Odüsszeuszt származásra a krétai Kuréteszek vagy Kurészek közé soroltam, akik rokonai voltak a Daktüloszok, Korübaszok, Telkhinek vagy Kabirok, de ugyanúgy meglehet, hogy az összes elnevezés mind ugyanazon ősi lényeket takarja. Talán a "legismertebbek" a Kabirok (Kabeiros), bár ez az "ismeret" erősen behatárolt. Az igazság az, hogy már az ókori görögök is tanácstalanok voltak a Kabirok származásáról, aminek fő oka, hogy már ott találták őket, mikor Görögországba érkeztek, hisz valójában a pelaszgok istenei voltak. Ám az ókori beszámolók egyaránt tartották őket démonikus lényeknek és Nagy isteneknek. A legáltalánosabb hit szerint Héphaisztosz törpe gyermekei voltak, akikhez a fémek feltalálását is kötötték. Mások viszont azt beszélték, hogy valójában nem ők voltak a nagy istenek, hanem a Kabirok felügyelték a Nagy Istenek orgiasztikus misztériumait Szamothrakén. A misztériumon résztvevők védelmet reméltek a Kabiroktól, hogy a tengeri viharok elkerülik őket utazásaikon. A boiótiai Thébai Kabir-szentélyében Odüsszeuszt is kabirszerű vonásokkal ábrázolták...

Két szerző összeállítását is adhatom a Kabirokról, de egyik sem filológus vagy történész, s éppen ezért a sajátos meglátásuk érdekesebb, mint valami száraz, szaktudósi szóömleny, amiből a végén sem tudunk meg semmit. Az első részlet VÁRKONYI NÁNDOR SZIRIAT-jából van, aki a Kabirokról szóló rész összefoglalásánál nagymértékben támaszkodott Lewis Spence skót atlantológus egy-két munkájára, ahol az a Kabir-misztériumokat Atlantiszról származtatta:

"A kabirokat először Sanchuniathon föníciai író említi, i. e. 1400 körül élt, művéből egyes részletek a pun háború idején ké­szült latin fordításban fennmaradtak, ez tehát a neveket megrómaiasítja. Szerinte a kabir misztérium líbiai vagyis afrikai eredetű, később beolvadt az Oszirisz-vallásba. A Ras Shamrában 1928 óta előkerült táblák a kabi­rokat agzarim néven említik, a nyolcadik közülük Esmun, akit különösen Ciprus és Szardínia szigetén tiszteltek; az agzarim szó állítólag szigetlakót jelent. Az eddigi adatok: Líbia, Egyiptom, Szíria (Ras Shamra), Ciprus és Szárdinia tehát kifejezetten mediterrán eredetre vagy elterjedésre vallanak. Hérodotosz szerint a pelaszgok, Peloponneszosz prehellén őslakói alapítot­ták a kabirok tiszteletét első szálláshelyükön, Szamothraké szigetén. (Sza­mothraké jelentése Diodórosz szerint: szent sziget.) Más hagyományok azt mondják, hogy a föníciaiak hajózás-istenei voltak eredetileg, s szobruk a hajók orrát díszítette. Nevük a babiloni kabru-ból származik, ami hatalma­sat jelent, ebből lett a héber kabirim, ebből a görög kabeiroi. Ami számukat illeti, eleinte ketten voltak (apa és fiú), ezután hárman, majd négyen, ké­sőbb heten, végül nyolcan. Formájukat tekintve, csúf, kövér testű, ithyphal­likus törpék alakjában ábrázolták őket; Szamothrakén a kikötőben két ilyen szobor fogadta a zarándokokat. Ugyanott eleinte nem voltak templomaik, szentélyeik; szabad ég alatt, szakadékokban, sziklák, menhirek közt folytak a misztériumok a vad, kopár, egyetlen hegycsúcsból álló, vihar dúlta ten­gertől övezett szigeten. Hogy Egyiptomban miben állt a tiszteletük, nem tudjuk; Sanchuniathon ennyit mond: Thot, vagyis görögösen Hermész Triszmegisztosz „elrendelte, hogy a kabirok adják át a múltról szóló emlé­keiket” nyilván Usziri papjainak, de ettől nem leszünk okosabbak. Memp­hisz ősi temploma volt a tiszteletükre rendelve, s lehet, hogy kultuszuk az Usziri-bika (Uszir-hapi, ebből Sarapis, Serapis) tiszteletével kapcsolódott; erre a föltevésre még visszatérünk. Igaz, Sanchuniathon azt is közli velünk, hogy ők találták fel a tengerhajózást, a halászat és a vadászat mesterségét, az építkezést és háztartást, ezenkívül az írást, a só és az orvosságok haszná­latát; végül, írja, Poszeidón telepítette le őket a föníciai Berütoszban (Beirut), de még mielőtt az emberáldozatokat ott bevezették volna. Mindez azonban – a föníciai telepítésen kívül – az Usziri-mítosz tiszta ismétlése (kultúrhérosszá teszi meg őket). A föníciaiaknál és a pelaszg-görögöknél tengeristenek voltak, a hajósok védnökei. Még később az istenek szolgáival azonosították őket, s lettek daktüloi, kurétész, korübantész, illetve az iste­nek gyermekei, Kasztór és Polüdeukész (Pollux). De lehet, hogy az utóbbi fordulat az etruszkokra megy vissza, akik sok krétai-pelaszg emléket őriz­tek meg, sőt talán még régebbieket; ábrázolásaikon két bakfarkú, szatír ala­kú, idős, szakállas kabir feláldozza az ifjú harmadikat, Hermész azonban varázsboltjával életre kelti. Nevük a rajz mellett áll: Kaszturu és Puluktu (talán ezek a görög nevek ősei), a harmadik neve Chaluchaszu, ez meg a Szamothrakéi papok bíborszínű fejszalagjára utal (kalkhé). Patarai Mnesze­asz a négy kabirt Axierosz, Axiokerszosz, Axiokersza és Kadmilosz néven ismeri, de ezek a nevek már orphikus jellegűek, az orphikus és az eleusziszi misztériumokban szerepelnek, s mint Mneszeasz írja, mögöttük voltakép­pen Démétér, Hadész, Perszephoné és Hermész áll – a négy kabir velük azonos. Phereküdész, Hérodotosz és mások azt mondják, hogy Héphaisz­tosz fiai, Cicero szerint Proserpináé, de Zeusz is gyakran szerepel apjuk­ként. Halikarnasszoszi Dionüsziosz, Macrobius, Varro és több latin szerző a rómaiak penateseinek, házi isteneinek tekinti őket, Sztrabón viszont Hekaté papjainak. Valószínű, hogy nem ok nélkül hozzák kapcsolatba a kabirokat Orpheusszal és Dionüszosz Iakkhosszal, a két isten-áldozattal. A zűrzavart megkoronázza Hérodotosz: „a kabirok orgiáiról” beszél, s a szokásos tar­tózkodással így szól: „Aki be van avatva a kabirok szolgálatába, melyet a szamothrakébeliek celebrálnak, megérti, mit akarok mondani.” Ez a szolgá­lat azonban nem vált nagyon általánossá, vagy lehet, hogy helyhez, közép­ponthoz kötött volt. Egyiptomban, Föníciában, Szíriában és az etruszkoknál csak nyomai maradtak; Ciprus, Kréta, Szardínia jobban meghatározható he­lyek. Görögországban mindvégig Szamothraké volt a középpont, kívüle a lokriszi Amphisszában, Lemnosz és Imbrosz szigetén s Pergamonban foly­tak kevéssé jelentős misztériumok.
Ennyi tehát az „anyag”, amiből ki kellene okosodnunk. Messze múltba vesző eredetről lévén szó, három támasztékot választhatunk: az első a tör­pék ithüphallikus ábrázolása, a másik Sanchuniathon tudósítása, hogy a misztérium Nyugatról származik, a harmadik Hérodotoszé, aki szerint a kultusz orgiasztikus volt. Saját tapasztalat alapján állítjuk, hogy minél ré­gibb valamely forrás, annál megbízhatóbb. Sanchuniathon elég régi (i. e. 1400 k.), s így szívesen rábízzuk magunkat; Hérodotoszról viszont tudjuk, hogy sohasem füllent, s ha téved, forrásai vagy tájékoztatói vezetik félre, azért elfogadjuk állítását a rítust illetően (orgia). Sanchuniathon utalása te­hát Nyugat felé fordítja tekintetünket, vagyis az atlanti kultúrák vándorútjá­ra." (Sziriat oszlopai, 1972).

Itt egy pénzérmén látunk egy kabirt, baljában kígyót szorongatva.

De a Kabirok ábrázolás eleve kevés, legalábbis, ami megtekinthető. Ennek két oka van: ezek rendszerint riasztó, elhízott, daimóni tekintetű törpéket mutattak, rendszerint nagy fallosszal, s az egyik ok, hogy azon római császárok, akik kereszténnyé lettek, módszeresen pusztíttatták a pogány kor eme sötét relikviáit. A másik ok, éppen a már elképesztő romlottságot sugárzó ábrázolásoktól való "megkímélés" a célzata. Éppen ezért azt a néhány véletlenszerűen fennmaradt ábrázolást is inkább a gazdag múzeumok remota szobáiban őrzik. Ilyenek pld. a Hérodotosz által említett Hermész phallikus szobrai az utak kereszteződésein vagy az orgiasztikus misztériumok történéseiről vagy szodomita szertartásokról szóló ábrázolások (ezeket sosem tárták a nagy nyilvánosság elé).
Szerencsére a Pompeiben megőrződött anyagot a keresztény uralkodók nem tudták elpusztítani. A Nápolyi Királyi Múzeum titkos szobájának lezárt fémvitrinjeiben tárolt (volt amikor befalazták a gyűjteményt) ilyen irányú alkotásokról kiváló képeket ad Stanislas Famin 1871-ben megjelent ritka könyve: http://www.sacred-texts.com/sex/rmn/index.htm#contents