Néma szóimat záporozom

s már sikolt a csend...

a perc tollpárnájába

bújtatja arcát,

majd a megfájdult önsajnálat

egy végső lélegzetvétellel

elhantolja a tegnapba született önmagát.

 

Ma tán újjászültem a bennem

rekedt gyermeki éveket,

minden napon torját üli asztalunknál

a békés emlékezet,

s mikor hazaérkezik házigazda lelkem,

messzire űzi a hálátlan vendégsereget.

 

Nem varrom én bekecsét a múlt vacogásának

a tél hidege megfagyasztja majd

vezérét az értelmetlen lázongásnak,

csupán tenyeredet kértem,

jöjj, nyújtsd felém, Kedvesem,

s bocsásd meg, ha éget

belé helyezett szívem.

 

Égtem fáklyaként, s eloltott az Élet,

bolyongó gondolatimér’ olykor

elfordult az Isten,

de örök áldását megláttam pár könnyén

s arcképed nyugalmát, szentséges cseppjén.

 

Csak megpihenni vágyom léted ránca közt,

csak megcsókolni árnyképed,

mi napfényben az éjhez köt,

csak óvni első szavaid csurranó igazát,

mint hívő lélek oltalmazza az első Bibliát.