No, látom, itt is bejött a flow-divat, max Berne-ig jutnak az olvasók.

Pszichológiát olvasni kellemes szórakozás, ellenben ha egy pszichiátriakönyvet csap fel valaki, azonnal konkrét ún. betegségek felsorolását látja. Utóbbi orvostudományi diszciplina, és az agy patologizálásával foglalkozik, előbbi valóban inkább bölcseleti jellegű, mint arra már előttem rámutattak. Hatalma (kissé képmutató módon az alkotmányban "egészséghez való jog" néven, konkrétabban az egészségügyi törvényben "kötelező gyógykezelésként" intézményesítve) a pszichiátriának van, a pszichológiának nincs.

 

Rátérnék a skizofrénia értelmezésében mutatkozó eltérésekre!

 

A pszichiátria az agyi ingerületátvivő anyagok egyensúlyzavarának (leginkább túltengésének -> hallucinációk) nevezi ezt az ún. betegséget. A diagnosztizálási technikában azonban sosem volt semmiféle egzaktság, és ez a szakma kiválóan elfunkcionál így. A többség erről nem tud, egyszerűen bízik abban, hogy az állam nem ad ellenőrizetlen hatalmat senkinek.

Furcsaság a pszichiátria diagnosztikai gyakorlatában, hogy sohasem olyasmit tételeznek hallucinációnak, ami 1. nemfonetikus hangokból áll (valami zúgás pl.) 2. bár fonémákból áll, de értelmetlen (pl. halandzsa) 3. bár értelmes, de jelentéktelen (időjárás elemzése pl.)

Nem.    A pszichiátria azt feltételezi, hogy a skizofrének parancsokat hallucinálnak, amelyeknek aztán engedelmeskednek:D

 

Lássuk, hogyan vélekedik a skizofréniáról a pszichológia!

A skizofrénia pszichológiai értelmezése az emberi kapcsolatokra épít, dominánsan (mivel főleg férfiakat diagnosztizálnak skizofrénnek) az anya-fiú kapcsolatra. Bateson, Watzlawick stb. a fő szerzői a területnek. Szerintük kiskorában a férfi az anyjától a "Légy spontán!" paradox felszólítást tapasztalja, különböző jelentőségű témákra alkalmazva.

Egy pszichológus megfigyelése, hogy egy néhány hete kórházban fekvő skizofrént meglátogatja az anyja. Az addig gyorsan javuló "beteg" kitörő örömmel fogadja, de az anya arcán erre riadt elzárkózást tapasztalni. Ezt látva a skizofrén értelemszerűen visszafogja magát. Ekkor jönnek az első szavak: az anya azt kérdezi a fiától, hogy nem örül a látogatásának?

Úgy tűnik, az ilyen anyák rettegnek a bensőségességtől, emiatt paradox pótlékként tudatos normaként írják elő a spontaneitást. Empatikus képességeik korlátozottak, ezért nem értik az érzelmi reakciókat, a szeretetet pedig tudatosan kivitelezett, precíz eljárásnak értelmezik. Így a fiú lassan leszokik arról, hogy az arcjátékra/gesztusokra figyeljen, és pusztán a szavak értelme alapján kommunikál. Emiatt társas kapcsolatai korlátozódnak és érzelemmentesek, hajlamos intellektuális sémákba menekülve gondolkozni a világról.

 

Kinek melyik a szimpibb értelmezés? És a realisztikusabb? :D

Pedig a pszichológia nem állítja magáról, hogy agzakt természettudományos alapokon áll!