Szövevényes háló ez. Ez az élet. Sűrű pókhálófonalak érzelmekből: szerelemből, szeretetből, barátságból, önzésből, vágyból, hogy elismerjenek, féltékenységből, gonoszságból, igazságvágyból, bosszúvágyból, tündökölni akarásból, szeretetéhségből, feltűnni vágyásból. És akárhová lépsz - mint az igazi, valós pókhálóban - moccantod a szálakat. Nem kell sok hozzá, csak egy pillekönnyű lépés, alig-érintés. És a pókháló egész távoli pontján megmoccan valami. Valami nem fog klappolni. A te moccanásod moccanást szül, akció-reakció. Így természetes. Csak milyen fura, mert nem feltétlen oda fut vissza a szálban a reakció, ahonnan kiindult. Mert nem is feltétlen annak szól. Hanem egy harmadiknak. Figyelj, érezz! Akarom. Kerülőutakon járnak a gondolatok, vágyak.
Hogy lehet kilépni belőle? Hátat fordítani az egésznek. Hmm... Milyen egésznek? Kivonulni az életből? Nevetség. Nincs kivonulás, csak másfajta hálók. De mégis csak jobb, ha az ember olyan hálóban ül, amely ringatja. Ahol nem kell minduntalan támadástól tartania váratlan helyzetekből. Félreeső zugokból. És ahol nem használnak ki mindent, amit valaha kiadott magáról. Ahol nem bűnhődik más vétkéért. Ahol nem büntet más vétkéért. Van-e olyan hely? Ki tudja...
Elengeded az egyik kezet, megfogod a másikat.