Ha a szovjet politikai vezetésre gondolsz, tökéletesen igazad van. Az ő szemükben az emberéletnek semmi értéke nem volt.

Csakhogy, bármily meglepő, a II. Világháború keleti frontjának története egyáltalán nem a szovjet politikai vezetés, hanem az orosz nép külön története. Ezt pedig szokásos logikával, szereotípiákból építkező gondolkodással nem lehet megközelíteni.

A 30-as évek vége a sztálini terror legdühödtebb időszaka. Ért ez valamit a háború első hónapjaiban? Semmit.

Aztán valami fordulat történt, s az orosz katona, mintha felébredt volna, elképesztő elszántsággal kezdett harcolni.

Az új harcászati eljárások éppenhogy az emberi élet kímélését és a csapásmérő erő fokozását voltak hivatottak szolgálni. Érdekes, hogy a nagy áttörések műveleteiben eltörpültek az orosz veszteségek a németekéi mögött, pedig az orosz volt a támadó fél.

Berlinben nem hajtani kellett az orosz katonákat, hanem szinte féltékenyek voltak,  ki milyen áldozatot hozhat a fenevad legyőzéséért a saját barlangjában. És egyáltalán nem csak a tábornokok "dicsvágyáról", hanem a katona őszinte lelkesültségéről volt szó, amit nehéz, majdnem lehetetlen kívűlről megérteni.

Tény, hogy Zsukov elzavarta Konyev egyik harckocsihadseregét, amely túlságosan előretört Berlin belvárosa felé.

Különben sok múlott a font- vagy hadseregparancsnokon is. Volt egy mondás a katonák között, amit így lehetne visszaadni: ha Zsukov a parancsnokunk végünk, ha Rokosszovszkij, van még esélyünk.