Közgazdászként már sokszor megfogadtam, hogy nem szállok bele Hi-Fi-s fórumokon, az ár, érték, piac, és hasonló közgazdasági alapfogalmak körüli vitába, főleg nem, ha olyanok folytatják, akik, hát hogy fogalmazzak finoman, nemigen értenek ehhez, sőt sok esetben tényleg még az alapfogalmak jelentésével, pontos definíciójával sincsenek tisztában.
De valahogy, a „közgazdászkodás” olyan, mint a foci ehhez mindenki ért, vagy legalábbis azt gondolja, hogy ért hozzá. Még pl. műszaki kérdésekben nem szoktak azok vitatkozni, akik nem értenek a műszaki dolgokhoz, addig gazdasági kérdésekben csak nagyon keveseket akadályoz meg az a vitában és megfellebbezhetetlen kijelentésekben, hogy nem értenek a gazdasághoz, nem értik annak működését. Pedig ez, higgyék el nekem, ugyanúgy egy szakma, egy tudomány, mint a műszaki szakmák, tudományok.
Még inkább igaz ez a szocialista gazdaságra, amivel kapcsolatban szintén bölcsességeket hallok olyanok szájából, akik vagy nem is éltek azokban az időkben, vagy ha életek is, egyáltalán nem láttak bele a gazdasági folyamatokba.
Nem akarom nagyon bő lére ereszteni a mondandómat, de néhány kérdést tisztázni kell ahhoz, hogy lássuk, nem „Róbertbácsi” ingyen konyháján, vagy a Baptista Szeretetszolgálaton keresztül kerültek exportálásra a magyar termékek, és mégis kénytelenek voltunk őket az előállítási költségek alatt exportálni.
Először, létezett egy KGST, aminek a lényeg az volt, hogy a szocialista országok elsősorban ezen a piacon belül egymással kereskedtek. Másodszor, a KGST-n belül, volt egy elszámoló pénz, azaz olyan pénz, ami csak számlapénzként létezik, és nincs valós megjelenése, és aminek semmi köze nem volt egyetlen ország nemzeti fizetőeszközéhez sem, még a szovjet rubelhez sem, amiről félig a nevét kapta, ez pedig a transzferábilis rubel volt. Ezt a transzferábilis rubelt, csak az országok közötti elszámolásra használták, és a vállalatok nem ezzel dolgoztak, de ebből a keretből. Tehát a Warsói Szerződés keretébe tartozó országokba exportált hadiipari termékek ebben a transzferábilis rubelben lettek elszámolva, amit egyébként a KGST-n kívüli országok nem fogadtak el, éppen úgy, mint pl. az akkori EGK elszámoló pénzét a ECÜ-t sem fogadták el az EGK-n kívüli tagországokban.
Igen ám, de a magyar ipar kétszeres szorításban élt, a konvertibilis valutával rendelkező országokba való export tekintetében. Először is azért, mert ahhoz, hogy a nyugati termékek iránt egyre növekvő fogyasztói igényeket ki tudják elégíteni, ilyen konvertibilis valutára volt szükség, mivel csak ezzel tudtuk a lakosság számára kívánatos termékeket megvásárolni. Másodszor pedig azért, mert a nálunk fejlesztett/gyártott termékekhez sokszor olyan alkatrészekre volt szükség, amit a KGST országaiból nem lehetett beszerezni, de ezeket a termékeket gyártani kellett, egyszer azért, mert erre kötelezettséget vállaltunk a KGST-n belül, másodszor azért, mert a többi KGST országból jövő importterméket (Lada, Skoda, Tesla, stb.), csak akkor tudtuk kifizetni, ha transzferábilis rubelt szerzünk ezen országokba való exporttal.
Tehát, itt álltak a magyar vállalatok, és két oldalról rugdosták őket, hogy szerezzenek konvertibilis valutát.
Ezért azok megpróbáltak exportálni úgy, hogy nem kaptak sem időt, és főleg pénzt nem, a termékeik adott exportpiacra való bevezetéséhez, vagy arra, hogy azoknak reklámot csináljanak, promótálják őket stb.
Helyette azt mondták az elvtársak, hogy szerezzenek ennyi és ennyi konvertibilis valutát, mindegy milyen áron, azaz, mindegy mekkora veszteséggel, de a lehető leggyorsabban. A veszteségeket pedig majd fedezik a KGST-be irányuló exportból. (Gondolom, senkinek nem mondok vele újdonságot, hogy a KGST felbomlásakor nekünk gyakorlatilag minden tagországgal szemben pozitív volt a szaldónk, azaz minden tagországgal szemben nagyobbak voltak a követeléseink, mint a tartozásaink.)
Tehát, a magyar vállalatoknak úgy kellett exportálni, hogy a termékeiket nem tudták bevezetni az adott exportpiacra, nem tudták ott megismertetni azok kvalitásait, ráadásul különböző okoknál fogva nem tudták garantálni a szervízelést, pótalkatrész ellátást, stb., ellenben meg volt határozva nekik, egy kötelezően teljesítendő exportvolumen, de nem darabszámban, hanem konvertibilis valuta tömegben.
Mindabból, amit leírtam, pedig egyenesen következik, hogy kénytelenek voltak szinte bármilyen áron, amit a kinti vevőnek volt képe meghatározni, értékesíteni az árujukat, akár az előállítási költség alatt is, csak azért, hogy ezt a konvertibilis valutában meghatározott exportvolument teljesíteni tudják.
Azaz, nem jótékonykodásból, hanem komoly kényszerből adták el nyugati exportra az előállítási költség alatt is a termékeiket.
Az más kérdés, hogy szükség esetén az állam kompenzálta az ebből adódó veszteségeket.

Elnézést mindenkitől ezért a hosszúra nyúlt irományért, de néha már nagyon nyomják a begyem az olyan pökhendi megjegyzések, hogy „Azt azonban nem hiszem el, hogy több keleteurópai sőt nyugati állam studiójának a baptista egyház segélyszolgálatán keresztül óriási ráfizetéssel vagy ajándék képpen jutattuk el.”, miközben már ebből is látszik, hogy az illetőnek elég kevés fogalma van az akkori gazdasági viszonyokról, és tartok tőle, hogy talán hasonlóképpen kevés a mostaniakról is.