Más.
Közben más fordítások is haladnak.

Add A.:

Elkészül lassan a Gyenyisz Davidov katonai munkásságát összefoglaló kiskötet.
Akik nem tudják: orosz huszártiszt és költő volt a napóleoni háborúk alatt, az oroszországi partizánháború megalkotója és beindítója; illetve később írt néhány alapműnek számító művet a partizánhadviselés terén. Érdekes, de Oroszországon kívül kizárólag a napóleoni háborúk szakértői ismerik Nyugaton, nem is nagyon fordították más nyelvekre (verseit inkább), pedig az általa megalkotott elmélet a mai napig megállja a helyét és fundamentálisnak számít.
........................

A füzet a következőkből fog állni.

Tartalomjegyzék:

Zicherman István D.V.Davidiv (1784-1839) huszár, költő és partizán élete.

1. Gy.V.Davidov. GYENYISZ VASZILJEVICS DAVIDOV ÉLETÉNEK EGYES JELLEMVONÁSAI (Önéletrajz az 1835-ös verses kötetének kiadásából).
2. Gy.V.Davidov. A PARTIZÁNHÁBORÚRÓL (Szakcikke).
3. Gy.V.Davidov. AZ 1812-ES ÉV PARTIZÁNNAPLÓJA (Hadinapló).
4. Gy.V.Davidov. A TÉL VÉGZETT-E A FRANCIA HADSEREGGEL 1812-BEN? (Tanulmány).
5. Gy.V.Davidov. HÁROM LEVÉL AZ 1812-ES HADIKAMPÁNYRÓL, MELYET EGY OROSZ TISZT ÍRT, AKI ÉLETÉT VESZTETTE 1814-BEN, A MONMARTRE MELLETTI CSATÁBAN. (Hadinapló és rajdolási tanulmány).
6. Gy.V.Davidov. A PARTIZÁNTEVÉKENYSÉG ELMÉLETÉNEK TAPASZTALATAI (Szakmai alapmű).
7. Gy.V.Davidov. A PARTIZÁN (vers).

Mint mindig - egy kis előzetes, lábjegyzetek és kommentárok nélkül:
..........................................


GYENYISZ VASZILJEVICS DAVIDOV ÉLETÉNEK EGYES JELLEMVONÁSAI

Gyenyisz Vasziljevics Davidov Moszkvában született, az 1784-ik esztendő júliusának 16-ik napján, Denis Diderot halálának évében. Eme körülmény azáltal érdekes, hogy mindkét említett Denis, Isten tudja milyen, szóbeliség mezején produkált szolgálataikkal hívták magukra honfitársaik figyelmét!
Davidov, mint minden gyermek, csecsemő korától szenvedélyt mutatott masírozásra, puskatornára, meg hasonló egyebekre. Eme szenvedély legfelsőbb irányultságot nyert 1793-ban, gróf Alekszandr Vasziljevics Szuvorov véletlen figyelme által, aki a Poltavszki könnyűlovas ezrednél tartott szemléje során, mely akkoriban Davidov szülőatyja parancsnoksága alatt állott, észrevéve a virgonc gyermeket, és megáldva amazt, a következőket mondotta: Három ütközetet fogsz megnyerni! A kicsiny csibész erre sutba vágta az imakönyvét, elkezdett hadonászni kardjával, majd’ kiszúrta a nevelő szemét, kilyukasztotta a dadus szoknyáját, és lecsapta egy agár farkát, ezáltal kívánva megvalósítani a nagy ember jövendölését.
A vessző térítette békességre és a tanulás irányába. No de hogyan tanítottak akkoriban! A kölyköket külső csillogásra fényesítették, élvezetekre készítve fel őket, és nem pedig a társadalom hasznára: tanították franciául gagyogni, táncolni, rajzolni, meg zenére; ugyan ezt tanulta Davidov is, tizenhárom éves koráig. Ekkor jött el az ideje annak, hogy gondoljon a jövőre is: lóra szállt, majd csattogtatva a nyeregpokrócot, egy falkányi hajtókutyával, nekivágott a moháknak és mocsaraknak – és ezáltal zárta le önnön nevelését.
A porhó és cseppfelhők között, Moszkvában élve – mindenfajta elfoglaltság nélkül, - megismerkedett bizonyos fiatalemberekkel, akik akkoriban az Egyetemi panzióban nevelkedtek. Ők találtak néki alkalmat arra, hogy elolvashassa az ,,Aonidéket”, egy félig-meddig időszakos versgyűjteményt, amit akkoriban N.M.Karamzin szerkesztett és adott ki. Egyes ismerőseinek nevei, melyek ott voltak kinyomtatva bizonyos rímek és dalocskák alatt, és amelyek helyet kaptak az ,,Aonidékben”, lángra lobbantották önérzetét: ő is elkezdett írni; a gondolatai tolongtak, de mint ahogyan az álomban átélt kalandok, ezek is nélkülöztek bárminemű kapcsolatot egymással. Türelmetlenségének rohama közepette úgy gondolta, hogy az akadályokat csökönyösséggel fogja leküzdeni: tépte a papírt és rágta a tollakat, no de ettől még nem jutott előbbre! Ekkor a fordítások irányába fordult, és íme a versfaragás első tapasztalata:
Líza, kicsiny pásztorlány
Tegnap elhagyta a barit,
Visszhangnak súgta szomorúan
Bánatát, melyet amaz megismételt:
,,Ó, te kedves báránykám! Mikor azt hittem, hogy te engem
Mindörökre el fogsz felejteni szeretni,
Sajnos, saját szívemből ítélve,
Nem gondoltam, hogy meg lehet csalni egy barátot!”
Az 1801-es esztendő elején befogatoltak a szán elé, adtak Davidovnak kezeibe négyszáz rubelt bankjegyekben, és elküldték Pétervárra, szolgálni. Kicsiny termete nem tette lehetővé, hogy akadálymentesen belépjen a Kavalergardi testőrezredbe. Végül, süldőnket odakötözték egy hatalmas palloshoz, beleengedték a mély combcsizmákba, majd költői géniuszának szentélyét lefedték sok-sok rizsporral, meg egy háromszög-alakú kalappal.
Ilyen szörnyetegként sietett el unokatestvéréhez, A.M.Kahovszkijhoz, hogy megossza véle saját örömét; de, sajna, micsoda fogadtatásban részesült! A gratulációk, a vele kölcsönösen elhangzó lelkesedés helyet, ez a nagyszerű ember oly éles gúnyolódásokkal és dorgálásokkal halmozta el őt, éspedig elsősorban azért, mert műveletlenül lépett szolgálatba. ,,Milyen katona az, Gyenyisz testvérem, - zárta döbbenetes monológját, - milyen katona az, aki nem reméli, hogy egyszer majd táborszernagy is válhat belőle! Te meg hogyan tudnád majd elviselni ezt a rangot, mikor is semmit sem tudsz abból, amit tudnia kell egy vezérkari tisztnek?” Davidov önérzete gyászos pofont kapott, és attól a pillanattól kezdve, Kahovszkij szavai által hajtva, mint egy rettegett lidérc-szellem, nem csak odafordult a katonai szakkönyvek irányába, hanem oly szenvedélyesen függővé vált tőlük, hogy immáron nem volt többé szüksége mumusokra ahhoz, hogy olvasson.
Mindeközben a múzsákkal folytatott társalgást sem hagyta abba: szolgálatai alatt a kaszárnyába invitálta őket, a kórházba, sőt, még a lovasszázad istállójába is. A katonai fekhelyen, a betegasztalánál, vagy egy üres etetőkabin padlóján, ahol éppen megválasztotta rejtekhelyét, szatírákat és epigrammákat írdogált, melyekkel elkezdte önnön korlátolt rímfaragó küzdelmét.
Az 1804-es esztendőben a sors, mely az embereket vezérli, vagy az emberek, melyek irányítják csapásait, kierőszakolták csibészünkből, hogy menjen át a Belorusszki huszárezredbe, mely akkoriban a Kijevi megyében állomásozott, Zvenyigorodka környékén. Az ifjú huszár zászlós bepödörte bajszát, a fülére billentette a csákót, szívott egy mélyet, megfeszítette magát, és elkezdett mazurkát táncolni, borulásig.
Az adott veszett időszakban hősünk verseket írt szépséges barátnőjének, aki ezeket nem értette, mivel lengyel volt, illetve akkor költötte a közismert puncs-meghívót, Burcevnak … aki azt nem tudta elolvasni, de csupán azért, mert önmaga is papírra próbálta vetni akkoriban saját gondolatait.
Az 1806-ik esztendőben, midőn hadnagyként átvezényelték a Huszár Testőrezredbe, Davidov megjelent Pétervárott. Hamarosan kitört a franciák elleni háború, és a híres Bagration herceg őt választotta maga mellé szárnysegédnek. Davidov elporoszkált a hadseregbe, elkopogott az elővédig, menetből belevetette magát a csatába, majdnem fogságba esett, de végül a kozákok megmentették.
A békekötést követően Davidov visszatért Oroszországba, és megírta a ,,Szerződéseket”, ,,Bölcsességet”, és néhány egyéb versét.
Az 1808-as esztendő telén háborús állapot lett meghirdetve Svédországgal szemben, Davidov ismét megjelent a hadseregnél, várja Sveaborg beígért ostromát, de, miután megtudta, hogy tárgyalások kezdődtek az adott vár feladásáról, elsietett északra, Kulnyevhez; őt követve egészen Uleaborg környékéig, egy csoportnyi kozákkal elfoglalta Carloe szigetét, majd visszatérve az előhadhoz, visszavonult a Botnia-öböl jegén, egészen Pigai-Okov településig, majd onnan Hamle-Karlebi-ig. Himnago településnél, az ellenséges előretolt járőrök szeme láttára, lefordította Gyelilevnek a ,,La Rose et l’Etourneau” tanmesét.
Az adott hadikampány során Davidov elmaradhatatlanul ott tartózkodott Kulnyev előőrseiben, Finnország északi részén; hozzájárulva néki az Aland-szigetek meghódításához, vele együtt állított ki őrszemeket, megfigyelte az ellenséget, megosztotta véle zord étkét, és az ég fedele alatt aludt a szalmán.
Az 1809-es esztendő nyarának folyamán Bagration herceg elfoglalja a Dunántúli-hadsereg főparancsnoki helyét; Davidov eme tündöklő hadvezér mellett tartózkodik, az említett esztendő összes csatájában.
Az 1810-es esztendő körülményei elszakították Bagration herceget a hadseregtől; Kamenszkij gróf lépett a helyébe, és Davidovot ismét Kulnyev előhadához rendelik. Az említett éber és vitéz harcos igen tanulságos iskolájába fejezi be hősünk az előhadakozás kurzusát, amit még Finnországban kezdett, illetve megtanulja értékelni a spártai életvitel valódi erényét, mely mindenki számára kötelező, aki szolgálni kíván, és nem pedig megjátszani a szolgálattevést.
Visszatérve tábornokához a ruscsuki ostrom után, aki akkoriban kapta meg a 2. nyugati hadsereg feletti vezetést, Davidov mellette tartózkodik Zsitomirban és Luckban, teljes semmittevésben, ha csak nem zárjuk ki a futárküldetéseket, illetve a beszélgetéseket a vele egyazon nevet viselő indiai hódítóval (Bakhusszal, avagy Vakhhal, más néven Dionüsziusszal).
Kezdetét veszi a Honvédő háború. Davidov belép az Ahtirszki huszárezredbe, alezredesként, és az adott ezred 1. zászlóaljának parancsnokol, egészen Borogyinóig ; elsőként adva meg a partizántevékenység hasznosságának gondolatát, egy huszár és kozák pártiával (130 lovas) elindul az ellen hátországába, a szállítóútvonalai, csoportjai, és tartalékai közepébe; tíz napon át tevékenykedik ellenük, majd megerősödve újabb hatszáz kozák által, vív néhány ütközetet Vjazma környékén, és annak falai alatt. Osztozik a dicsőségen Orlov-Gyenyiszov gróffal, Fignerrel és Szeszlavinnal Ljahov alatt, szétverve egy háromezres lovassági depót Kopisz alatt, szétkergeti az ellenséget Belinicsinél, majd folytatja vidám és pofátlan kutatásait a Niemen partjáig. Grodno alatt megtámadja Frölich négyezer fős csoportját, mely magyarokból áll: Davidov – lélekben huszár és a természet-adta italuk nagy kedvelője; a szablyák csengése után kopogtak a kupák – és a város a miénk volt!!!
Ekkor a szerencse segget fordított neki. Davidov Winsengerode tábornok orcája elé kerül, és annak főnöksége alatt folytatja a szolgálatot. Vele együtt nyal az udvarnak, egész Lengyelországon, Szilézián át, majd bevonul Szászországba. Itt elfogyott a türelme! Davidov előretört, és elfoglalta Drezda városának felét, amit éppen Davue marsall hadteste védett. Ezért a pofátlanságért hősünket megfosztották parancsnoki beosztásától és száműzték a nagyvezérkarba.
Az őt patronáló cár igazságossága valódi pajzs volt a védtelen számára. Davidov ismét visszatér a tőle ellopott tevékenységi területre, melyen folytatja harcát a Rajna partjáig.
Franciaországban Blücher hadseregében ő vezeti az Ahtirszki huszárezredet. A Craone-i csata után, melyben a 2. huszárhadosztály (mely ma a 3.-ik) minden tábornoka vagy halott volt, vagy sebesült, két napig vezeti az egész hadosztályt, majd egy dandárt, amit szintén huszárezredekből állítottak össze – a már említett Ahtirszki és Belorusszki ezredekből, majd ezek élén bevonul Párizsba. A Brian (Larosiére) alatti csatában kitünteti magát, így előléptetik tábornokká.
Az 1814-es esztendőben Davidov Párizsból visszatér Moszkvába, ahol kizárólag a költészetnek szenteli magát, és ír néhány elégiát.
Békeidőben gyalogsági hadtestek vezérkari főnöke: előbb a 7. hadtesté, majd utána a 3. hadtesté.
1819-ben házasságot köt, majd 1821-ben kiselejtezi magát a lovassághoz beosztott frontharcos tábornokok névsorából. Viszont az egyetlen testedzést - begombolni reggelente, és lefekvés előtt kihámozni önmagát a torkától köldökéig borító gombok és horgok sokaságából, - annyira megunja, hogy rászánja magát a laza viseletekre és életvitelre, így 1823 elején leszerel, és nyugállományba vonul.
Miklós császár trónra-lépését követően Davidov ismét magára ölti a katonai szolgálat külsőségeit, és magára tekeri szablyáját. A perzsák betörnek Grúziába. Őfelsége, a császár, méltóztatik neki szánni a főszerepet, majd elküldi Oroszország olyan határmezsgyéjére, mely még nem dalolt Davidov lovának patái alatt. Végre kitör a számára oly kedves család szorító öleléséből, és elsiet Moszkvából Grúziába: alig tíz nap alatt Davidov már a Kaukázus mögött van. Újabb néhány nap – és ő már csapatával Bezobdalt is elhagyta, üldözve az ellent, mely tőle igyekszik elvonulni nagy sietséggel a Bambakh-völgyben. Végül még egy nap – és ő már ott van a fellegek feletti Alagözben, ahol megveri a közismert Hasszán-kán négyezres csapatát, ezzel rábírva amazt, hogy fusson az eriváni erőd irányába, mely felé maga az eriváni szardár is siet, seregei élén, a Gohcsi-tó irányából. Ekkor Davidov szemei elé tárul az Ararát, teljes tündöklésében, hó-ruháival borítva, saját türkiz egével, és minden emlékezetével, ami az emberiség bölcsőjét illeti.
Az adott expedíció után Davidov a Dzselal-Oglu erőd építésével foglalkozik, amit nagyjából december hónapban be is fejez. Télen, a semmittevés közepette, Jermolov tábornoktól szabadságot kap, Moszkvába, hat hétre, de éppen hogy átöleli családját, és a szolgálati kötelesség ismét a Kaukázuson-túlra vonzza. Ellenben ez az utazás nem hozza meg az egy évvel korábbi sikert: ez alkalommal a klímaváltozás nem kedvez Davidovnak, így a rosszullét kikényszeríti belőle a kaukázusi termálvizek irányába tett utazást, ahol hasztalan várva önmaga számára a jobbulást, kénytelen végleg visszasomfordálni Oroszországba.
Egészen 1831-ig felcseréli a számára oly megszokott harci tornát gazdasági elfoglaltságokkal, éldegél a Volga-menti falujában, távol mindkét főváros zajától, és kihasználja a békés, magányos családi élet minden gyönyöreit. Ott költi a ,,Borogyinói mezőt”, ,,Lelkecskémet”, ,,Levél Zajcevszkijnek”-et, és egyebeket.
Az Oroszország számára súlyos 1831-es esztendő, 1812 közeli rokona, ismét a csatamezőre hívja Davidovot. Volt-e olyan, a világpolgárság fertőzésétől idegen orosz szív, mely nem dobbant erőteljesebben, amikor megérkeztek az első hírek a lengyelországi felkelésről? A hajlított-derekú, ostoba szlachta, melyet ősidők óta a gondolatait és ügyeit uraló asszonyok lázítanak és vezetnek, meg merte elbitorolni Oroszországtól azt, amit maga Napóleon, Európa seregeinek élén állva is szégyellt nyíltan követelni, bár megpróbálta – de még neki sem ment! Davidov Lengyelországba vágtat, március 12-én már a hadsereg főhadiszállásán van, Schenice helységben, 22-én pedig már Krasnostaw-ban, ahol éppen nomádkodik a reája bízott portyázó különítmény, mely a következő ezredekből állt: három kozákból, és a Finnlandi dragonyosból.
Április hatodikán rohammal veszi be Volinyi-Vlagyimir városát, és ott fegyverétől megfosztja a Volinyi megye egyik legfontosabb lázadó népfelkelő seregét.
Április huszonkilencedikén, Tolsztoj gróf tábornokkal együtt, Chrzanowski hadtestét bekergeti Zamostje várának ágyúi elé.
Június hetedikén, Rüdiger tábornok hadtestének elővédjét vezetve a Lisobjaki alatti ütközetben, Davidov pajzsával fogja fel az ellenség főerőinek minden csapását, és egy lépésnyit sem enged. A harc több, mint három órán át tart. Rüdiger tábornok, kihasználva Davidov gyalogságának kitartását, megkerüli a harcolókat, lecsap az ellen hátában, és ezzel a művészi, bátor csapatmozgással meginvitálja magához a Győzelmet. Ezért a csatáért Davidovot ismét előrébb tolják a tábornoki ranglétrán.
Augusztus folyamán Davidov, hol folytatva a különböző portyázó csoportok élén betöltött parancsnokságát, hol pedig Rüdiger hadtestének egész lovasságát vezetve, a Visztulán túl tevékenykedik, Varsó és Krakkó között. Végül, a Visztulánál lévő hídfő-erődben parancsnokolva, Kazimierz község közelében, visszaveri a Różycki egész hadteste által ellene elkövetett támadást, mely augusztus 28-án zajlik le, és a lázadás teljes megfékezését követően visszatér szülőföldjére, Moszkvába, kedves családjához.
Davidov nem sokat írt, még kevesebb jutott el a nyomtatásig; a sors úgy adta, hogy ő azon poéták közé tartozik, akik beérik kézírásos vagy zsebben hordható hírnévvel. A zsebben hordható hírnév olyan, mint a zsebóra, bármikor kézről kézre járhat, elkerülve a hivatali cenzorok szigorúságát. A tiltott árú – mint a tiltott gyümölcs: értéke a tiltással csak nőttön-nő. Mennyi szalon-óra nyög a vámhivatalnokok ólma alatt a raktáron; ha meg megkérdezzük tőlük: sokáig fognak-e még ott állni? – ezt válaszolják: az örökkévalóságig!
Az orosz szóbeliség kedvelőinek Társasága, mely felállításra került a Moszkvai egyetem patronálásával, megtisztelte Davidovot azzal, hogy megválasztotta rendes tagjai közé, így ő csatlakozott benne a keveset tevők tömegéhez. Viszont a ,,Partizántevékenység elméletének tapasztalatai” írása, és a jelenleg megjelenő ,,Versek” kötet jogot biztosítanak számára Glazunov címkalendáriumára, és egy sarkot a Nyilvános könyvtárban, ebben az Isten által kedvelt, és furcsa örökletességektől szenvedő intézményben, ahová özönlenek a Parnasszus céda kisasszonyainak szeretői. Mindeközben Davidov nem kereste a szerzői címet, és ez hogyan került birtokába – önmaga sem tudja. Verseinek többsége, ugyanis, bivak-szagú. A pihenőkön, nappali megállóknál íródtak, két szolgálatvezénylés közt, két csata közti szünetben, két háborút elválasztó időközben; ezek mindössze a toll próbastrigulái, amiket éppen a főnökségnek címzett raportokhoz, beosztottaknak küldött parancsokhoz hegyezett.
Az adott verseket egyes moszkvai nyomdák ugyan olyan módszerrel verbuválták, mint hajdanán toborozták a különféle csavargókat a huszárezredekbe: zajos asztaltartásokkal, vidám tivornyákkal, duhaj kesergések közepette.
A versek, mint maga Davidov is az összes elmúlt háborúban, több újságban is megjelentek, lóháton, egyenként, rajtaütve, csínyként; egy napjuk – mint másnak egy évszázad.
A köztük meglévő hasonlóság még tovább megy: minden háborúban általános helyeslésnek, általános dicséretnek örvendett; békeidőben pedig a háborúval együtt őt is igyekezték elfeledni. Ugyan ez történt a verseit fogva-tartó lapokkal, és magukkal a versekkel is. Ki emlékszik már a háborús szolgálataira Poroszországban, Finnországban, Törökországban, Oroszországban, Németföldön, Franciahonban, Grúziában, vagy Polóniában? Ki sejti manapság holmi ,,Mnemozina” létezését, vagy tud ,,A felvilágosítás vetélkedőiről”, ,,Amphiónáról”, és más lapokról, melyeket megemésztett az örökkévalóság, Davidov verseivel együtt?
Soha sem vette volna rá a lélek, hogy egybegyűjtse saját rímberakott szabadcsapatait, hogy ezután elkerülhetetlen helyőrségi létre kárhoztassa őket egy könyvkereskedő polcán, csakhogy egyes jóemberek bebizonyították neki, hogy teljesen mindegy – egyben porosodnak-e ezek, vagy külön-külön.
Ez a gyűjtés nem kis munkájába került. Egyes versek ki lettek bányászva általa a már por által ellepett, vagy szétszakadt lapokból, mások, az átíróknál járva kézről kézre, kik között akadtak írástudók is, meg kevésbé azok, annyira megváltoztak, hogy maga a szerző is alig ismert rájuk. Már nem is említünk szót azokról, amelyek dicsőítve a vagány életet, sem akkor, sem most nem kerülhetnek a cenzúra-bizottság inspektori szemléje elé, de akadnak olyanok is, amelyek ki lettek zárva, mert a rímeket a cselekményhez igazította, hiszen ahogyan ő azt mondani szokta – a túlcselekményben nem adatik meg a feloldozás.
Bárhogy is légyen, összelovasszázadozott mindent, amit csak tudott saját csürhéjéből, és eme csapatát az olvasó ítéletére bízza, minden furcsa léptetéseivel (allure), elaggott gesztusaival, régi-vágású mundérjában, mint a kaguli, ocsakovi hadirokkant hősöket szokás bemutatni a balkánon-túli és varsói piperkőc hősök új nemzedékének ! Támadások érik majd – ez önmagától érthető. Had lazítsa meg ehhez az övét eme nagy hőstett előtt a szentpétervári és moszkvai kritikusok milíciája! Kényes ifjúságának éveiben Davidovnál a csizmáinak csillogását, bajusza pödrődésének, lova tartásának legkisebb kritikája kezét a pisztolyaira, vagy a cserkesz saskája markolatára lendítette. Messze már ez az idő! Most már biztosíthatunk mindenkit, hogy ő már sok minden iránt közömbös, legfőképp verseivel szemben érez így, melyekkel szembeni közömbössége, már ami szépségüket vagy hiányosságaikat illeti, nem változott, és nem is fog megváltozni. Hogyan is lehetne ez másként? Soha egyik irodalmi céhhez sem tartozott. Bár igaz, hogy költő volt, de nem a rímek és strófák költője, hanem érzésben; egyesek véleménye szerint – képzelőerőben, elbeszéléseivel és társalgásával; ismét mások szerint – a katonai csínyeinek bátorságában és huszárvágásaiban. Ami a rímfaragással eltöltött gyakorlatozásait illeti, ő maga is gyakran szokta volt mondogatni, hogy ezek a tornák, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, ennek rohamai békét hoztak neki, mint egy üveg pezsgő, mint az élvezet, melyek nélkül nem tudott meglenni, de ha ezekbe már belekortyolt, akkor már az egoizmus teljes érzésével részegre is itta magát, és a legkisebb cseppjében sem kívánt senkivel sem osztozni ebben.
Zárjuk rövidre: Davidov nem szagol nagy méltósággal tubákot, nem vonja össze szemöldökeit mélyen elmélkedve, nem csücsül a sarokban hangtalanul. A hangja éles, beszéde élénk és perzselő. Úgy tűnik, olyan ellentéteket sikerült neki kibékítenie magában, amik egyébként kibékíthetetlenek. Bár már az öregedő korosztályhoz tartozik, mind éveiben, mind megtett szolgálataival, érzései üdeségével, vidám természetével, testi fürgeségével, és az utóbbi háborúkban tanúsított virtussal testvéri jobbot nyújt, mintha egykorúak lennének, az ifjú nemzedéknek. Őt a nagy Szuvorov áldotta meg; ez az áldás teljes harminc évre belevetette a háborús véletlenekbe; viszont, harminc éven át vándorolva és harcolva az emberekkel, akik kizárólag a katonai szakmának szentelték magukat, nem éppen utolsó helyet foglal el azon emberek között, akik kizárólag a nyelvészetnek éltek. Napóleon kora által elragadva, mely ontotta magából a mindent elsodró eseményeket, mint a Vezúv a lávát, ő dalolt a lángok között, mint a templomos Molié dalolt a máglyán. Béke és nyugalom – és Davidovról nem hallani, mintha nincs is e-világban; de amint megjelenik a háború füstje – és ő máris itt van, ott cövekel a csata közepette, mint egy kozák pika. Ismét eljön a béke – és Davidov ismét a sztyeppéin tanyázik, polgár, családfő, földműves, vadász, versfaragó, a szépség nagy hódolója, annak minden ágazatában – legyen az ifjú hölgy, képzőművészeti alkotás, harci vagy honpolgári hőstett, irodalom; mindig ennek szolgája, ennek rabja, és ennek poétája. Na, ez Davidov!