Mivel ismét élesedik a helyzet bunyevác ügyünk terén, vissza-visszanézek az elmúlt évekre mi hogyan történt, miben láttuk már akkor is helyesen a dolgok állását, illetve mi az, amiben tévedtünk, amiben rossz feltételezésekbe bocsátkoztunk.

 

Lám, alább velem együtt Deák és Szegő úr két dologban is tévedett!

 

Jómagam is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne jöjjön össze számukra a szükséges aláírás, aztán a sors mégis csalódást okozott.

 

Velük szemben viszont nekünk a szükségesnél jóval több jött össze, és mégis mi történt a parlamentben: az aláírások száma, csak egy végrehajtott dolognak bizonyult, viszont az MTA állásfoglalás olyan súllyal képezte mérlegelés tárgyát, amilyent a legrosszabb álmunkban sem hittünk volna.

Foglalkozott az MTA azóta letűnt elnöke azzal, hogy a bunyevác nép történelmét hamisító, kétségbe vonó förmedvénye megpecsételi a sorsunkat? Nem! Pökheni magabiztossággal nem érdekelték a következmények, népünk tagadása nem kevésbé szörnyű, mint a zsidó néppel kapcsolatos holokauszt tagadás. Csak éppen előbbiért haja szála sem görbült (ami késik, az nem múlik), utóbbiért akár még börtönbe is kerülhetne, de legkevesebb leírná magát a művelt világ entellektüeljeinek sorából.

 

Igen! Egy hamis MTA állásfoglalás képes volt befolyásolni mindenekelőtt a kormányt, majd a pártok delegáltjait a parlament kisebbségi bizottságában, és a jólismert frakciófegyelem hatására a parlamenti képviselők többségét is.

A mi dokumentáltan bebyújtott, illetve kimondott érveinket nagy ívben leszarták olyanok is, akik számára evidens az elmúlt évszázadok történelmének az ismerete.

 

Mindez megtörtént, de mindez nem történhet meg ismét!

Még akkor sem, ha megszokott a politikai szférában, hogy az abban mozgók időnként szembeköpik önmagukat.

Ami döntő érv 2006-ban, az bizony még eltérő tartalom mellett is legyen döntő 2010-ben is!