De jó, hogy megnéztem újra a Spamalotot!

Korábban értem oda a Madáchba, és az emeleti ruhatárban egyszercsak meghallottam SzT jellegzetesen mély, érces, férfias, telt és erős hangját - a Magányosan c. dal szűrődött ki a próbáról... és azonnal megállapítható volt, hogy fantasztikus formában van. :)

És tényleg, ámulva lehetett csodálni, ahogy szelíd határozottsággal terelgeti a csapatát, és ahogyan nagy szeretettel és figyelemmel együtt él, lélegzik az egész előadással. Például a kezével játssza a ritmust, amikor más szteppel; vagy ha a tánckar tagjai egymás után gyertyát formáznak, ő vezényel nekik, stb. Vagy ha ő táncol, az nem egymás mellett ugrálás, hanem egymás szemébe nézés és egymást kiegészítő mozgás. És milyen emberien reagál, amikor az Úr megszégyeníti... minden mozdulata, arcjátéka ezer poén.

Egy pillanatra úgy tűnt ugyan, hogy ez a felszabadult éneklése és tánca túlságosan bizarr, meglepő élmény az eddigi szerepeiben megismertekhez képest. Bebizonyosodott azonban, hogy nincs igazam, mert épp olyan pontosan, hitelesen játszik most is mint eddig, mint például a meghasonlott Martinként, az önmarcangoló Henrikként, a kötélen lógó szerelmes hullaként, a kimerült Hansként, vagy a kőkemény vállalkozó-, politikus-, helytartó szerepekben. A kristálytiszta, mértéktartó és mértékadó pontosságával most is összefogja, 'viszi az előadást a hátán'.

 

Az egész előadás nagyon profi lett. A bemutató eufóriája is magávalragadó volt, mostanra azonban össze is simult minden: az egyénileg hozzátett mozdulatok és poénok minden szereplőnél egyenlő szintben, érthetően ülnek, a lovagok mérnöki pontossággal igazodnak és táncolnak együtt. Nekem most csak Lilla szép, míves humorral teli éneke, kedves hangja és játéka hiányzott.