walkingman Creative Commons License 2009.10.14 0 0 19256
Pár perc múlva meg is érkezett!!! Természetesen örült, hogy ilyen rosszul vagyok én pedig megörültem, hogy tudtam szerezni Neki pár jó pillanatot! :-)

Innét megváltozott az életem. A Spartathlon  Vég(h)leg büntetés lett számomra.

Együtt indultunk tovább. Mondtam a Zolinak, hogy nem nagyon tudok futni, de mikor beindultunk, úgy éreztem, hogy hármunk közül én mozgok a legjobban. Az Attila volt a gps-ünk, legalább valami hasznát is vettük. Minden kanyar után mondta, hogy mi következik és hogy hol lesz a következő pont.  Itt egész jól haladtunk.  7 óra után kezdett világosodni. Megállapították, hogy 185 km-es 24 órát mentünk. Mondjuk ez engem abszolút nem érdekelt, de az Attilának fontos volt. Ez egy jó szakasz volt, mert húztuk egymást. 

Valahol 195 körül kezdtünk nagyon belassulni. Attila térde egyre jobban fájt. Elkezdett hisztizni, hogy Neki milyen rossz érzés, hogy visszafog bennünket. Menjünk, hagyjuk ott, majd jön. Mi kinevettük, hogy nem szabadul ilyen könnyen meg tőlünk. Már előbb megbeszéltük, hogy együtt futunk be. Itt jött egy szakasz, ahol az emelkedőket nyomtuk, mert a lejtőn az Attila nem bírt futni.  Valahol itt hívtuk fel a Gandit. Örültem, mikor Attila átvette a telefonom és kb 38’-et beszélt az Andival. De legalább megtudtuk, mi van a többiekkel. Egy darabig megint jól mentünk, aztán a Végh megint hisztizett, hogy hagyjuk ott.

Erre Zoli kitalálta, hogy mivel kb. 30 km van még vissza, menjünk úgy, hogy 500m futás, 500m gyaloglás. Ha ezt tartjuk, akkor csak 30x kell már futni. Elkezdtük ezt a taktikát. Gyaloglással kezdtünk, majd futottunk. Nekem jobban ment, így egy kicsit tempósabban futottam. A gyaloglásnál bevártam a fiúkat, majd megint futás. Megint egy kicsit előbb értem a 0,5 km-es táblához mint a Végh. Erre megint hisztizett, hogy ez őt demoralizálja, ha én gyorsabban futok.

Ok, majd  lassítok. A következő szakasztól csak futómozgásnak imitált csoszogás volt amit csináltunk. Attila a térdhajlítója, Zoli az ínhüvelye, én a talpam miatt húztam a lábam. Rájöttem, hogy a fehér csík sokkal jobban csúszik az úton, mint az aszfalt, ezért mindenki a csíkon akart futni illetve húzni a lábát. A tempónk itt már a szédületes 2-3 km/ó volt.

Az emlékműhöz érve egy kicsit feldobódtunk. Innét már csak egy  félmaraton. Mondtam, hogy nyomjunk egy 1:30-as-t de senki nem volt rá vevő. Pedig mennyivel hamarabb beértünk volna. :-)

Jött a hosszú emelkedő a cél előtt. Kérdeztem a fiúkat, hogy merre van innét Spárta, de megbízható választ nem kaptam. Valahol arra- mondták a hegyek mögé mutatva. Itt nagyon esett az eső és én is zombi üzemmódra váltottam.  Mindenünk csupa víz, a vízhólyagos talpamnak kifejezetten jól jött az eső… Az emelkedő tetején egy kicsit futottunk, majd jött a séta. Már az 500m-ket sem futottuk.  Pedig ez már negatív emelkedő volt..... Azon mérgelődtünk, hogy a táblákra rosszul van felírva a hátralévő távolság. A 3,2 km alatt mi kb 5,5 km-t mentünk. Vagy a tábla volt rossz, vagy az útszéli km jelzés.

Nagyon elegem volt az egészből, a csoszogásból. Mondtam, hogy üljünk be egy sörre és egy giroszra és várjuk be  Farkast. Nem voltak erre sem vevők. A híd előtt a Shell kútnál lévő pontnál én még zoknit cseréltem, hátha segít. Nem lett jobb így sem a talpam. Ez a rész nagyon szenvedős volt. Itt engem demoralizált az, hogy ezen a szakaszon kb 40-en mentek el mellettünk. És milyen zombik voltak!!!!  Alig bírtak menni, de mégis gyorsabbak voltak, mint mi.

A hídon hátranéztünk és megörültünk. Azt hittük  Farkas jön, de mikor közelebb ért, rájöttünk nem Ő. Kár.

Megbeszéltük, hogy itt már nem futunk, Zoli mondta, hogy ő nem bír. Attila erősködött, hogy a Végh-ét fussuk. Ahogy befordultunk a célegyenesbe, megbeszéltük, hogy a következő kereszteződéstől futunk. A kísérőktől megkaptuk a befutó zászlót és elkezdtünk kocogni.  Itt még volt egy kis vita, hogy ne nyomjuk annyira, aztán jött a szobor. Azaz mi mentük hozzá.

Innét megszépült minden, mosolyogva értünk a talapzathoz. Már nem fájt semmi, minden rendben volt. Hárman egyszerre fogtuk meg a király lábát és kiáltottunk…… MAGYAROK!!!!!!!

Megkaptuk a koszorút, ittunk a vízből. Volt benne egy kis hínár, de nem számít! Annál jobban esett! Kitöröltem a könnycseppeket a szememből.

 Összeölelkeztünk.

 Megérkeztünk.