Ami egyébként valóban érdekes, az a szociolingvisztikai nyelvváltozatok diakrón szempontból történő vizsgálata.

Szerintem lényegében minden nyelvjárás —  különösképpen az újlatin nyelvek, azon belül is a spanyol esetében — eredetileg szociolingvisztikai változatokból jön létre, vagyis ma egy területi nyelvváltozat kiejtésbeli, nyelvtani jellemzőit nagymértékben az határozza meg, hogy a beszélők ősei melyik társadalmi osztályhoz tartoztak. Viszont ha ezeket a területi nyelvváltozatokat a mai állapotukban (szinkrón szempontból) vizsgáljuk, akkor már természetesen nincsenek olyan szoros kapcsolatban az egykori szociolingvisztikai változatokkal.

Egy teljesen közérthető példával alátámasztva, hogy miről is beszélek: egy andalúz, egy venezuelai vagy egy kubai spanyol azért beszél úgy, ahogy, mert történetileg analfabéta délspanyol földművesek leszármazottai, ami viszont ma nem feltétlenül jelenti azt, hogy műveletlenek lennének: ma ugyanúgy beszél egy iskolázott kubai vagy venezuelai is, még ha törekszik is arra, hogy minél jobban közelítsen a sztenderd nyelvhez. Egy mexikói vagy egy ecuadori, még ha iskolázatlan is, azért beszél gyönyörű tiszta spanyolt, mert a történelmi Kasztíliából származó, északspanyol nemesek és hivatalnokok leszármazottai, mivel Mexikóváros és Ecuador voltak a Spanyol Birodalom közigazgatási és kultúrális központjai.

És az érdekesség itt következik: egy iskolázatlan, műveletlen mexikói, aki mondjuk a fővárosból származik, még mindig sokkal szebben és választékosabban beszél, mint egy magasan iskolázott és agyonművelt andalúz vagy kubai.

Nem vagyok nyelvész, szóval lehet, hogy nem fogalmaztam túl szakszerűen, de gondolom nagyjából vázolni tudtam az elképzelésemet.