Te valami teljesen másról írsz. Semmi köze a példáidnak a hithez, mert ezekben tulajdonképpen a jelenben mindig bizonytalanság áll fenn, majd utólag, a jövőben fog csak úgy tűnni, mintha már a jelenben is biztosak lettünk volna az adott dologban (csak te ezt múlt-jelen felállásban vázoltad fel). Ha ez így lenne, akkor bárkit is kérdezünk meg _most_ valamiről, az mindig csak valószínűségről beszélne, majd ha a jövőben kérdeznénk rá ugyanerre, akkor furcsa mód már bizonyosságként emlékezne ugyanerre. Nyilvánvaló, hogy a valóságban nem ez a helyzet.

Most vannak megalapozatlan bizonyosságok, és ha szeretnénk felmenteni az emberiséget a kollektív butaság vádja alól, akkor igenis jobban tesszük, ha bevezetjük az önátverés koncepcióját, mint ezen bizonyosságok kiváltó okát. Mellesleg pedig még mindig nem látom, hogy ez miért lenne önmagában elképzelhetetlen dolog. Miért ne verhetném át saját magam? Miért baj, hogy én vagyok a feladó és a fogadó is? Ha ezt meg tudom csinálni úgy, hogy közben úgy tűnik, mintha nem is csinálnám (meg tudom csinálni ezt a sajátos "félrenézést"), akkor minden oké, és pont azt próbáltam vázolni, hogy ez miként történhet meg a valóságban (a tudat valóságában).