Kedves Vizsó Rágfia!

Figyelmesen tanulmányoztam az írását. Azt hiszem, nagyon bölcsen cselekedett, amikor nem tört lándzsát a hókunyhóért. Azt így is, úgy is tönkretették volna.

Látszólag ellentmondásba kerülök egy régi beírásommal, amikor azt bizonygattam, hogy az ember nevelhető. Ez a pedagógiai optimizmus alapja. Egy kétéves gyermek boldogan rombolja össze a fakockából épített tornyocskát. A négyéves viszont építi yía tornyot. A vandálok bizonyos tekintetben megmaradtak a kétéves gyermek értelmi szintjén.

A személyes példamutatást tartom a legcélravezetőbbnek. Ha nem köpködök, nem káromkodok, akkor a környezetem sem fogja ezeket tenni. Azzal viszont nem tudok példát mutatni, hogy nem rángatom ki vagy nem gyűröm meg a közlekedési táblát. Mint ahogyan Ön sem tudott azzal hatni, hogy nem rongálta a hókunyhót.

Ennek ellenére szükség van a várovédelemre. Pl minden alkalommal szóvá tettem, ha rongálták a vasútállomás feletti felüljárót. Ha most megnézem, hogy a kerítése milyen állapotban van, megállapíthatom, hogy az eredmény vajmi kevés vagy semmi.

Hogy mégse legyek borúlátó, elmondok egy tréfás, de igaz történetet, melynek egyik szenvedő alanya magam voltam. Történt pedig, hogy a Kölcsey utca sarkon egy megtermett férfiember kegyetlenül vert és rugdalt egy filigrán asszonykát. Mondanom se kell, hogy azonnal ott termettem. Az asszonyka agyonverése félbe szakadt. Kaptam aztán hideget-meleget. A legszelídebb az volt, hogy: - Mit ugat bele?
Nem lenne ebben semmi különös, számítottam is rá, csak arra nem, hogy a nyomdafestéket nem tűrő jelzőket a megmentett asszonykától kapom.

Van-e a történetből valami tanulság? Nem tudhatom.

Tisztelettel:
Gál Zoltán