Amellett, hogy fél éves korában elválasztottam a lányomat, jártam egy csoportba az akkori Aktív Szülés Központba, ott az anyatársakkal való közösködés segített. Előtte két pszichomókus és egy pszichiáter nem. Aztán egy éves lett, kicsit összeszedtem magam, elkeztem mozogni, lefogytam, jött a nyár, szült a barátnőm is, már nem voltam annyira egyedül, meg ilyenek..aztán átlendültem rajta. A másodiknál kissé mániás voltam, az azért kellemesebb állapot :-)), akkor nagyon jó volt a háttér, jókor , jó helyen született és nagyon szépen-ez a pozitív élmény sokat segített, hogy lehet ezt ilyen örömmel is megélni.. Most a harmadiknál már kevésbé rózsás a helyzet, új helyen lakom, megint eléggé elszigetelten vagyunk, most lehetnék rosszabbul is akár, de már vén csataló vagyok, ismerem magam meg a jeleket és megtanultam ezt valamennyire kezelni. Kissé képződtem is a témában, ennek kapcsán is, meg amúgy is több önismereti terápiát, pszichodrámát csináltam, remélhetőleg nem teljesen hasztalanul, valamit csak érleltek rajtam azok is..hát valahogy így, de nincs recept.. Nekem a társaság számít, hogy ne érezzem magam nagyon kívül a vérkeringésből (ez 3 gyerekkel már nehéz), és azért a mostani lakhelyemen ennek megteremtése jórészt rajtam múlik. Ha ez megvan, legtöbbször vissza tudom venni a hormonjaimtól az irányítást :-)) valamennyire :-)) az idő java részében:-)

Az első gyereknél talán a leggázabb a helyzet, mert váratlanul éri az embert. A másodiknál nagyon aggódtam előre, hogy mi lesz, és váratlanul ért, hogy a depi elmaradt :-))

És te? Hogy telik egy napotok? Korábban is voltak ilyen tüneteid? Próbálkoztál már valami ellenszerrel?  Ha van kedved írj.