A régi római és görög irók közül Kr. e. 1000 évvel élt Homér lófejő nemzetről már emlékezik, melyet később Kr. e. 700 évvel élt Hesiod kanczafejő scytháknak nevez; a görögök legrégibb történetirója Herodot 450 K. e. már bővebben ír rólok, azonban bár a legelső scytha királyokat, kik a XV-ik században uralkodtak Kr. e., megnevezi is, de a birodalom történetét nem folytatja s mintegy IX századot ugrik át Darius hadjáratáig e tartományban.

Átalában a régi irók a scythákat leginkább csak a Tana vidékéni új hazájokban letelepedésök – 680-ik év – utáni időből ismerik, s itt származottaknak lenni mondván, eredetükről különböző mondákat tartottak fenn; jelesen, állítólag magoknak a scytháknak előadása szerint:

Borysthen folyója egyik leányának a scytha földön, mely pusztaság volt, Jupitertől született egy fia Targita, kinek ismét három fia volt: Lipoxa, Arpoxa, Kolaxa, kik együtt uralkodván, egyszer az égből arany eke, járom, kétélű fejsze és csésze esett le a scytha földre; a két idősb testvér fel akarván ezeket venni, midőn hozzá közeledtek, az arany égni kezdett s őket elűzte; de midőn a legifjabb hozzá nyúlt, elaludt, s ez azokat elvitte magával; mire a más két testvér az egész országot neki átadták. Lypoxától származtak azután a scythák közül az auchaták; Apoxától a katiárok és traspisek, Kolaxa királytól eredtek a paralátok, közös néven a király melléknevéről skolótok, de a görögök ezeket scytháknak nevezték el.

A fekete tenger melléki hellenek pedig így adják elő: Hercules elhajtván Geryon ökreit, megérkezett a most Scythiának nevezett földre, hol a hideg ellen oroszlán bőrbe takarózva elaludt; mi alatt lovai a legelőről eltűntek; ezeket keresve jött Hylaea földére, hol egy barlangban Echidna nevű leányra, ki felül nő, alul kígyó testtel birt, találkozván, ez csak úgy igérte meg lovai visszaadását, ha vele szerelmi viszonyt köt; a mi meg is történt. Hercules távozni akarván, a nő tőle születendő három fia jövendője iránt tanácsát kérte, mire Hercules válaszolt: ha férfiakká nőnek, a ki közűlök az íjjat így fesziti, ez övvel így övezi magát, mint én, azt tedd az ország lakosául, a többit űzd ki földedről. Ezzel Hercules átadva az íjjat és az övet, melynek végeresztékén arany csésze függött, eltávozott.

A nő fiai közül a két első Agathyrs és Gelon nem tudván a feladatot teljesíteni, az országból kiűzettek, Scythes azonban a legifjabb véghez vivén azt, az országban maradt, s tőle származtak a scythák királyai, s ezen csésze emlékére még most is a scythák övükről lefüggő csészét viselnek. Úgy látszik e Herculestőli leszármazási monda lett őseink által megörökítve, mert Herculesnek szobrokat emeltek, milyeneket I. István a ker. vallás behozatalakor lerontott (Bonfin Dec. II. L. I. p. 175–6), sőt I. Mátyás is Budán a történeti nevezetességű Sz. György tér közepén traui Jakab jeles müvész által rézből egy óriási Hercules szobrot emeltetett. (Palugyay Budapest leirása 1852. 30. 136. l.)

Siciliai Diodor szerint Scythes király utódai közt volt két jeles testvér Palus és Napes, kik dicső tetteket vittek véghez, s megosztván a királyi hatalmat, rólok népeiket részint Palusoknak, részint Napusoknak nevezték; – s feltünő, hogy Nabopolossar assyr király neve Oppert szerint a babyloni ékiratos emlékeken Nabupallu-usur kifejezéssel jön elő, melyből a Napus, Palus és Uzur szavak önként fejlődnek ki; elvetve a végragokat Nap és Pal lesz, az első a nap tiszteletére látszik vonatkozni; (a Pal vagy Palus szóban pedig vajjon nem a palócz nemzet ősrégi neve rejlik-e?) különben Pall assyr nyelven fiút tevén, Oppert a Pallusur szót Assur fiának fordítja; a persa és sanscrit nyelvben pedig Pala tesz: magos, felséges, úr.

Rösch azt állítja, hogy Nabopolossar scytha király volt, s ugyanaz, kit Herodot Madyes, Strabo Madys, Megasthenes Idanthyrs, Justin Tana, Jornandes Tanaus néven említ, úgy hogy valószinűleg ezek mind csak előnevei Nabopolossárnak; a Madyes vagy Madys, ezt teszi: Méd; Tana, annyi mint don = nép. Az igazi tulajdonnév a Nabopolossar, melyet ő nem Babylonban vett fel, hanem hazulról hozott magával.

A Babylon romjaiban talált téglák az akkor élt király nevével vannak ellátva, még pedig a legtöbb Nabugodonozoréval, ily formán: Nabukudurussur, mint a feliratokon is előfordúl.

A fentebbi mondákban említett csésze vagy kancsó nagy szerepet játszik a scytha vagy kún szertartásoknál; ennek valódi régi húnscytha neve ösmeretlen, ha lehet következést vonni abból, hogy csagatai nyelven kopa = ivóedény, talán a mai kúpa szó képviseli a húnkancsók ősi nevét.

Herodot irja, hogy a scytha kerületi fővezér minden évben egyszer saját kerületében egy kancsó bort kever vizzel, melyből csak azon scythák isznak, kik öltek meg ellenséget, a többiek pedig becstelenül félre ülnek, s ez legnagyobb gyalázatuk; míg azoknak, kik sok ellenséget öltek meg, két serlegük van, s mindkettőből isznak. – Szerződés, szövetség s barátság kötésekor a felek vérüket egy serlegbe borral vegyítvén, fegyvereiket belemártják, s ezután hosszasan imádkoznak, s a felek és kisérőik isznak belőle; – sőt királyaik temetésénél – Herodot szerint – a scythák a sírba egyebek közt arany csészéket is temetnek el.

Kr. u. 200-al élt Lucian görög irónak „Anacharsis” czimű munkájában Toxar scytha bölcs beszéli a scythákról: „Ha barátul választottunk valakit, következik a szövetség, s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És így teszünk is; mert mihelyt bemetszvén újjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért, s kardjaink hegyét bemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle; semmi sincs, mi ezután minket elválaszthatna. 58De legfölebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni.”

Beszéd közben, hatályosabb bizonyításúl, a scythák kardjukra vagy a szélre = légre is szoktak esküdni.

E szertartások később is meg lettek híven tartva a scytha származású nemzeteknél. Béla k. névtelen jegyzője írja, hogy a hét magyar fejedelmi személy, Almos fővezérré választásakor „saját véröket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátva, megerősíték az esküvést s jóllehet pogányok voltak, mindamellett az eskü szerződést mind halálokig megtartották.”