-
Balla Zsófia versei

LÉPCSŐK

(Szüts Miklós vízfestménye alá)

fellépegetünk nedves foltokon
a földmélyből világít ami vak
az ég megszül fehéren megreped
ki sorsát átüti arra távlat szakad

leereszkedünk nedves hónyomon
a megszült ég sötét bizonytalan
a kő világít mert ki élne vak
ami tárulna át- meg átszakad

milyen napszak sikátorába ér
hogy elnyelje a sorsa ami vak
mint egy boríték iránytalan hasad
sötét sziklát rugdos a rönkfehér

*
CSUPASZ FÁK

Milyen szépek ők csupaszon. A fák,
ha már ellődözték a lombjukat.
Felrajzolódnak apró ízükig.
Szárnyrajzuk szenes térképet mutat.

Szemem, mint szeretőm testét, bejárja
őket, egy fészeknél úgy elmatat...
Öreg szépség, kialvó meztelenség
kovácsolt, vas inak közt nyit kutat.

A fa égnek mered, az ágyúcső.
Tavaszba hányja sortüzét virágja.
Egy ág csupasz nyila robog a menny felé,
hogy a vak sorsot fönn szemén találja.

*
JÉGRAJZ

Ingó ágon madár kapaszkodik. S az utolsó levél.
Égbe csapkod, lobban a sárga folt, gyanútlan szárnyrakél.
Szorítja körmeit a göb madár, fejét behúzza. Vár.
Nem röpköd most, aki repülni tud. Ő tudja már,
hogyan tép a szél.
-
/Balla Zsófia A nyár barlangja - Kalligram, 2009/

A képek ITT

-