Megkísérlem még általánosabban megfogalmazni.

 

Bármely olyan gondolattal összefüggésben, amely állítással is kifejezhető, felvetődik tartalmának szubjektíve-objektíve igaz-hamis volta.

 

Bizonyíték nélkül, minden állításra vonatkozóan annak a valószínűsége, hogy a kijelentés vagy igaz, vagy hamis elméletileg 50-50%. Az tulajdonképpen közömbös is, hogy ez az ellentét mitől lesz bármelyik oldalon valószínűbb a másikkal szemben, a lényeg, hogy ez a folyamat elindul és egymással fordított arányban változik. Okozhatják ezt részigazságokat eredményező bizonyítékok épp úgy, mint megérzések.

 

Az, hogy bárminek a fennállásáról vagy igaz, vagy hamis ismereteink lehetnek, feljogosít arra, hogy a nagyobb részben igaz-hamis (50%-tól nagyobb valószínűség) ismeretemből logikailag ellentmondás mentesen következtessek a teljesen igaz-hamis, szubjektíve 100%-osan valószínű, hogy bizonytalan-bizonyos ismeretemre.

 

Két pólus valószínűsége közötti különbség növekedésével ennek a következtetésnek a megalapozottsága arányosan emelkedik. Egy meg nem határozható mértékű lényeges különbségnek azért létre kell jönni ahhoz, hogy a következtetés valamennyire megnyugtató legyen.

 

Így a szubjektíve igaz-hamisra vonatkozó teljes bizonytalansághoz-bizonyossághoz nem önhazugság, hanem logikai úton induktív következtetéssel jutunk. Az így szerzett bizonyosságot alakítják, módosítják aztán az objektív bizonyítékok azzal, hogy erősítik-igazolják, gyengítik-cáfolják szubjektív meggyőződésünket. Tudást a valóság bizonyítása adja, az elméletet a gyakorlat igazolja-cáfolja.