"De nem tudom, tudnánk-e egyáltalán értelmezni az emléket egy olyan állapotban, ahol semmi értelme az emlékben szereplő viszonylatoknak."

Egyébként meg működne az emlékezés is. Amennyiben rendelkezünk azzal a koncepcióval, hogy valami nekünk rossz tud lenni (mert a múltban volt ilyenben részünk, és emlékszünk rá), akkor az nem törlődik ki a fejünkből attól, hogy ítéletünk szerint mostantól már mindig teljesülni fog az érdekünk. Az érdek abszolút beteljesedése nem söpörné ki a meglévő koncepciókat a fejünkből, és pont ezért is nem egy értéktelen állapotot kapnánk végeredménynek, hanem egy mindig-jónak minősítettet. (Érdek teljesülés és felejtési folyamat között nem tudok szükségszerű kapcsolatról.)

Tehát nem is az emlékben szereplő viszonyok válnának értelmetlenné számunkra (jó-rossz), hanem csak azokból az egyik véglet gyakorlati fennállása nem valósulhatna meg többé, miközben a viszonyokról ugyanúgy megmaradna az ismeretünk.

Akkor kapnánk ilyen furcsa üreshalmazt, ha valaki eleve úgy születne, hogy mindenkor és mindenben teljesülne az érdeke (és ezt a totális és abszolút kontrollt tudná is), mert akkor számára nem alakulna ki így a jó és a rossz fogalma. Így az érdeké sem. De akkor azt sem mondhatnánk, hogy neki mindenkor teljesül az érdeke, vagy hogy erről a nem-is-létező pozíciójáról még biztosra tudhatna is.

De ha már megvan a koncepció, és az érdekeltség lényegének a felfogása, akkor az nem is múlna el az érdek teljesülésétől. Ráadásul még a gyakorlat is emlékeztethetne rá továbbra is, ahogy megfigyelem és látom _mások_ általános kiszolgáltatott voltát, vagy mások (és a világ) _nekem_ való kiszolgáltatottságát.