Az etnikai kérdés volt a döntő véleményem szerint. A szabadságharc politikai-eszmei (Táncsics Mihály, Teleki László) és katonai (soknemzetiségű haderő)konföderalizmusát a gyakorlati politika (Kossuth) a nemzeti öncélúság oltárán feláldozta, s meggyőződésem, hogy ez, és nem az orosz beavatkozás vezetett a bukáshoz. Mikorra ezt Kossuth megértette, már a Kiegyezés felé gyalogolt a hazai politika, ami aztán egyenesen lábbal tiprása lett a "közös szabadság" honvédsereget szervező és leírhatatlan hősiességet termő eszméjének. Gondoljatok a csehek kezdeményezésére, hogy "harmadik nemzet"-ként csatlakozzanak, s ennek nyomán Kossuth és Andrássy vitájára. Mert bizony, szégyenletes, hogy elsősorban a magyarok léptek fel a csehek csatlakozása ellen. Kossuth ekkor figyelmeztetett, hogy nem a pánszlávizmustól, hanem a környező népek gyűlöletétől kell félni. Vagy később a memorandum per, amikor a románok, lévén, hogy többen voltak már Erdélyben, mint a többi három nemzet együttvéve (magyarok, székelyek, szászok), képviseletet kértek az erdélyi országgyűlésben, s ezt a magyarok megtagadták, majd a császárhoz forduló román vezetőket perbe fogták és börtönbüntetésre ítélték (igaz, rövid időtartamú büntetésekre, de ezek jelképes hatása szörnyű volt.)

És így tovább.

A Monarchia magától hullott szét, nem kellett ahhoz külső erő. Elég volt a világháborús vereség, a gyűlölt monarchia megszűnt létezni. Sőt még a Monarchia ősellensége, a francia politika játszhatta a nagylelkű igazságosztó szerepét, amikor a román hadsereget visszaparancsolta.