Egy hegy megy Creative Commons License 2010.01.17 0 0 45
DEMOGRÁFIAI HULLÁMVÖLGYBŐL – DEMOGRÁFIAI HULLÁMSÍRBA?

 

Azt azért nem mondhatjuk, hogy senki nincs már, aki kiáltson, vagy szóljon egy biztató szót. De azt be kell látnunk, hogy kevesen, nagyon kevesen vannak a kiáltók, és azok sincsenek elegen, akiknek van fülük a kiáltások meghallására. Akiket egyáltalán megérint a gond: mi lesz ennek a pusztuló nemzetnek a sorsa.
Mi vagyunk kisebbségben minden ezt mutatja, ami mérhető. Bár ez a felismerés semmiképp sem azt akarja sugalmazni, hogy a nagy többség mind közönyös, mind elintézi egy vállrándítással a nemzeti jövőt. Voltaképp azok sem alkotnak még igazán erős tábort, akik szívükben-lelkükben naponta megtagadják magyarságukat, idetartozásukat, akik a fülüket bedugják, ha leleményes önpusztításaink bármelyik műfajáról szó esik, vagy akikben már csak annyi szikra maradt, hogy még ma sem képesek érdektelen közönnyel kijelenteni, csak indulatosan ordítani, hogy: nem érdekel!!!
(Legérzékenyebben a fiatalokat sújtják majd a jövőrablás, a jövőfogyasztás, tehát a nemzeti jövő ellen elkövetett történelmi bűnök következményei. Legtávolabb viszont - programjából, megnyilatkozásaiból ítélve - éppen a FIDESZ áll ezeknek a sorskérdéseknek a megértésétől. Lapja, a Magyar Narancs, szinte csak gúnyolódni tud a népesedési problémákon, pártvezére olyasféle ellenvetéseket idézett föl a tévében, amely évek óta kikoptak már a Népszabadságból is. „FEKETE AGYALÁGYULA ordítozik: Fogyik a magyar! Fogyik a magyar!" - gúnyolódik a Magyar Narancs. De lám csak: az 1990. márciusi választás ezt a nemzetpusztító gúnyolódást igazolta, s beszavazta a parlamentbe a politikai kultúrának ezt az egyebekben is hasonlóképp jellemezhető -színvonalát. Ha igaz az, hogy százezernyien - több százezren? - meg sem születtek volna a kigúnyolt törekvések nyomán létesült gyes intézménye nélkül, tudomásul kell vennünk azt is: jó néhányszor tízezren az ellen a politikai törekvés ellen szavaztak, amelynek az életüket köszönhetik.)
Tehát még egyszer s utoljára:
Az élet átörökítésének megvan a maga szigorú rendje s etikája. A szüleinktől kapott életet, minden hozzáadott értékével együtt - a történelmi norma szerint kamataival együtt - saját vagy nem vér szerinti utódainknak kell továbbadni - ez a fontosságában mindent megelőző etikai törvény. Ez a társadalmak alaptörvénye is, tartós áthágása a biztos pusztulással egyenlő. Ebben az életrendben váltják egymást a színre lépő nemzedékek, ez a gyerekek gondozásának-nevelésének, az öregek ellátásának-eltartásának mindenkori biztosítéka.
Az egyén ugyan számíthat begyűjtött tőkéjére s kamataira (nyugdíjára) akkor is, ha saját utódja nincs (ha más nem, egy „dörömbölőszoba" jut neki), ám a népközösség, a nemzet, tartósan sorvadó utánpótlásába belepusztul. Egyéni öngyilkosságokban hosszú évtizedek óta listavezetők vagyunk a világon; meglehet, szerencsénk, hogy a kollektív öngyilkosságra egy évszázad is kevés.
A Weltwoche írja: ..A 10,7 millió főre rúgó magyarság... beletörődik a fokozatos kipusztulásba. Szemlátomást oda van ugyanis a magyarok gyermekáldás felett érzett öröme. A magyar újszülöttek száma 1975 óta folyamatosan apad. Meglehet, hogy valamikor a gyászos 2700. esztendő körül - legalábbis ez tűnik ki a budapestiek statisztikájából - ki fogja lehelni a lelkét az utolsó magyar is, és sivár, paprikamentes világot fog maga után hagyni..."
Ha a Weltwoche népmozgalmi adatainkat 1958 óta ismerné, nyilván sokkal-sokkal korábbi időpontra jósolta volna kihalásunkat.
Az utódnemzedékek apadása 1958 óta átlagosan: évente két Mohács. Békeidőben - törökök nélkül - két Mohács. Igen valószínű, ez a legsúlyosabb tétel a magyar történelemben a politikai felelősség számláján.
Mindmáig ott sem tartunk, hogy végre ráeszméltünk volna erre a felelősségre, ezt bizonyítják, ezt dokumentálják sok egyéb tény mellett 1990 tavaszán a hatalomért viaskodó pártok többségének programjai, s előre látható, hogy ezt fogják bizonyítani a választási eredmények is. Rá kell pedig ébrednünk, most már hamarosan, hogy nem lehet büntetlenül évtizedekig fogyasztani, felélni, megrabolni a jövőt. Gumibotos rendőrökkel szétveretni, börtönbe vetni a 48-as márciust ünneplő fiatalokat, nacionalizmust pecsételni a sorskérdések bolygatóira, elárulni a határainkon kívülre rekesztett magyarságot, lepaktálni, összeölelkezni irtogatóival, évtizedekig mocskolni, ellenforradalomnak hazudni a világtörténelem egyik legtisztább, legnagyszerűbb forradalmát - nem lehet büntetlenül.
Az érdektelenség közönyével a járda széléről nézni végig egy életen át a történelmet, éldegélni az egyenirányítótt sajtó silány szellemi takarmányán, makacsul nem figyelve a figyelmeztetőkre, körülröhögni a kártételekkel szembeszegülőket, az okos kezdeményeket, a termékeny gondolatokat, s eközben jókat mulatni a kabarén, jókat izgulni a krimin, jókat csápolni a szapora koncerteken, szórakozni, szórakozni, kikapcsolódni, bekapcsolódni soha, inkább évtizedeken át tapsolni a hatalmasoknak, szolgálatkészen elfelejteni, hol, mikor vérződött be a kezük - nem lehet büntetlenül.
Kilencven-egynéhány százalékos többséggel a Parlamentben családnyomorító adótörvényt megszavazni, a közösségi lelkiismeret ébresztőinek torkára forrasztani a szót, Illyés Gyulát kitagadni a magyar sajtóból, leszólni, gúnyolni az anyaságot, agyonterhelni a több gyereket nevelő családokat, a lezüllött politika s a lezüllött sajtó összjátékával - hogy jobban csússzon - szappanozni a kötelet a nemzeti öngyilkossághoz, hatmilliónyi megindult életet kioltani - nem lehet büntetlenül.
A történelem most nyújtja be a számlát. Sajnos, azoknak is, akik megpróbáltak tisztességgel élni, de nem szerveződtek olyan táborrá, amely képes megszabni az események irányát.
Nekünk Mohács kell?
Igazán el vagyunk látva Moháccsal, évente egy-két Moháccsal - egyelőre. Mert több ígérkezik, de már ez is sok. Tűzben edződik az acél, de olvadni is tűzben olvad; nincs abban semmi titokzatos, hány fokon edződik, hány fokon olvad - vajon hasonló biztonsággal felismerhetők a társadalom kritikus hőfokai: innen rajta az edződés, túl pedig az olvadás-elkenődés halmazállapota?...
Erkölcsi és anyagi csődben az ország, s amit mérhető, érzékelhető helyzetéből, a mindenféle romlást egymást erősítő folyamataiból a tiszta ész, a tiszta logika következtethet, az - végzetes.
Helyesbíteném kell: végzetesnek rémlett már évekkel ezelőtt is. De újra bebizonyosodni látszik: a történelem megértéséhez kevés a ráció, a logika.
Nem véletlen szerencse révén, nem magától jött és nem is várakozások nélkül érkezett, mégis csudálatos, hogy itt van, hiszen akik küzdöttek érte, legbelül már réges-rég beletörődtek, hogy ők nem érhetik meg, a tűznek mégsem szabad kialudni, mert ha a gyerekeik sem érik meg azt a napot, majd megérik az unokáik.
És, lám, elkövetkezett az a nap. Szinte tisztelgésként a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulójára.
Ritka pillanata a történelemnek, amikor ennyire befejeződhet minden, s minden ennyire elölről kezdhető. Még mostani szűkölködéseinkben, nyomorúságainkban is éreznünk kell: szélesre kinyílt a végtelen előttünk, rengeteg minden lehetségessé vált.
Jó volna, persze, ha tudnánk, hogy a lehetőségek nem teremnek ilyen bőséggel minden korban, s hogy ilyen bő termést esetleg hetvenhét szűk esztendő követ. És holnapra jóformán csak az a kevés lehetőségünk marad a mai számtalan közül, amit addigra külön gonddal megőrzünk.
És holnaputánra még kevesebb.
De most kinyílt előttünk a végtelen, és jó volna, ha észnél lennénk, mert hosszú-hosszú időre dől el az ország sorsa. Unokáink, dédunokáink áldása vagy keserűsége idézi majd mai tetteinket.
Nehéz volna hasonló példát mondani a történelmünkből. Olyan hazai forrongó megújulást, melyet a határokon túlról - nyugat felől is, kelet felől is - nem is egy táborba tartozó hatalmak ennyi jóindulattal s rokonszenvvel kísértek volna.
Soha ennyire, mint ma, rajtunk áll vagy bukik, hogyan sikerül majd a soron lévő nagy történelmi kísérlet.
Soha ennyire, mint ma: minket illet minden felelősség.

(1989. december)

 

Eltelt közben egy év, ám ez az egy év - egész történelmi korszak. Olyan kedvező nemzetközi légkör, annyi biztató lehetőség nyílt meg előttünk, mint talán még soha a történelmünkben, de árnyékot vet a reményekre máris a jogos aggodalom: ha így folytatjuk, elherdáljuk a nagy történelmi lehetőségeket.
Szorongat a mindenféle csőd, tehát megint a jövőnkre terheljük rá mai gondjainkat. A gyermeket - kivált a több gyermeket - nevelő családok nyomorgatása nemcsak hogy nem enyhült, még szigorodott is. Pedig a felelősség a népirtó pusztulás miatt a múltakról egyre inkább a jelenre hárul, s íme, a jelen politikája-társadalma sem kevésbé felelőtlen, mint a múlté volt, sorskérdéseivel ugyanúgy nem törődik, s ugyanúgy jellemzője a süket, minden emberségéből kivetkőzött, vállrándító közöny.
Ennek a közönynek a fojtogatásában fogant a kötet címe.
Korunk főrangú parancsára - „Cselekedjünk úgy, hogy megmaradhassunk!" - a magyarság válasza mindmáig: az önpusztítás, az önsorsrontás cselekedetei. Szavazni is feltűnő arányban szavazott az önpusztításra - a kor titkait bogozgató történészek elámulnak majd; Titkosan! Demokratikus választásokon! - s együtt azokkal, akik el sem mentek az urnákhoz.
A világ leggyorsabban vénülő, pusztuló népe vagyunk? „Érdektelen" - köpi szemem közé a Magyar Napló cikkírója. - Vészesen fogy az utánpótlás? - Sebaj, telepítsük ide Hongkongot! - visszhangzik a Tisza mellől. Mert itt ma nálunk minden eladó, áruljuk a hazát is, mélyen leszállított áron. További jó étvággyal fogyasztjuk a jövőjét, véreim...

(1990. december)

 

További egy év eltelt; zajos, mozgalmas, a világtörténelemben is külön számon tartásra érdemesült esztendő.
Idegen szemmel olvastam el annyi fektetés után újra a kéziratot; nem találtam benne igazítani valót. Frissebb keletű tényanyaggal, újabb példákkal, idézetekkel kiegészíthetném, ám ez a pótlás szemernyit sem adna hozzá az okfejtésekhez, a következtetésekhez. Remélhetem, hogy sikerült olyan törvényekhez eljutnom, amelyek megállnak az időben.
Azzal a szándékkal írtam annak idején a kötetet, hogy összegezzem benne három évtized népesedési vitáinak tapasztalait, földerítsem és körülírjam a civilizáció még nem diagnosztizált halálos kórját, túltekintve a hazai terepen, Európára kiterjedő érvénnyel.
Első kísérlet a kórleírásra, miközben maga a kór - a jövő fogyasztása, megrablása, kizsákmányolása - szerte a civilizált világban már elhatalmasodott.
Vádiratnak is szántam ezt a diagnózist, meglehet, az önvád benne a főszólam - végtére nem lehet tiszta a lelkiismeretünk.
Pótlásként mégis ide kívánkozik egyetlen adat: két népszámlálás, 1980 és 90 között 334 ezerrel fogyott az ország lakossága.
(1991. december)