Volt egy felvetésed a másik topikban, áthoznám ide, ha nem gond.

De csak azért működik, mert igazi pozíciónak hiszi aktuálisan. Ezt pedig önátveréssel éri el, de ezzel nincs semmi baj. Azzal van baj, amikor valaki itt és most kijelentni, hogy adott esetben neki jobb a tudatlanságból igaznak hitt hamis pozíció, mint az igazinak tartott. Ez a kijelentés az, ami önellentmondásos, ezért józanul átgondolva senki sem választhatná ezt a variációt. Nem dönthetne emellett, mert ellentmond vele a céljainak. Benne lenni és nem tudni, az más, de kívülről a tudottan hamis mellett voksolni, mint választandó variáció, ami neki a jobb lenne, ez így már nem oké.

Ez meg a világ egyik legérdekesebb kérdése, és ha emlékszel, már beszélgettünk is egyszer erről. (Bocs, hogy az egész bekezdést idéztem, de ennek így egyben kell maradnia, hogy látható legyen, mire válaszolok.)

Szóval a "tudatlanságból igaznak hitt hamis pozíció" kérdését szívesen szétbocolgatnám, és most nem Uhrin Benedekre gondolok (bár őrá is), hanem az egész hitrendszerünkre, ami alapvetően a nem tudásra épül.

Vagyis amikor valójában fogalmunk sincs arról, hogy mi a valóság, de mégis igaznak fogadjuk el, tudatosan, mert egy idő után rájövünk, hogy bármennyire is szeretnénk tudni az igazságot, sohasem tudhatjuk meg. És aki a kérdéseknek erre a szintjére eljutott, annak két választási lehetősége van: vagy elfogadja igazságnak a korántsem biztos valóságot, és így valójában egész életében egy tudatos, választott önhazugságban éldegél, vagy pedig addig keresi az igazságot, amíg bele nem törik a bicskája, és úgy megy el innen, hogy hősies igazságkeresőként soha nem dönt a saját céljai ellen (ahogy te mondod).

Mit szólsz ehhez? ;) Nagyon csavart ez, vagy érthető?