Lám, lám. Ez az a szemlélet amelyet birodalmi gyakorlatában Róma is fenntartott: kenyeret és cirkuszi játékokat.

 

Az ellenőrizhetetlen és számon nem kérhető, következésképp illegitim önkényuralom technikája. A középkorban ezt a Dei gratia rex elve pótolta az utolsó ítéletet követő  túlvilági kárpótlás reménykeltésével, a kommunizmus idején pedig a talán beláthatóbb, és az evilági környezetbe helyezett "mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint" jövőkép hangoztatásával.

 

Csakhogy, miután a reménykeltés önmagában kevésnek és eredménytelennek bizonyult, az egypólusúvá vált világban vissza kellett térni a régi, bevált római gyakorlathoz.

 

"Mások, meg elfogadják, hogy a világ olyan, amilyen és alkalmazkodnak. Vele élnek és élnek vele. Megtalálják a lehetőségeiket és kiaknázzák. Az én szememben ők a nyertesek."

 

Igen! Ez az! A biomassza, a kreatív gondolkodásra képtelen valódi lúzer megnyilvánulása, aki a felsőbbségtől mindent elfogad, csak legyen tele a hasa és jókat böföghessen a karosszékében, miközben Győzikét bambulja a képernyőn.

 

De hol lenne neked televíziód az aljasok nélkül? Hol lenne neked karosszéked az aljasok nélkül? Hol lenne neked egyáltalán jogállami demokráciád és emberi jogod az aljasok nélkül?

 

Ha annó Stephen Langton így gondolkodott volna, a briteknek tán a mai napig nincs Magna Charta-juk.

 

(És akkor még a nyelvekben felhalmozott felmérhetetlen irodalmi értékről nem is szóltam.)