Itt valóban jártunk, de csak abból az aspektusból, ahogy a véleményedben ez megjelenik. Én itt másról írtam:

 

Az érintett nem abban téved, hogy bizonyos-e valamiben, vagy sem, hanem abban, hogy amit bizonyosnak hisz, gondol, az maga a bizonyosság lenne. Csak valószínű az, amit adott helyzetben, bizonyosnak értékel. Nem a tárgyban, hanem a megismerés fokának a minősítésében, ismeretei mélységének a megítélésében téved, és ezt hívjátok előszeretettel önhazugságnak. Szubjektíve meggyőződéssel ítél olyat bizonyosnak, ami objektíve csak valószínű lehetne.

 

„Önámítás: Az a lelki folyamat, tény, hogy valaki ámítja, áltatja magát”

 

Ez egyszemélyes történet. Az, hogy önmagát áltatja valaki, valami olyasmit jelent, hogy olyan bizonyosságban hisz, amely már, vagy még indokolatlan. Ha magam is indokolatlannak tartom valamely hitemet, akkor feladom, ha pedig mégis megtartom, akkor meg számomra nem lehet indokolatlan. Ezért ezt csak kívülálló ítélheti így, vagy önmagam, mikor utólag állapítom meg, hogy indokolatlan volt a fenntartása. Ahogy ezt az előző hszemben olvashatod, aktuálisan vagy hűen igaz, vagy tévesen hamis a bizonyosság szintű ismeretem.

 

„Áltat: (Megnyugtatásul) ámít, félrevezet valakit.”

 

„Félrevezet: Valakinek, valaminek a megítélésében (szándékosan) megtéveszt valakit.”

 

A definíciók szerint van a cselekvő (aki áltat, félrevezet) és van a másik személy(ek) a valaki, aki ezt elszenvedi.

Ha ezt az önámítás egy személyre vonatkozó definíciójába behelyettesítem, akkor kapok egy értelmezhetetlen meghatározást az önhazugságra, amelynek az értelmét önmagában a szándékosság is kizárja. Önmagamnak szándékosan hazudni ez a hazugság abszurdja.