azt találná írni a mamájának, hogy rossz dolga van, úgy rúgjuk seggbe, hogy elázik a töke." És tényleg.
Kétezren voltunk ott, mind legfeljebb tizenkilenc és legalább tizenhét éves, a legtöbben érettségi előtt álló krakkói és sziléziai gimnazisták, de másfélék is. Például az a fiú a Kazimierz negyedből, akit úgy hívtunk, hogy Hopin. Ami Chopint jelentette, mert a fiú haja rendkívül hosszú volt (a Beatles még sehol), mint a híres zeneszerzőé, de hetykébben hangzott és valahogy jobban odaillett a Hopin, mint a Sopen. Mély benyomást tett ránk, amikor láttuk, hogyan szabadul meg a fogfájásától. Mikor ebéd közben megfájdult a foga, elővett a zsebéből egy bicskát, kinyitotta, beledöfte az ínyébe, megforgatta, aztán kiköpte a véres fogat a szanaszét heverő mócsingok közé. Majd nyugodtan folytatta az evést. Ebédlőnk a szabad ég alatt volt, néhány deszka a földbe vert karókon asztalnak és padnak, aki nem fért el, leült a földre, egyébként a földön kényelmesebb is volt, mert ott el lehetett heveredni, még szundíthatott is, aki befejezte az evést a "vééégez!" előtt (ilyen kiáltással jelezte a tizedes, hogy az étkezésnek vége). A mócsingok meg úgy kerültek oda, hogy amit az ember nem tudott megrágni, ledobta a csajkából maga alá. (Tányérok nem voltak.)
Mivel foglalkozott Hopin civilben? Erről különböző pletykák keringtek, de jó bajtárs volt, bár kissé - olykor veszélyesen - lobbanékony. Szia, Hopin, akárhol vagy, és ha élsz még.
Voltak köztünk iparosok és gyári munkások fiai, volt professzoré, zöldségesé meg tisztviselőé, nagy hagyományú családé meg "marginális elemeké", sőt nem tudni, miért, egy cigány is. Csak parasztok nem voltak, csupa városi fiú. És ahogy katonáéknál vagy táborokban szokás, közös jaj és baj jutott ki a tarka seregnek.
Ez a "Lengyelország Szolgálata" összekötötte az alapkiképzést (éleslövészet nélkül) és az újoncok gyakorlatozását a fizikai munkával. Katonai módra szervezett, egyenruhás csapatunk katonai módon gyakorlatozott, katonai szabályzat és fegyelem hatálya alatt. Jobban kedveltem a munkát, kiadják, hogy ásson az ember ennyi meg ennyi folyóméter árkot, és magára marad az ásóval. Persze nem egyedül, ott a többi ifi (hivatalosan így neveztek minket) meg a német hadifoglyok (akik hivatalosan akkor már nem is léteztek), de megvan a saját munkám, és ha elvégeztem, békén hagynak. A németeket bizonyos érdeklődés övezte, minden érdek nélkül, mert kapcsolatba lépni velük lehetetlen és tilos volt. Egymás mellett dolgoztunk, de sohasem váltottunk szót. Kettőre emlékszem: egy idősebbre, akit Paulnak szólítottak, és egy korunkbeli fiatalra. Csodálkoztam, milyen pergamenfehér a bőrük, puffadt az arcuk - ma már tudom, hogy alighanem az éhezéstől, vagy legalábbis vitaminhiánytól -, és milyen merev a tekintetük. Valahogy a távolba néztek, de semmit sem látva. Csodálkoztam azon is, milyen takarosan és ügyesen megfoltozták - nyilván ők maguk, mert ki más - a ruháikat, a meghatározhatatlan szabású és színű, mindenesetre szürkés nadrágokat és ingeket. Folt hátán folt, azon újabb és még kisebb foltok. Mind olyan gondosan felvarrva, hogy annál gondosabbat én életemben nem láttam, sem azelőtt, sem azóta. Erre a kettőre azért emlékszem, mert hosszabb ideig dolgoztam velük, mint a többiekkel. Mi árkokat ástunk, ők a vízcsöveket fektették le és szerelték össze. Tehát, még a háború után is, a lengyel volt a kubikos, a német a szakmunkás. Ennek ellenére most végtelenül magasabb rendűnek éreztük magunkat őnáluk.
A gyakorlatozás unalmas és olykor kellemetlen volt. Először halkan, fojtottan: "Látják azt a dooombot?", majd nagyon hangosan és
crescendo: "Szakasz a dombra futólépésben... (és
furioso) fel!!!" Amikor a szakasz már fent volt, akkor ugyanez, csak a dombról le. Aki utolsónak ért le, arra ráparancsoltak, hogy álljon négykézláb, vegye a foga közé a puskát, és úgy emelje fel a földről. Senki sem akart utolsó lenni, ezért a bajtársak egymást tiporták le, a tizedes legnagyobb örömére. A tiszti és altiszti állomány hivatásos volt, de a "Lengyelország Szolgálatá"-hoz feltehetőleg nem az elitet vezényelték, hanem azokat, akikre a hadseregnek kevésbé volt szüksége. Ahogy az már lenni szokott, a frusztrált tizedesek között óhatatlanul akadt egy szadista, de - szintén ahogy lenni szokott - voltak rendes emberek is. Csak Hopin tudta a módját, hogyan lehet a szadistával boldogulni: azt mondta neki, leszerelés után megkeresi, és elvágja a torkát. Mások is ígérgettek effélét a tizedeseknek, de Hopin volt az egyetlen, akinek el is hitték.
Azokat a napokat sem szerettem, amikor a szakaszom "ügyeletes" volt, tehát se nem gyakorlatozott, se nem dolgozott, hanem a táborban maradt, és különféle házimunkákat végzett. Igaz, ilyenkor lehetett lógni, sőt teherautóval a városba furikázni, de ránk várt a levesosztás is, kétezerszer kellett a merőkanállal levest meríteni és a soros csajkába önteni, ehhez pedig nem voltak elég erősek az idegeim, mint hamarosan kiderült. Talán megírom ezt az esetet egy más alkalommal.
Kedvenc szolgálatom volt viszont az őrszolgálat. (Minden relatív.) Az őrszolgálatra kijelölt szakasz elhagyta a százszemélyes barakkot, és leköltözött a régi, cári erőd kazamatáiba, ahol a raktárak és műhelyek kaptak helyet. Már ez is könnyebbség volt: harminc priccs egy teremben nem ugyanaz, mint száz, és a kazamaták, ha komorak is, vonzóan rejtélyesek és stílusosak voltak, érdekesebb civilizációhoz tartoztak, mint a barakkcivilizáció, amelyhez nemrég bőven volt szerencsém. (A háború alig három éve ért véget.) Huszonnégy órára kikapcsolódtunk a szokásos tábori rendből, az őrségek közötti szünetekben lehetett a priccsen heverészni, minden kötelező cél nélkül fel-alá lófrálni, és többé-kevésbé a saját gondolatainkkal foglalkozni. De az igazi gyönyörűség csak ezután jött: az éjszakai őrség, teljesen egyedül. Az erőd falán állva, az illatos bokrok, fák és füvek között, néztem a csillagos eget, láttam a holdat, milyen örök, magányos és szabad. Egyéb dolga csak ritkán akadt az őrnek. Legfeljebb, de csak szombaton, egy elkésett bajtárs óvakodott vissza az eltávozásról, a drótok alatt átbújva, kerülő úton, az erődön át próbált a barakkba jutni, hogy a vétségért járó büntetést megússza. Az "Állj, ki vagy?!" kérdésre trágár szóval válaszolt. Erre azt kellett mondani: "Állj, vagy lövök!", idáig azonban sohasem fajult az ügy. Ha senki sem volt a közelben, főleg a keretből, az őr szépen átengedte a bajtársat. Egyébként a puskájában úgysem volt töltény.
Leggyakrabban árkot ástunk, egyszer azonban síneket is vittünk. Csak sapka és gatya volt rajtunk. (Az akkoriban szokásos univerzális, sportos-katonai gatya, földanya színű, merev, mind egyformán legnagyobb méretű, mert éppen ilyen nagy volt a Szovjetunió, térdig érő, derékban zsinórral összehúzva.) Júliusi hőség. Visszük a sínt, és érzem, hogy egyre lejjebb engedjük, lépésről lépésre közelebb van a talajhoz, és egyre görnyedtebben, egyre inkább behajlított térddel visszük. Mi ez? Aztán rájöttem: mindegyikünk azon van, hogy őrá minél kevesebb súly jusson, arra számít, hogy majd emelik a többiek, így a sín egyre lejjebb kerül. Még egy perc, és a homokot súrolja, aztán belesüllyed, és sohasem jutunk vele a célig.
- Uraim! - mondtam. - Legyünk észnél. Mindenki, b..., csak úgy tesz, mintha vinné, és ha így csináljuk, b..., sose visszük el, b..., és békaügetést csináltat velünk a tizedes.
És akkor, talán nem életemben először, de én úgy emlékszem, hogy először, szembetalálkoztam a kollektív gyűlölettel, és megértettem, milyen veszedelmes. Előbb csodálkoztam rajta, hiszen én jót akartam, a békaügetés elkerülése közös érdekünk volt; jót akartam nemcsak magamnak, hanem a kollektívának is. Akkor miért fordult felém hirtelen minden arc ekkora gyűlölettel? Aztán megijedtem, rájöttem, hogy ha abba nem hagyom, akkor megvernek. "Te, Mrożek..." - és úgy zúdultak rám a vélemények, hogy idézésükhöz több oldalt kellene kipontoznom.
Megijedtem, abbahagytam, elhallgattam. Valahogyan elvittük azt a sínt. Hogyan? Hát, csak ahogy szokás, azok, akik jobban féltek a békaügetéstől, jobban megemelték, akik kevésbé - azok kevésbé. Szóval kiegyenlítődött. Vagy talán azok, akikben erősebb volt a szolidaritás érzése, erősebben emelték, akikben kevésbé - azok kevésbé? Ha ez nemcsak nemes hipotézis, akkor is kiegyenlítődött. Vagy egyszerűen némelyek erősebbek voltak, mások meg gyengébbek? De miért fordultak egyformán mind ellenem?
Ez volt a legjobb lecke a kollektív működés természetéről, amit valaha is kaptam.
-
fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/