...tudod, Kedves, olykor hallgatok, csak csendben figyellek, csak némán szemlélem a hétköznapok pergő homokszemeit, s hallani vélem suhanó pergését a folyton rohanó szemcséknek...rácsodálkozom az időre, ami hóhéra minden szépnek és öröknek hitt álmokat változtat át imára kulcsolt kézfejekre, s mikoron lepillantok a saját két tenyeremre, ismeretlen barázdák villantják rám érces mosolyukat, s látom, az idő mégiscsak halad, pedig örök meghasonulásként magammal vívódom, s bizonygatom egyre az idő ólomlábait nem cserélte tollakra, lomhán küzdi előre magát, s igaz akadályok könnyedén állják útját, mert a lelked, Ó, Te Kedves, a lelked ha bezárod előtte, akkor az idő képtelen bekúszni a szívedbe...ha kérded ennek bizonyságát, miként felelhetnék rá, mintsem szétfeszített bordarácsaimon át, láttatni engedem féltett kincsem, mindmáig hűen dobogó, szenvedélyes szívem...tudom jól, a szerelem évszakai épp oly változóak, miként a természet viseli számtalan ruháját, de hiába leheli köd sejtelmes homályát, hiába vakít el a kacérkodó napsugár, s megannyi színét hiába keveri palettáján a tavasz művészkeze, ecsetéből hiába hull elém apró rózsaszín szirma a gyönyörű kikeletnek, mert lelkem simogatja még számtalan szerető gondolat, csonkjaimból milliószor segíthet fel pár hű pillanat, megtagadhatom hitem békés fegyverét, s vethetem sötét éjszaka elé pillantásaid lázító, ékes tüzét, és hazudhatja ajkam csókod arzén-ízét...ébredésedkor az én szemem látja a város lassú zsibongását, kíntusában vergődöm, ha sebet kap lelked, vagy a félelem tekintete libben rajtad át...már önnön bőrömön érzem ujjaim hegyét, ha orcád simítom...már egyetlen árnyék-fény lobog csupán, ha karjaidban megbújok, s közös a vágy, melynek bohó, édes párlata cseppen...s azt mohón magamba szívom, mint koldus a falat kenyér illatát, vagy miként az Úr a vasárnapi zsoltárok dallamát...gondoltam már, hogy a Véletlen oly kanyargósra szabja sok emberfia útját, miként a sárguló levél járja utószor szellőhátas táncát, de ha valóban a Véletlen a szabója Életem vágymeleg ködmönének, úgy a Sors vezette kezét s jelölte ki a helyes irányt a fércelőtűnek...