Hát momentán nem vagyok kutyatulajdonos, de anyáméknál van kutyánk (kb. egy éve költöztem el otthonról, szóval ezért most már nekem nincs).
Szóval a 'mi kutyánk' az egy terrier-keverék és mint olyan, teljesen önhatalmú: oda megy, ahová akar. Ha már kiszórakozta magát és én utolérem a lakótelep másik végében, akkor rezzenéstelen arccal tűri a pofont meg a leszidásokat. Utána pedig példásan viselkedik, hogy lelkiismeret-furdalást okozzon ('...pedig én olyaaaan jó kutya vagyok...!).
Egyébként a dög szerintem erôteljesen el van rontva anyukám és a húgom által, mert az utóbbi években(6 év alatt!) nekem már sikerült elérni, hogy ha velem sétál, akkor fegyelmezettebb: ha idejében észreveszem a szökési szándékát és behívom, akkor még van esély rá, hogy nem rohan el.
De a terrierektôl az isten óvjon minden, kötélnél vékonyabb idegzetű leendô kutyatartót!
És zsarolni is tud a kis nyamvadt, anyukám úgy szórja neki a kaját (csokika, kolbászka stb., de a disznósajt az már nem kell), mint a teniszlabda-adagoló. A módszer: leül, csorog a nyála és hangosan sóhajtozik... És alapértelmezésben pedig teljesen sovány testalkatú, amely tény nagyon hatásos a szánalomkeltés során.
Ráadásul abszolút nem a hűség szimbóluma, mindenkinek rettenetesen örül, annál nagyobb az extázis, minnél kevésbé ismerôs az illetô.
Szóval anti-eb.
Mindezek ellenére nagyon szeretem, és rettenetesen hiányzik, pedig három napja voltam otthon meglátogatni...