Törölt nick Creative Commons License 2009.09.15 0 0 71
A törvény az ószövetségi kinyilatkoztatás ama részét jelenti, amely Mózes öt könyvében van leírva; a próféták pedig az Ószövetség későbbi kinyilatkoztatását jelenti, amely a szorosabb és tágabb értelemben vett próféták könyveiben van följegyezve. Mindkét kifejezés „a törvény és a próféták” együttvéve röviden az egész ószövetségi kinyilatkoztatást jelenti.

Krisztus feladata, saját szavai szerint (Mt 5: 17-18), nem az volt, hogy az ószövetségi könyvek tartalmát fölbontsa, hatályon kívül helyezze, megszüntesse, hanem hogy azt megtartsa, sőt a legtökéletesebb módon beteljesítse. Ünnepélyes nyomatékkal hangsúlyozza is, hogy „míg elmúlik az ég és föld, egy i betű vagy egy vesszőcske sem szűnik meg a törvényből, míg csak mind be nem teljesedik” (Mt 5: 18), azaz a törvény (névszerint az erkölcsi törvény) egyetlen tollvonása sem szűnik meg, mígcsak az utolsó betűig minden, aminek történnie kell, be nem teljesedik, tehát a messiási ország teljes valósulásáig, vagyis a világ végezetéig. Krisztus erre feltámadása után még egyszer kifejezetten rámutat: „Ezek az igék, amelyeket szólottam nektek, midőn még veletek valék, hogy be kell teljesedni mindennek, ami írva vagyon Mózes törvényében és a prófétákban és a zsoltárokban” (Lk 24: 44).

A törvény és a próféták beteljesítése azonban különböző módon történt, aszerint, amint az ószövetségi szentkönyvek és a mózesi vallás elméleti (hitágazatok, ígéretek és jövendölések) vagy gyakorlati (erkölcsi, szertartási és polgári törvények) tekintjük.

Elméleti tartalmát, névszerint 1. a hitágazatokat (dogmatika) Jézus egészen megtartotta, jobban megvilágította, meghatározta és kifejtette, sőt újabb hitágazatokkal bővítette; 2. az ószövetségi ígéreteket és messiási jövendöléseket pedig életével és intézményeivel teljesítette.

Gyakorlati tartalmát, vagyis a törvényt, amely 1. erkölcsi (lex moralis), 2. szertartási (lex caeremonalis) és 3. polgári (lex judicalis) törvényt foglal magában, Jézus a következőképpen teljesítette:

1. Az erkölcsi törvényt, minthogy az részint természeti, részint tételes (pozitív) isteni törvény, s mint ilyen az erkölcsi világrend örök és változhatatlan (abszolút) alapja, nemcsak teljesen fenntartotta, hanem közelebbről meghatározta, eredeti és tiszta értelmét helyreállította, tökéletesítette, és a jónak gyakorlatát a lehető legnagyobb mértékben elrendelte (a külső cselekdeteken kívül a belső, gondolati és érzelmi életre is kiterjesztette; a hozzátapadt emberi hozzátételektől és külsőségektől, valamint az írástudók és farizeusok ferde magyarázataitól megtisztította; nemesebb és túlvilági indító okokkal, malasztokkal és azok eszközeivel) egészítette ki; a házassági köteléket a mózesi dispenzációk visszavonása által megerősítette s eredeti tökéletességét helyreállította; sőt újabb parancsolatokkal (a szeretet, kivált az ellenségszeretet parancsolatával és az evangéliumi tanácsokkal) bővítette, végül saját példájával világította meg és magában mintegy megtestesítette.

Ami a szertartási és polgári törvényeket illeti, amelyek a körülményekhez szabott, előkészítő, nevelő, részben világi jellegű – relatív – törvények voltak, Jézus

2. a szertartási törvénynek csak régi, tökéletlen alakját szűntette meg, de lényegét és jelentését, új, tökéletes és beteljesült alakban fenntartotta, sőt kiegészítette. Így a mózesi szertartások előképeit (prototípusait) saját személyében, történeti tényekben és intézményekben teljesítette; a mózesi liturgia és rítusok helyett tökéletesebb, magasztosabb istentiszteleti szertartásokat rendelt; névszerint az ószövetségi előképi (prototipikus) áldozatokat a keresztáldozatban és annak folytatásában, az eucharisztikus áldozatban megvalósította és megörökítette (az előképek tehát a beteljesülés révén leváltak az Egyházról: umbram fugat veritas); a tökéletlen és erőtlen (ex opere operantis működő, vagy legális azaz törvény szerinti megigazulást – justitita – adó) szertartások helyett tökéletes (ex opere operato működő és belső megigazulást eszközlő) szertartásokat alapított; művének letéteményese, az Egyház által pedig az ószövetségi történeti emlékek (pl. ünnepek, szokások) helyett fontosabb újszövetségi tények ünneplését, vagyis az előkészítés helyett a megváltás végrehajtásának ünnepeit rendelte el. Ekként a mózesi szertartási törvény magva, a benne rejlő tanok és gondolatok megmaradtak, prototipikus jelentései megvalósultak, s maga a szertartás is tökéletes és megdicsőült alakban átment és folytatódik a keresztény kultuszban, amelyet előkészített, előre jelzett és előképezett.

3. A mózesi polgári törvény közjogi (teokratikus) és magánjogi rendelkezései, amelyeknek teológiai jelentőségük különben sem igen volt, a viszonyok változása következtében, részben már Krisztus előtt megszűntek; ami pedig azokból még megmaradt, azt a politikai alakulás (Jeruzsálem és Zsidóország végpusztulása) nemsokára eltörölte. De a teokrácia sem szűnt meg teljesen, mert eszményi, szellemi alakban új életre támadt és folytatódik az Egyházban.

Látnivaló egyrészt, hogy Krisztus méltán mondja, hogy nem oldotta föl a törvényt és a prófétákat, hanem megtartotta és beteljesítette, másrészt pedig, hogy a modern zsidók mennyire tévesen fogják föl Krisztusnak idézett szavait. Krisztus megtartotta és beteljesítette a törvényt és a prófétákat, mert az ószövetségi könyvek tartalmából megmaradt az újszövetségben: 1. a dogmatika (hitágazatok) és 2. az erkölcstan kibővítve és – amennyiben Jézus erkölcsi törvénye fölötte áll Mózes hasonló törvényének – tökéletesítve; 3. a szertartási törvény magva t.i. a benne foglalt tanok, a már megvalósult prototípusok és a folytatását képező újszövetségi kultusz; 4. a teokrácia eszményi, szellemi alakban.

A kereszténységben tehát az egész ószövetségi vallással és törvénnyel olyasmi történt, mint a gyermekkel, mikor férfivá, a hernyóval és bábbal, mikor pillangóvá, a virággal, mikor gyümölccsé lesz: ahol az új alak mellett a régi lényeg megmarad, s az új a réginek célja, folytatása és teljesedése. Csakhogy míg a felhozott hasonlatokban a fejlődés természetes, addig a kereszténység a zsidóságból Krisztus természetfölötti élete, tanítása és a megváltás ténye által alakult ki. – Megjegyzendő, hogy az őskereszténység maga is úgy tudta és érezte a dolgot, hogy ő nem újszülött, hanem az ószövetség folytatása és az isteni ígéretek törvényes örököse, a kifejlődött és beteljesedett zsidóság, az igazi, a tökéletes és eszményi Izrael, a kivirágzott fa, míg a hitetlen zsidóság az elkorhadt faág.

A mózesi törvénynek fentebb vázolt alaki megszűnése azonban nem egyformán és nem rögtön történt.

A szertartási és polgári törvények megszűnése nem egyformán történt. 1. a szertartási törvények alakilag úgy megszüntek, hogy a kereszténységben már nemcsak nem köteleznek, hanem azokat megtartani nem is szabad (lex caeremonalis non tantum mortua est, sed etiam mortifera = a szertartási törvény nemcsak meghalt, hanem bűnt – halált – okozó is). A szertartási törvények egyik főcélja ugyanis az volt, hogy Krisztust, az ő életét, műveit és egyházát előképezze, ezekre előkészítsen, s a Messiás várását szóval és jelképekben kifejezze, – következőleg azokat megtartani annyi volna, mint vallani, hogy a Messiás még nem jött el s a megváltás még nem történt meg: már pedig ez a kereszténység tagadása volna. – 2. a mózesi polgári törvény a keresztényeket már nem kötelezi, – mert Krisztus ennek az erkölcsi és szertartási törvénnyel való összeforradását megszüntette, az Isten és császár ügyét különválasztotta, a vallás nemzeti jellegét eltörölte. De azért ha valamely törvényhozó jónak látná, bűn nélkül lehetne azt egészében, vagy részben újra elrendelni és megtartani (lex judicalis mortua est, sed non mortifera = a polgári törvény meghalt, de nem okoz bűnt – halált).

A szertartási és polgári törvények alakilag nem egy csapásra, hanem fokozatosan szűntek meg. 1. Krisztus haláláig a szertartási és részben a polgári törvény még életben volt, bár betegeskedni kezdett (nec mortua erat, nec mortifera = még nem halt meg, sem bűnt – halált – okozó nem volt), vagyis akkor a törvény és az evangélium egymás mellett haladtak. Innen van, hogy Krisztus és apostolai ezeket a törvényeket megtartották, természetesen a törvényhozó szellemében s nem a farizeusi ferde magyarázat szerint. – 2. Krisztus halálával az ószövetség bevégződött és kezdetét vette az újszövetség; az előbbivel együtt: a) a szertartási törvény régi alakja is meghalt, de megtartása még nem volt tilos, hanem a zsidó-keresztényeknél (azon feltétel alatt, hogy az üdvösségre szükségesnek ne tartsák) tűrt dolog volt egészen Jeruzsálem, a teokratikus központ pusztulásáig és az evangélium elterjedéséig (mortua erat, sed nondum mortifera = meghalt, de még nem volt bűnt – halált – okozó). Jeruzsálemnek és templomának pusztulása után azonban alakilag nemcsak meghalt, hanem tiltott dolog lett (non tantum mortua erat, sed et mortifera = nemcsak meghalt, hanem halált- bűnt – okozó is); b) a mózesi polgári törvény Jeruzsálem pusztulásával szintén meghalt.

Jogilag ugyan már akkor helyeztettek érvényen kívül, amikor Krisztus a keresztfán „Beteljesedett!” szavát kiejtette, különösen pedig akkor, amikor a Szentlélek kiáradásakor pünkösd napján az első egyházközség megalakult. Már akkor tartalomnélküli héjjá, élettelen hullává lett az „ószövetség”, amely mint minden tiszteletreméltó holttetem, még egy ideig fennamrad ugyan a halottas házban, de Jeruzsálemnek, a teokratikus központnak elpusztulása után hajdani méltóságához illő tisztelettel sírba tétetett. Szent Ágoston szellemes megjegyzése szerint „illett, hogy tisztességes temetést kapjon”. (S. Augustini epist. Ad Hieronymum nr. 16. et 20.: „decebat, út synagoga cum honore sepeliretur.”