Meghitt, boldog karácsonyt!

~~~

Váci Mihály: Ave Mária

Csak gondolok Reád! – agyam fagyos tekervényei
    mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
S derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad - ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,

 

susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
- zúzott rönk, tört hasáb vagyok: - erdőid bennem
    suhogva kibontod.

 

Neved forró áhitata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
    a dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását,kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel - nagy dallam! -
    Szerelem, kereslek!
Mária! - jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra - várnak!
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    - nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, - menekülj,
    ó, vigyél innen engem!
Mária! - valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    félszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.
Mária! - zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! - halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál.
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
   s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
   szemet homályosító búról.

 

Mária! - verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

 

Ha hallgatok is, -  én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

 

Forrás: Váci Mihály: Százhuszat verő szív
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971