Eljutottunk odáig hogy bizonyosság, csak közvetlen elméleti-gyakorlati megismerés során szerezhető. Azt mondhatjuk, hogy azért bizonyos (okozat) valaminek az ismerete, mert közvetlen elméleti-gyakorlati megismerés okozta, ilyen tapasztalat során szereztük. Amely bizonyosság ezt a feltételt nem teljesíti, az a bizonyosságban való tévedésnek tekinthető. A „biztos vagyok benne, hogy …(van Isten)” kezdetű állítások csak közvetlen tapasztalattal és deduktív következtetéssel lehetnek megalapozottak.

 

Ha azt állítjuk, hogy a nem közvetlen tapasztalat és a nem deduktív közvetkeztetés okozza a megalapozatlan bizonyosságot, akkor kell valaminek lennie, amely ezt a téves következtetést létrehozza. Ez pedig nem más, mint az az állítás gondolat (van Isten), amelyet a fennálló feltételek, körülmények folytán tévesen minősítünk igaznak.

 

Amikor ennek a téves állításnak, gondolatnak az okát keressük, legfeljebb itt juthatunk el arra az álláspontra, hogy ezt előidézhette idegen hazugsága, és az úgynevezett „önhazugságunk”, esetleg butaságunk.

 

A (ön)hazugság, butaság tehát semmilyen ismeretnek nem lehet eredménye, hanem csak oka. Amikor valaki azt a kijelentést teszi, akár önmagára, akár másra vonatkozóan, hogy „hazudok önmagamnak”, vagy „hazudik önmagának” akkor egy aktív cselekvésre és nem egy fennálló állapotra tesz kijelentést. Ha pedig ezt mégis az eredményre értené, akkor az okot az okozattal cseréli fel tévesen.